1. fejezet:

Shila – A lerázhatatlan rajongó

Még egy nagyszerűnek ígérkező napnak nézek elébe. Semmi kedvem nincsen felkelni, és elmenni az Akadémiára, hogy aztán újra aludhassak. Sokkal egyszerűbb lenne, ha szimplán itthon maradnék, a puha ágyamban. Az iskolában még a szünetek is unalmasak, nem tudok mit csinálni, így jobb híján akkor is alszom. Mi lenne, ha nemes egyszerűséggel ellógnám a mai napot? Szegény Akamaru úgyis egyedül van egész délelőtt, ha itthon maradnék, akkor legalább lenne társasága… Amúgy is többet tudok már a kelleténél!

- Kiba! Azonnal kelj fel, és indulj el az iskolába, ha jót akarsz! – Na jó, azt hiszem, mégis megyek. Anya mindig rá tud kényszeríteni olyan dolgokra, amiket józan ésszel nem tennék meg. Inuzuka Tsume, azaz édesanyám, simán sárkánnyá változna, ha tudna. Szerencsére nem tud. Azt hiszem, sokkal jobban járok, ha az Akadémián töltöm az időmet, Iruka-sensei legalább békén szokott hagyni…

Lehet, hogy el fogok késni… Nem kellett volna olyan sokat vacillálnom. Nem baj, legalább lemaradok a matek óráról. Nem is értem, hogy miért kell matematikát tanulnunk, ha úgyis ninják leszünk! Sokkal értelmesebb lenne, ha egyből küldetésekre mehetnénk, és kihagyhatnánk az iskolát. Bár, legalább van hol aludnom, ez sem utolsó szempont.

- Kiba! El fogsz késni! Gyere, siessünk! – Pompás, már csak ez hiányzott! Itt van Tokakiri Shila, az a lány, akit egyszerűen képtelenség lerázni. Minden áldott nap kijön a házunk elé, és elkísér az Akadémiára. A szép csak az, hogy ő nem is ninjának tanul!

- Shila, menj haza! – kértem fáradtan. Ha napjában hússzor nem közlöm vele, hogy nem vagyok szerelmes belé, akkor egyszer sem. Azonban ő képtelen felfogni, hogy a nem az nem. Állandóan azzal jön, hogy csak nem merem bevallani az érzéseimet és, hogy ő tud várni. Szerinte szégyellős vagyok, és ettől csak még inkább rajong értem. Hiába próbáltam már szépen megbeszélni vele a dolgot, vagy kiabáltam vele, ő csak átszellemülten mosolygott.

- Gyerünk! Ha elkésel, akkor nagy bajban leszel! – ragadta meg a karomat, és elkezdett vonszolni az iskola felé. Már nincsen kedvem vele vitatkozni, így inkább szaladok én is, elvégre minél hamarabb beérek a menedéket nyújtó tanterembe, annál hamarabb megszabadulok tőle.

Hála a jó égnek, nem jött be az iskolaudvarra. Emellett sikeresen beértem még csengetés előtt. Fenomenális! Most itt vagyok porfogó… Úgy látszik, minden a rendes kerékvágásban halad, az elit libák és éppen Sasukét bálványozzák, mint mindig. Egy nikkelbolha éppen kiselőadást tart arról, hogy ő ilyen, meg olyan nagy Hokage lesz. Ez a Naruto nem tudja, mikor kell feladni. Az ő esetében már akkor kellett volna, mikor ide betette a lábát. Látszik, hogy el van szállva magától, de azt nem értem, hogy mire fel…

Mi ez? Egy szúnyog? Az én véremből nem eszel! Ha Shino nem ülne itt előttem, akkor most azonnal lecsapnám. Én azonban tapintatos vagyok, úgyhogy előbb elterelem a figyelmét, és csak aztán végzek a parazitával… Bogaras egy srác ez a Shino, annyi szent. Minden egyes alkalommal, amikor a közelében vagyok, megtámad valami apró, fekete rovar. Nem baj, azért mondhatjuk azt, hogy valamilyen szinten barátok vagyunk.

Komolyan mondom, valaki állítsa már le ezt az ugráló kirakati majmot! Na, jó, majd én… Hinata? Észre sem vettem, hogy itt van. Amilyen csendes, szerény és félénk, azt se csodálnám, ha egyszer valaki ráülne. Pedig ha kicsit nyitottabb lenne, akkor minden fiú a lábai előtt heverne. Így csak én teszem ezt…

- Ne haragudj, Kiba-kun! Nem direkt volt!  

- Kigáncsoltál, Hinata! – Jellemző. Le akartam teremteni Narutót, erre ő kigáncsolt.

- Elestél? Milyen kellemetlen! – vonta meg a vállát Shikamaru, majd átlépett fölöttem. ÁTLÉPETT! Könyörgöm, mi lesz így a büszkeségemmel?! Ez az alak pontosan olyan, mint amilyen a kedvenc szava – kellemetlen. És a barátja, a zabagép Chouji, ő se sokkal jobb, de legalább nem ül állandóan fapofával.

Ajaj, azt hiszem, jobb lesz kimaradni abból, ami ott készül! Két Sasuke rajongó éppen az imént verekedett össze, mivel nem tudták eldönteni, hogy melyik üljön arra a székre, amelyik álmaik fiúja mellett helyezkedik el. Amíg azok ketten verekszenek, Haruno Sakura gyorsan leült az ő helyükre. Ez a lány egy számomra jelentéktelen személy, még soha nem beszéltem vele, de valamiért nem is akarok.

