Ajánlat

A nap rég lenyugodott, a Roxfort öreg órája már fél tíz felé járt. A viharos szél elcsendesedett odakint, a fák ágai sem mozdultak. A tomboló orkán nyomai csak a megtépázott növényzeten látszottak, és a tegnapi kviddics meccs játékosainak emlékében éltek élénken. A Mardekár játszott a Griffendél ellen, utóbbi győzelmet aratott kitűnő fogójuknak köszönhetően.
A folyosón lépkedő fiú fekete, hosszú, kócos haja félig eltakarta az arcát, amin a töprengés jelei mutatkoztak. Némán bandukolt, azzal a biztos tudattal, hogy ma már nem futhat össze senkivel. Szeme előtt újra peregtek a meccs eseményei, és arra gondolt, ha tudta volna, hogy tetteinek a trófea terem ismételt fényesre suvickolása lesz a következménye, akkor sem döntött volna másképpen.
James Potter, a Griffendél fogója, már elhagyhatta a gyengélkedőt. Három törött bordáját, amit a mardekáros terelőknek köszönhetett, Madame Pomfrey meggyógyította alig egy óra alatt. A jelenet azonban, ahogy seprűjéről közel tizenöt métert zuhant, a szándékosan felé terelt gurkóknak köszönhetően, örökre Sirius Black emlékezetébe égett, mint egy megsemmisíthetetlen mágikus fénykép, ami újra és újra bemutatja tartalmát. A kép, ahogy barátja ájultan és magatehetetlenül zuhan a föld felé, miközben ő a döbbenettől megbabonázva, cselekvésre képtelenül lebeg seprűjén, kitörölhetetlenné vált. A fiú életét McGalagony gyorsasága mentette meg, akinek volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó pillanatban egy matracot varázsoljon elő, de ez is csak tompítani tudta az ütközés erejét, megakadályozni, hogy bekövetkezzen, azt nem.
Maga előtt látta Malfoy elégedett képét, Lestrange és Monstro gúnytól vigyorra görbülő száját, és még most is ökölbe szorult a keze. Akkor és ott nem gondolkozott, leszállt a seprűjéről, és egyenesen neki támadt Lestrange-nek, aki az egyik gurkót küldte a fogóra.
Időközben megérkeztek csapattársai is, akik a többi mardekárost fogták le, hogy a küzdelem ezúttal kiegyenlített legyen.
Sirius addig ütötte a másikat, míg az az eszméletét is elvesztette, és ütötte volna tovább is, ha McGalagony észre nem veszi, és egy pálcaintéssel szét nem választja őket.
Ezúttal azonban, a tanárnő a szokásosnál is zaklatottabb volt a kviddics csapatot ért egyértelmű szabotázs miatt. Olyan vékonyra húzta össze egyébként sem túl vastag ajkait, hogy Siriusnak megfordult a fejében, nem használ-e valami száj eltűntető varázslatot is a mutatványhoz. De nem jutott rá sok ideje, hogy ezen elmélkedjen, mert a professzorasszony ráparancsolt, hogy vigye Pottert a gyengélkedőre, ő maga pedig jelentkezzen másnap este büntetőmunkára a szobájában. A biztonság kedvéért Lestrange-et Fricshez küldte, (persze csak azután, hogy ő is tiszteletét tette a gyengélkedőn), hogy még véletlenül se legyen alkalmuk egy újabb összetűzésre.
Sirius most, hogy végzett a trófea teremben, és kívülről tudta a serlegeken és kupákon szereplő összes nevet, ráérősen sétált a Griffendél torony felé. Túl volt már pár hasonló büntetésen, de azokat általában mind Jamesszel együtt töltötte le. A Roxfort két legnagyobb bajkeverője címet még elsős korukban kiérdemelték, mikor egy igen komoly varázslattal teáskannává változtatták Frics macskáját, akinek ezután állati mivoltára csak a kanna füle helyén idegesen mozgó farok emlékeztetett.
McGalagony, aki egy személyben volt házvezetőjük és átváltoztatástan tanáruk, hirtelen nem tudta eldönteni, hogy plusz pontokat adjon a kiváló munkáért, amit még egy elsős sem tudott végrehajtani, vagy levonja azokat, a két fiú arcátlanságáért. Látszólag mulattatta a dolog, és alig észrevehető mosolyában büszkeség bujkált, amiért az ő házába került az a két diák, aki képes volt egy olyan bűbáj végrehajtására, aminek elsajátítása az RBF vizsga előtt álló ötödikeseknek még gondot szokott okozni.
