Csak álltunk ott, a fal mellett, és gondolkodtunk. Egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy mi történt, de sajnos, muszáj volt. Hirtelen mintha szikra pattant volna ki az agyamból, rohanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy Alyssa döbbenten kiabál utánam, sőt még az sem, hogy fellöktem pár elsőst. Csak rohantam ki a parkba. Mikor már a márványlépcső közelében jártam, két dolog is történt. A Lupin lány utolért, mögöttem kicsit lemaradva futott, és egy kisebb turistacsoport haladt el mellettünk, akik a parkból jöttek. Név szerint: Lyla, Dan, Alex és David. Szerintem már megszokták, hogy a mai nap rohangálunk össze-vissza, ezért nem is tették szóvá. A márványlépcsőn kettesével ugráltunk lefelé, annyira siettünk. Miközben a bejárati ajtó felé robogtunk, még fellöktünk pár gyereket, majd a tölgyfaajtó szélén Alyssa visszarántott.

- Mégis hova a jó büdös francba rohansz? – kérdezte idegesen. Nem hibáztattam, én is kiakadtam volna, de ez nem épp a legmegfelelőbb pillanat volt. Kihúztam a kezem, és tovább rohantam. Cseppet sem nézett hülyének… de utánam jött.

- Süket vagy, Amanda?! – kiabált futva, mire futólag hátrafordultam. Azért ennyire ne legyen ideges.

- Köszönöm kérdésedet, nem! – mondtam enyhén sértődötten, és tovább rohantam. Aly mélyet sóhajtva követett, majd nekem jött, mivel lefékeztem. Elvileg csak azért álltam meg, hogy körbenézzek, igazából meg azért, mert elfelejtettem, miért is jöttem ide. Most már mindenki nézhet idiótának. Levágtam magam a földre, és kezembe temettem az arcom. Huszi a fejem fölött állt, és lefelé nézett rám.

- Nem akarlak megsérteni, de azért jöttünk ki ilyen gyorsan, hogy gondolkodj? – kérdezte óvatosan, mire nem feleltem. Zúgott a fejem, és úgy éreztem magam, mint aki Exmemoriamot kapott, ráadásul még szédültem is. Kinyúltam a füvön, Alyssa meg leült mellém.

- Amy, mi a baj? – kérdezte halkan. – Ennyire azért ne akadj ki, kérlek – mosolyodott el halványan. Behunytam a szemem, majd lassan felültem.

- Nincs semmi baj – mondtam szomorkásan mosolyogva. – Csak fáradt vagyok, ez a mai nap full kész volt a számomra – sóhajtottam egyet, miközben barátnőmmel felálltunk.

- Merre tovább, kis bajkeverő? – vigyorgott rám Aly, mire én újra körbepillantottam és az iskola felé mutattam.

- Keressük meg a nagy mestereinket, a Tekergőket – javasoltam vigyorogva. A Lupin lány nevetve bólintott, és versenyt futva rohantunk vissza a kastélyba, majd a Nagyterem előtt lefékeztünk.

- Mit gondolsz, a nagy mesterek vajon épp a fejüket tömik odabenn? – kérdezte vigyorogva Huszi, mire vállat vontam.

- Fogadjunk, hogy itt lesznek. Mivel az tuti, hogy nem a könyvtárban ülnek – kuncogtam, mire Aly felnevetett, és elindultunk befelé. Útközben újra, meg újra eszembe jutott Zsófi, így az a jókedv, amit ez alatt a párperc alatt szereztem, elrepült. Komor képpel ültem le a Tekergők mellé, és valljuk be, Aly is ugyanúgy nézett ki, mint én.

- Mi van, lányok? – kérdezte Sirius csevegő hangon. – Úgy néztek ki, mint akik most kapták meg a dolgozatukat, ami még T-t sem ér – folytatta vigyorogva. Összenéztünk Alyval, aki fáradtan legyintett és elkezdett játszani az étellel, ellenben velem. Én rögtön visszaszóltam. Ilyen vagyok. Ennyi.