Sasuke egy fancsali ficsúr, annyira süt róla a sötétség, hogy a lányok a közelébe járnak, ha le akarnak barnulni. No, meg akkor is, ha nem, de ez már részletkérdés. Állandóan olyan képet vág, mintha menten meg akarna ölni valakit. Világfájdalom uraság másik oldalán ül Yamanaka Ino, aki már korán reggel bejár, csak azért, hogy garantált helye legyen. Szép lány, de nagyon beképzelt. Neki legalább van mire fel annak lennie…

Becsengettek, azt hiszem, ideje kényelembe helyeznem magam, hiszen néhány órányi zavartalan alvás vár rám. Abban az esetben, ha Naruto el nem bénáz valamit, mert akkor az egész falu Iruka-sensei ordibálásától zeng majd. Egy kiskutya, két kiskutya, három kiiiiskuutyaaa…

<center>*</center>

Végre vége van a tanításnak! Szuper! Fel vagyok töltődve energiával. Viszont nem értem, hogy a többiek miért vágnak olyan fancsali képet. Na, sebaj! Most aztán megyek is ha... Nem, inkább mégsem megyek haza. Az iskola kapujában vár engem. Lesben áll, és csak a megfelelő pillanatot keresi, hogy lecsaphasson rám. Inkább elkísérem Shinót, ő a másik kijáraton át szokott távozni.

- Szia, Shino! Mit csinálsz délután?

- Shila megint vár téged? – Utálom, hogy ilyen könnyen átlát rajtam.

- Kérlek! Segíts lerázni!

- Kiba, szerintem meg kellene mondanod neki, hogy téged zavar az állandó jelenléte! – okoskodott. Azt hiszi, hogy az olyan egyszerű!

- Már mondtam.

- És?

- Semmi eredmény.

- Akkor kiabálj vele, és küldd el őt!

- Próbáltam.

- És?

- Hasztalan.

- Akkor már csak egyetlen lehetőség maradt… - Shino még a szokottnál is komorabb. Ez jelent valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, mi az.

- Mi az?

- Szépen oda kell menned hozzá, és úgy tenned, mintha szeretnéd!

- Shino, te meg vagy húzatva?! Lerázni akarom, nem feleségül venni!

- Nekem mindegy – vonta meg a vállát, és elsétált az ellenkező irányba. Na ne… Ez az álszent elcsalogatott egészen Shila elé. Már nincsen menekvés.

- Kiba! Hol voltál? Nem abból az irányból jöttél, ahonnan szoktál. És késtél is! Már kezdtem aggódni miattad…

- Három perccel később értem el a kijáratot, és te ezt is számon tartod?!

- Idefelé bevásároltam neked – mondta, és elkezdte a kezembe nyomkodni azokat a dolgokat, amelyek eddig piros táskájának mélyén pihentek. – Tessék, itt van a samponod, a tusfürdőd, a zabpelyhed, bár ez egészségtelen, nem kellene ezt enned…

- Hé, álljon meg a menet! Miért vásároltál be nekem?! És egyébként is, honnét tudod, hogy mire van szükségem?

- Elkértem a mamádtól a bevásárló listát – vonta meg a vállát, és folytatta a pakolást. – Hoztam kutyafogkrémet, és neked egy új fogkefét.

- Minek nekem új fogkefe?!

- Mert a régit tegnap este hozzám vágtad – jelentette ki nemes egyszerűséggel. És igaza is van. De akkor kinek a fogkeféjét használtam én ma reggel?

- És itt van az ebéded is. Nem tettem bele karfiolt, mert azt úgyis kiszednéd… A szobádban pedig…

- Te ebédet főztél nekem? – Na, jó, ez tényleg kedves tőle. Anya ma küldetésen van, Hana pedig egyrészt dolgozik, másrészt abban nincsen köszönet, ha ő főzni próbál. De várjunk csak…! – Mit csináltál te a szobámban?!

- Rendet. És kimostam a zoknijaidat is. Mit ne mondjak, trehány vagy egy kicsit…

- Mégis hogy jössz te ahhoz, hogy betörj a szobámba?!

- Pont úgy, ahogyan a használt alsóneműd ahhoz, hogy a fogasodon lógjon!

- Na, de mégis! Jé, neked kulcsod van a házunkhoz?

- Nem, csak reggel elejtetted, és gondoltam, elteszem – vonta meg a vállát, miközben lepakolt a konyhaasztalra, és otthonosan nekilátott, hogy feltálalja az ebédemet. Pompás, már a saját otthonomban sem szabadulok tőle. Hacsak… Nem, ennyire azért nem akarok elbánnia vele! Vagy talán mégis?

- Mondd csak, Shila, volna kedved este eljönni velem sétálni?

- Te… randira hívsz engem? – Elpirult, és zavarában leejtette a tusfürdőt. Pedig azt hittem, hogy soha nem jön zavarba.

- Igen – bólintottam. – De most menj haza, és készülődj össze! Megyünk a temetőbe… - Az utolsó mondatot már nem hallotta, úgy igyekezett haza. Már csak meg kell találnom a megfelelő embert, aki képes lenne jól megijeszteni őt…