De most Sirius egyedül volt. A kihalt folyosón máskor alig hallható, nesztelen lépteit visszaverték a halvány gyertyafénytől megvilágított falak. Az egyik sarkon halk beszélgetés foszlányok ütötték meg a fülét. Lelassította egyébként sem gyors tempóját, és megállt a fordulóban, úgy hogy a beszélgetők ne láthassák.
Ki lehet az, aki ilyenkor még a folyosón tartózkodik? – futott át agyán a jogos kérdés.
Óvatosan kilesett a fal takarásából, és legnagyobb elképedésére Lily Evanst és Perselus Pitont látta meg. Még időben visszahúzta a fejét, mert a lány a következő pillanatban azt a pontot bámulta mereven, ahol nem sokkal azelőtt eltűnt az ő fekete lobbonca.
- Valami baj van? – kérdezte a mardekáros fiú, és követte Lily tekintetét a sarokig.
- Nem, semmi. Csak, mintha lett volna ott valaki az előbb.
Sirius hallotta a közeledő lépések zaját, és nem lévén jobb ötlete, kíváncsiságát kielégítendő, bebújt az egyik falikárpit mögött rejlő titkos járat menedékébe.
Talán sose járt még diák a Roxfortba, aki úgy ismerte volna az iskolát, ahogy a Tekergők. Tudásukat, hogy ne vesszen kárba, és fenn maradhasson az utókornak, egy térkép formájában örökítették meg. Így készült el a Tekergők térképe, ami igen hasznos holminak bizonyult valahányszor észrevétlenül akartak lejutni Roxmorts-ba, elbújni a tanárok elől, vagy csak lelopózni a konyhába egy kis éjszakai nassolni valóért. Sirius eme tudás előnyeit élvezhette most is, a fedezékként ráomló kárpit mögül.
- Nincs itt senki – mondta ingerülten Piton. Sirius kilesett a folyosóra. Rejteke megfelelő rálátást biztosított a másik kettőre, úgy hogy közben nem fedte fel a bujkálót.
- Lassan vissza kell mennünk. Alice kérdezősködni fog, ha túl későn megyek. A prefektusok sem lehetnek a folyosón hajnalokig.
- Igen, tudom.
- Köszönöm a segítségedet, egyedül nem valószínű, hogy el tudtam volna készíteni azt a főzetet. – Lily, Sirius döbbent tekintetétől kísérve, megölelte Pitont. A griffendéles fiúra, mintha sóbálvány átkot szórtak volna, úgy megmerevedtek a tagjai. Mégis mi a fenét csinál ez a lány? Piton viszonozta az ölelést. Mikor kibontakoztak, Lily még hálásan mosolygott, de a másik már annál zavartabban állt vele szemben.
- Tudod, hogy neked bármikor segítek. – Ahogy ezt kimondta pillantásuk összekapcsolódott, és a mardekáros elkezdte bátortalanul közelíteni ajakait a lányéhoz. Lilyt olyannyira meglepte a dolog, hogy még tiltakozni is elfelejtett, képtelen volt elfordítani arcát, és hagyta, hogy a fiú megcsókolja. Alig pár másodpercig tartó forró csókot lehelt a lány szájára, de mikor észrevett, hogy ő nem viszonozza azt, elszakította mohó ajkait tőle, és ijedten elszaladt. Sirius pedig elérkezettnek látta az időt, hogy felfedje magát.
- Ez meg mi volt? – lépett ki búvóhelyéről. Lily hamar magához tért első döbbenetéből, de jelenleg semmilyen elfogadhatónak vélt magyarázat nem jutott eszébe.
- Black! – szólt végül, mintha csak tudatosítani akarná magával, hogy az előtte álló valóban ott van.
- Evans, kérdeztem valamit.
- Mi közöd hozzá? És különben is, mit keresel itt?
- Büntetőmunkán voltam a tegnapi meccs miatt. Rémlik? – mutatott egy lila foltra a szeme alatt.
- Úgy érted, amiatt, hogy péppé verted Lestrange képét?
- Igen, ha úgy jobban tetszik. De ne térj ki a válasz elől! Mi volt ez?
- Nem tudom – felelte őszintén.
- Ha nem, hát nem. Jó éjt! – Hangja vészjóslóan csengett, és a lány megértette, ha nem rohan azonnal a távozó fiú után, hogy valamit mondjon, holnapra Potter is tudni fog a dologról. Sirius megszaporázta lépteit, és már két sarokkal arrébb járt, mikor Lily utolérte.
- Várj! – kiáltott rá, amitől ő kicsit meglepődött, de bevárta a lányt.