- Ha-ha-ha-ha-ha! Nagyon poénos vagy ma, Sirius. Mit ettél, bolondgombát? – érdeklődtem gúnyosan, de csak később jöttem rá, hogy nem ez volt a legjobb ötlet, mivel a terv az volt, hogy ők segítenek nekünk a legifjabb Black lány ügyében. Gyorsan felnéztem a tányéromból, mire Sirius vigyorgó pofájával találtam szembe magam.

- Te csak akkor vagy ilyen velem, ha valami gond van. Szóval ki vele – mondta Tapmancs, mire bátyám egyetértően bólintott.

- Az utóbbi pár órában nagyon furák vagytok… - kezdte James is. Alyval felsóhajtottunk. Egyszerre, és ugyanolyan fáradtan és szomorúan.

- Tudod, Sirius… vagyis nem tudom, hogy tudod-e, de Zsófit kivették a Roxfortból. Két hete van itt… - kezdte Aly halkan, ám a fiúk nem maradtak ilyen csendesek.

- MI? Hogyhogy? Miért? – kérdezte Tapi felháborodva, és észre sem vette, hogy közben felállt. A bátyám és Remus gyorsan visszaültették, és kérdőn néztek ránk. Én folytattam.

- Azért, mert a mamája szerint nem jó neki ez a suli, de a papátok szerint meg jó. És mivel már nem élnek együtt, az anyja kitalálta, hogy visszaveszi, így pápá Roxfort. Nem csak mi nem fogjuk látni, de még ti sem – fejeztem be szomorúan. A Tekergők szomorúan csóválták a fejüket, ellenben Siriusszal, aki morogva szurkálta a borsóit a tányérban. Óvatosan Alyssára pillantottam, aki bólintott.

- De… lenne egy ötletünk – kezdtem halkan és óvatosan. Sirius felkapta a fejét, James és Remus meg érdeklődve néztek ránk.

- Ha együtt dolgoznánk, akkor lenne esélyünk arra, hogy Zsó itt maradjon… - folytatta Huszi. A fiúk még mindig nem értették.

- Ha ti is besegítenétek a szuper ötleteitekkel, akkor sokkal, de sokkal gyorsabban menne minden – fejeztem be. A két főtekergő összenézett.

- Nem, nem, nem és NEM! – jelentette ki James végül. – Ha arra kérnétek minket, hogy tegyük csodálatossá az utolsó két hetét, még menne, de ezt nem!

- Azt sem tudod, mit akarunk. Fogd be! – szóltam rá bátyámra.

- Pontosan – helyeselt Alyssa is. – Figyeljetek, nem arra kérünk titeket, hogy nyávogjatok Zsó mamája előtt, azt természetesen nem várjuk el tőletek. – A Tekergők bólintottak.

- Mi csak annyit kérünk, hogy egy-két trükkel intézzétek el, hogy az igazgatónak küldött levél ne érkezzen meg a címzettnek – mondtam előredőlve. A fiúk szeme felcsillant.

- Ez nem nagy kérés, ugye? – kérdezte a Lupin lány vigyorogva.

- Tényleg nem – ismerte el Remus. Elvigyorodtam, mert ha ezt tényleg Remus mondta, akkor nyert ügyünk van. – De veszélyes. Ha Dumbledore rajtakap minket, megszívtuk – húzta el a száját. Felnevettem.

- Ezért van a melletted ülő hülyének láthatatlanná tévő köpenye – nyújtottam ki a nyelvem. James morgott.

- Nem illik mások cuccai között turkálni – pufogta mérgesen, mire Sirius befogta a száját.

- Ne most prédikálj, légy oly szíves, Ágas – mondta Tapmancs barátunk. – És azt honnan tudjátok, hogy Dumbi haverunk még nem kapta meg azt a baglyot? – tette fel végül ezt a logikus kérdést. Tanácstalanul néztünk össze Alyval.

- Tipp – mondta hidegen barátnőm. – De gondolj bele, még csak szombat van. Ez a suli első hete. Nem úgy néz ki, mint aki tudja. – mind nevetni kezdtünk ezen a kijelentésen.

- Oké, igazatok van – mondta végül James. – Ma este meglátogatjuk kedvenc igazgatónkat. Legyetek kettőkor a klubban – mondta, miután Siriusszal egyeztetett. Vigyorogva bólintottunk, és felálltunk.

