In memoriam Lily Evans

2018. szeptember 1-jét írunk. Egy újabb tanév, újabb kihívások. Lassan huszonegy év telt el azóta, hogy Dumbledore visszahívta Horatius Lumplsluckot a Roxfortba. Először csak újra bájitaltant tanított, majd Piton szökésével átvette a Mardekár házvezető tanári posztját. Már nagyon öregnek érezte magát, szeretett volna ismét visszavonulni, ám tanár társai és a sok mosolygós arc mindig marasztalták. Bizony, egy újabb év. A parányi Flitwick professzor, és a szórakozott Longbottom professzor között foglalt helyet.

Ismét a szokásos ceremónia… Szeretett adni a formaságokra, ám az évtizedek során már elunta az évnyitó procedúrát. Mivel McGalagony volt az igazgató, a megszeppent elsősöket Hagrid, az örök bohókás legendás lények gondozása tanár vezette be. Egyenként szólította a gólyákat egy háromlábú székhez, ahol a Teszlek Süveg beosztotta a gyerekeket a házakba. Hagrid egy hosszú pergamenről olvasta a neveket, és biztató, barátságos mosolyt küldött a kicsik felé. Következett a véget nem érő beosztás. Lumpsluck szinte nem is figyelt oda. Villájával tányérja szélét kocogtatta, majd miután ezt megunta, szalvétája szélét gyűrögette óvatosan, nehogy valaki meglássa.

A kicsik egyre fogyatkoztak, már csak egy tucat várakozott a beosztásra. Egy fekete hajú fiúcska éppen a Mardekár asztalához sietett, amikor Lumpsluck felpillantott, majd újra bokros teendői közé merült.

- Lily Potter! – olvasta Hagrid a következő nevet.

Az idős bájitaltan tanár úgy kapta fel a fejét, hogy öreg csontjai meg is roppantak. Egy vörös hajú, bájos kislány szökdécselt a székhez, majd könnyed eleganciával leült.

Csak nem? Ez ő… Ez képtelenség, nem lehet igaz! Ébren vagyok, vagy álmodom? Képzelődöm, káprázik a szemem, vagy ez a színtiszta valóság? Annyi év után Lily visszatért volna? Botorság… Hiszen már réges-rég halott – legyintett Lumpsluck fájdalmasan.

- Nocsak, nocsak egy újabb Potter! Azt hiszem, ez teljesen egyértelmű. GRIFFENDÉL! – harsogta a süveg. Lily felállt, és a felé integető Griffendél asztal felé indult. Ahogy leért a lépcsőkről, visszafordult, és Neville-re mosolygott.

Mégsem Lily… Illetve nem az a Lily. A szemei… Az anyja szemeit örökölte, Ginevráét. Ez a kicsi lány annyi érzelmet felkavar bennem. Lily Evans, miért kellett ennyire korán itt hagynod ezt a világot? Te voltál az egyik legkedvesebb diákom. Okos, eleven, vidám, elragadó kislány voltál, és milyen szemtelen… - mosolyodott el a professzor. – A jó emberek mindig korán halnak… Lily és James… De legalább Harry túlélte a Voldemort elleni harcot, és megajándékozhatta a világot egy ilyen kislánnyal. Úgy tűnik, nagyon jól választott neki nevet. Legalább mindig lesz valaki, aki emlékeztet engem a nagyanyjára, Lily Evansra. Nagyanyja? Kimondani is szörnyű, hiszen huszonegy évet élt. Milyen büszke lenne erre a három gyerekre… A kis James, Albus és Lily. Három tünemény. Csak az elfogultság beszél belőlem?

Ahogy így elmerengett, McGalagony igazgatónő elmondta ünnepi beszédét, és mindenki nekilátott a bőséges vacsorának. Lumpsluck szalvétát terített az ölébe, és falatozni kezdett. Életében talán először fordult vele elő, hogy nem volt étvágya.

Miért a fiatalok halnak meg, mért nem az ilyen vén emberek, mint én? Nekem miért adatott meg ennyi idő, Lilyéknek miért nem? El kell mennem Godric’s Hollow-ba, ideje virágot vinnem a sírjukra. Ki tudja, megtehetem-e még?

Lumpsluck beledöfte a húsba a villáját, mire az a tányérról lelökött egy borsószemet. A kis zöld golyó gurult, gurult, mígnem megállt.

Lily szemei sokkal szebbek voltak, élénk, smaragdzöldek. Merlinre, az a lány egy igazi angyal volt. Voldemort nem válogatott… Hogy lehetett képes megölni egy ilyen teremtést? Legalább boldogan halt meg. Volt egy szerető férje, egy kisfia, akiket imádott. Hiába, az élet megy tovább, és a dolgok feledésbe merülnek.



- Lily, apa mondta, hogy vigyázz a tanárokkal, mert a nagyira fogod őket emlékeztetni. Tudod, arra, akit mi sosem ismertünk… - szólt kishúgához Albus a Griffendél asztalánál.