- Mi van? – kérdezte nem túl udvariasan. Lilynek ismét nem jutott eszébe semmi értelmes, így csak ennyit mondott saját magát is meglepve:
- Kérlek, ne mondd el Potternek, amit láttál. – Sirius fontolóra vette a kérést.
- És mégis miért ne?
- Mert… nem tudom… - adta meg magát -, nem akarom, hogy megtudja. Most hogy… - elharapta a mondatot.
- Most hogy? – A fiút kezdte érdekelni a beszélgetés.
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Valld be!
- Mit?
- Hogy beleestél, hogy te sem tudsz neki ellenállni, ahogy a többiek se tudtak. – Szája gúnyos, kárörvendő mosolyra húzódott a tudattól, hogy sarokba szorította a lányt.
- De hát, ez nem igaz. – Sirius karba tette a kezét.
- Nem? Pedig úgy rémlik, mintha Remus valami ilyesmit mondott volna a legutóbbi járőrözésetek után.
- Remus? – Lily arcából kifutott a vér, de nem várta meg a választ, helyette újabb kérdést tett fel. – Potter tudja?
- Még nem. Úgy gondoltuk, jobban örülne neki, ha tőled hallaná.
- Ez kedves – mondta annyi gúnnyal, amennyit bele tudott sűríteni ebbe a két szóba.
- Szóval? Beismered? – Lily belátta, hogy nincs értelme tiltakoznia, és megadóan bólintott.
- Nem hallottam – ütötte tovább a vasat Sirius.
- Igen, beismerem – vágta oda mérgesen. – Akkor nem mondod el neki, amit láttál?
- Nem. – Lily megkönnyebbülten felsóhajtott, de öröme korai volt. – Egyelőre…
- Tessék?!
- Jól hallottad. Helyette teszek egy ajánlatot.
- Hogy te mekkora féreg vagy. A legjobb barátod hajt rám, és te képes vagy ajánlatot tenni? Ráadásul ott van Nadin is.
- Ne légy naiv! Annyira azért nem vagy jó csaj, hogy az iskola mindkét félistene rád hajtson, és ahogy mondtad, James a legjobb barátom, ha te lennél az utolsó a földön, akkor sem kellenél, amíg ő akar téged. És Nadinnal is elég jól megvagyunk, köszönöm kérdésed – felelte lekezelően, és megbotránkozva még a feltételezésen is, hogy ő akár csak ránézne, arra a lányra, akibe James szerelmes. El kellett ismernie, hogy Lily valóban az iskola egyik legszebb lányává érett, abból a rút kiskacsából, aki elsős korában volt, de amíg James és Nadin a képben vannak, számára ő TABU, és ezt tiszteletben is tartotta.
- Akkor mit akarsz?
- Kapsz egy hetet.
- Egy hetet? Mire?
- Arra, hogy színt vallj – a lány újra elsápadt –, hogy megmondd Jamesnek, hogy szereted, és hogy bevalld neki a csókot Pitonnal a saját verziódban.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – Lily hangja egy kisegér cincogásává vékonyodott
- De, nagyon is komolyan gondolom. Ha te nem teszed meg, egy hét múlva elmondom neki én, természetesen az ÉN verziómat. Választhatsz. – Ezzel a végszóval faképnél hagyta a mozdulni sem tudó lányt.
A napok olyan sebességgel követték egymást, mintha egy hatalmas óriás elkezdte volna pörgetni az idő kerekét, nem törődve azzal, hogy mekkora bonyodalmat okoz ezzel a számára jelentéktelen méretű embereknek. Lily felett, mint Damoklész kardja lebegett Sirius ajánlata. Választhatott, igen, ez igaz. Vagy elmondja Jamesnek az igazat, vagy alig négy nap múlva Sirius kitálal, és valószínűleg úgy fogja előadni a történteket, hogy az rá nem fogja a legjobb fényt vetni. Igazából még hálás is lehetett neki, hogy nem támadta hátba, hanem előre figyelmeztette, sőt még időt is adott, hogy saját maga rohanhasson a vesztébe.
Nadin, Sirius barátnője, és nem mellesleg Lily egyik legjobb barátnője, természetesen maximálisan egyetértett a fiú módszereivel, és ezt Lilynek is kifejtette: - Épp ideje volt már, hogy valaki rákényszerítsen erre a vallomásra. Szerintem ebben semmi rossz nincs.
Remusszal az éjjeli találka óta szóba sem állt, a fiú ezért nem volt hajlandó beszélni Siriusszal, és aki az egészből semmit sem értett, az kivételesen nem Pettigrew volt, hanem James.
- Mi bajotok van egymással?
- Semmi… - vágták rá egyszerre.
- Persze, semmi… Most komolyan engem akartok átverni? – vonultak egyik nap a folyosón.
- Ha annyira tudni akarod, Sirius egy áruló. – Remus ezzel lezártnak tekintette a témát, és ott hagyta őket.
- Most kezd el duzzogni az októberi Piton elleni akciód miatt?
- Nem tudom, lehet – hagyta rá Sirius. Peter csak a fejét csóválta, nem tudta, kit sajnáljon jobban. Jamest, aki nem értett semmit, vagy Siriust és Remust, akik a lehető legnagyobb hülyeségen vesztek össze.
Szóval a napok csak teltek. Lily kénytelen volt minden étkezésnél, és minden közös órán szembesülni azzal, hogy Sirius valóban komolyan gondolta, amit mondott. Valahányszor két percnél tovább tartózkodtak egy légtérben, az óráját kopogtatta, vagy Jamesre mutogatott, aki persze mit sem sejtett az ellene készülő ’merényletből’.
Két nappal a határidő lejárta előtt, Remus úgy tűnt hajlandó megbékélni Siriusszal, miután az elmondta neki, hogy mit látott a folyosón, és mit ajánlott fel Evansnek cserébe a hallgatásáért. Arra a kérdésre, hogy Sirius ezt eddig miért nem közölte, látszólag cseppet sem érdekelte a logikus válasz, hogy azért, mert eddig ő nem állt szóba vele, és nem akarta meghallgatni mondandóját.
Lily egyik nap a könyvtárban üldögélt. Lumpsluck a hajnalban nyíló bíborka tulajdonságairól kért tőlük egy ötven centis esszét, és ehhez gyűjtött anyagot, mikor belépett Potter is, ezúttal elmaradhatatlan Tekergő társai nélkül. Közvetlenül a Lily mellett található polcon kezdett keresgélni, valószínűleg ő is a növény után kutakodott.
- Balra a második az – közölte tettetett nemtörődömséggel a lány, és rámutatott az egyik könyvre, majd visszatért saját jegyzeteihez.
- Kösz!
Potter levette a könyvet, átfutotta, de nem ment el, továbbra is ott állt, és lapozgatta szerzeményét. Lily így képtelen volt a saját dolgára figyelni, folyamatosan azon kapta magát, hogy a fiút lesi a szeme sarkából. Sőt volt, hogy annyira megfeledkezett magáról, hogy szinte már zavarba ejtően bámulta. Még szerencse, hogy ő nem vette észre, furcsa, mennyire elkalandozott a könyvben, vajon mit talált ilyen érdekesnek? A lány úgy gondolta, talán ennél jobb alkalma nem lesz, hogy bevalljon neki mindent, de mikor elhatározásra szánta magát, mindig megfújta a visszavonulót is. Azon kívül, hogy mi a csudát kéne mondania, még egy dolog járt a fejében. Valószínű, hogy Potter nem küldené melegebb éghajlatra, ha bevallaná, hogy szereti, de mit szól majd ahhoz, ha megtudja mi történt Pitonnal.
Egyre szebb és egyre távolibb emlékként rémlettek fel neki a kihasználatlanul visszautasított roxmorts-i meghívások, és randevúkérések, amiket talán soha többé nem hall a fiú szájából. De erőt kellett vennie magán. Ma már péntek, a hétvégén aligha lesz lehetősége kettesben maradni Potterrel, és ha ő nem mondd el neki mindent, akkor megteszi helyette Sirius. Ezt az örömöt pedig semmiképp nem akarta megadni neki.
Felállt a székről, odasétált a még mindig állva olvasgató fiúhoz, és felült az asztalra, hátul megtámasztva magát a karjaival.
- James – szólította meg végül. A fiú annyira ledöbbent, hogy még a könyv is kiesett a kezéből. Utána kapott, de úgy látszik máskor jól működő reflexei, amiket a kvidicsnek köszönhetett, most cserbenhagyták. A kötet hangos puffanással ért földet, de szerencsére Madame Cvikker nem volt a közelben, hogy mindezt szóvá tehesse.
James felkapta a földre zuhant tárgyat, és kérdőn nézett Lilyre, aki felemelte egyik kezét, és ujjával közelebb intette őt. A fiú elélépett, és combja súrolta a lány térdét. Kérdőn nézett rá, nem igazán értette a helyzetet. Percekig csak álltak így, illetve Lily ült, ő pedig állt és várt. Maga sem tudta mire, de hát, a lány csak megszólította valamiért, ráadásul a keresztnevén. Akárhogy is kutakodott, emlékei közt nem szerepelt olyan, amiben Lily Jamesnek hívta volna. Így csak álmaiban szólította őt, amikor… hát izé… talán ebben az álomban most nem kéne elmerülnie. Már épp fel akart tenni valami roppant értelmes kérdést, mikor Lily hirtelen közre fogta lábát a sajátjával, megragadta hanyagul megkötött nyakkendőjét, és magához rántotta, majd megcsókolta.
Először bátortalanul, felfedezve a másik nyújtotta lehetőségeket, majd vadul követelte őt, mintha már évek óta ezt várná. James megfeledkezett magáról épp úgy, ahogy a lány is.
Sirius ebéd után felment a hálókörletbe, volt két szabad órája, és úgy döntött ezt Nadinnal fogja tölteni. Elővette a Tekergők térképét, hogy megkeresse a lányt, és akkor észrevette, hogy a Lily Evans és a James Potter nevével jelzett pötty is a könyvtárban tartózkodik, ráadásul egymáshoz szokatlanul közel. Nem lehetett biztos a dologban, de már péntek volt, és ha Lilynek volt egy kis esze, talán kihasználta az adódó alkalmat. Ezt végig gondolva összehajtotta a pergament, (miután látta, hogy Nadin is épp a torony felé tart), majd elindult a könyvtárba, persze útközben magával rángatva barátnőjét is.
Mikor odaértek, és beléptek, a lélegzetük is elállt, ahogy meglátták a csókolózó párt. Ezzel azonban nem csak ők jártak így, nagyjából az egész könyvtár a kibontakozó jelenetet figyelte. Egy perc döbbent bámészkodás után, úgy döntöttek, hogy a parkban várják meg a dolog végét, és nem zavarják őket, majd megteszi helyettük a könyvtárosnő, így hát távoztak.
- Mondanom kell neked valamit – kezdte Lily kissé megszeppenve, miután szétváltak.
- És mi lenne az? – kérdezte a másik, miközben apró puszit lehelt szerelme homlokára.
- Először is az, hogy belédestem, és hogy továbbra is Sirius szavaival éljek, nem tudok neked ellenállni.
- Ezeket Sirius mondta? – nevetett fel, és megölelte a lányt. – Akkor Sirius tudhat valamit.
- Megvannak a módszerei…
- Van még valami?
- Igen, sajnos… - A lány elkomorult, és ez James figyelmét sem kerülte el, kérdőn nézett rá, jelezve, hogy figyel, de nem szólt semmit.
- Múlt vasárnap…
- Igen?
- Tudnod kell, hogy nem az én hibám volt! – kiáltott kétségbeesve.
- Mégis micsoda? – James szemeiben gyanakvás gyúlt.
- Piton megcsókolt, én nem is számítottam rá, nem tudtam kitérni előle… de nem akartam, ő csak a barátom, illetve most már lehet, hogy csak volt a barátom… ha ezt megtudja…
- Hát, igen. Az, hogy velem jársz valószínűleg nem lesz nála jó pont – mosolygott James.
- Ennyi? Szóval, nem hagysz itt, nem mondod, hogy látni sem akarsz, vagy hogy ezzel vége mindennek?
- Hiszen még el sem kezdtünk semmit, illetve…
- James!
- Jó-jó, bocs – vigyorgott. – Igazából nem tudom, mit mondhatnék, múlt vasárnap nem voltál a barátnőm, és ha nem is akartad azt a csókot, akkor szerintem nincs miről beszélnünk. De azért hagy kérdezzem meg, jól esett? – Lily dühösen nézett rá, de egy másodpercnél tovább nem tudott haragudni.
- Nem! – A fiú megint elmosolyodott.
- Gyere, menjünk ki a parkba.
Megragadta Lily kezét, és kifutottak, meg sem álltak egészen addig a fáig, ahonnan Sirius és Nadin elégedetten és büszkén vigyorgott rájuk.
- Örülök, hogy hallgattál a tanácsomra – kezdte Sirius, miután leültek melléjük.
- A tanácsodra?! Én inkább zsarolásnak nevezném.
- Miféle zsarolásrol is van szó? – vonta fel szemöldökét kérdőn James, Lily pedig röviden vázota az elmúlt hét eseményeit.
- Szóval ezért nem állt veled szóba Remus, és ez volt az a nagy titkolózás előttem.
- Hát észrevetted?
- Sirius, hét éve vagy a legjobb barátom, már azt is tudom, reggel melyik alsógatyádért nyúlsz a fiókba, te sem gondoltad komolyan, hogy nem veszem észre, hogy valamit titkolsz, ugye?!