- Akkor mi most megyünk – mondtuk nevetve. – Viszlát kettőkor – köszöntünk el, és sietős léptekkel elhagytuk a klubbot. A délután további részében semmi komolyat nem csináltunk, mivel az estét vártuk.

Éjjeli kettő

Gondolom, mondani sem kell, nagyon sötét volt, bár a klubban azért még pattogott a tűz. Alyssával már egy jó ideje a kanapén ültünk. Ő a bájitaltan könyvéből „tanult” míg én a bűbájtant magoltam. Mind a ketten egyre jobban vártuk, hogy a Mesterek lejöjjenek, de ők sehogy sem akartak megérkezni. Fél három körül már idegesen járkáltam fel és alá, miközben a könyvemet dobáltam. Eközben Aly az egyik párnába fúrta a fejét, és számolt. Amúgy a klubhelyiség üres volt, így senki nem nézhetett miket hülyének. Éppen nagyban dobáltam a könyvem, mikor majdnem a tűzbe ejtettem. Hogy miért? Mert az egyik Tekergő hangját hallottam meg.

- Ti nem ismeritek azt a szót, hogy ébresztés? – kérdezte az a fura hang, amitől majdnem megégett szegény könyvecském. Alyssa is felnézett, majd meggondolta magát, visszaejtette fejét a párnára és onnan válaszolt.

- Amy, mondd, hogy hallucinálok, és nem két hülye állt előttem, akik csupán 45 percet késtek – nyávogott barátnőm. Elvigyorodtam.

- Gyere, baba, menjünk. Intézzük el a dolgunkat – húztam föl, majd a fiúkra néztem. – Csak azért nem öllek meg titeket, mert szükségünk van rátok – mosolyogtam angyalian, mire James felkapott és a kanapéra dobott.

- Csak azért nem csikizlek most halálra, mert miattatok csináljuk – vigyorgott, majd talpra állított, mire én leültem a kanapéra. Sirius türelmetlenül toporgott.

- Ágas! Menjünk már, Dumbledore mindjárt felkel – morogta idegesen. James bólintott,és előhúzott egy köpenyt meg egy térképet. A köpenyt nekem dobta, míg a térképet Siriusnak.

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – morogta Tapmancs, majd a pergament kezdte el bámulni. – Az igazgató a szobájában, mint mindenki más – mondta gyorsan, és zsebre vágta. – Menjünk!

Tanácstalanul néztem a köpenyre, majd megvontam a vállam, és elindultunk kifelé. Csöndben baktattunk a folyosókon. A lépteink kísértetiesen vízhangoztak. Sirius a térképet bámulva ment, és időnként irányt váltott. Kezdtem unni a játékát, és pont, mikor megszólaltam volna, akkor értünk az igazgatói irodához vezető folyosóra.

- Kis kerülő úton, de ideértünk – vigyorgott Tapmancs. – Na, lányok, a jelszó a ti dolgotok, aztán átvesszük megint. – Huszival összenéztünk és bólintottunk.

- Menni fog – mondtuk egyszerre, majd én folytattam. – Versenyezzünk, hogy ki találja ki! – vigyorogtam Alyssára, aki bólintott. A fiúkkal a nyomunkba indultunk el a kőszörny felé. Lassú, megfontolt lépekkel sétáltunk a folyosó végéhez, majd megálltunk. Néhány másodpercig csöndben ácsorogtunk, majd Aly a fülemhez hajolt.

- Szerintem ne verjük fel az egész kastélyt, sem az igazgatót, inkább csak suttogjunk, oké? Bólintottam és a szörny felé fordultam.

- Citrompor – súgtam halkan, de a szörny nem mozdult.

- Cukorpenna – tippelt Aly, de neki sem jött be.

- Bagoly Berti – mondtam egyik lábamról a másikra szökdécselve. Aly megcsóválta a fejét, majd tippelt.

- Csokibéka. – A háttérben a fiúk szakadtak a röhögéstől, majd nagy nehezen kinyögték.

- Sav–A-Júj cukor – röhögött James. A szörny félreugrott, én meg szétnyitottam a köpenyt. A fiúk és Aly bebújtak alá, utánuk én is. Sietős léptekkel indultunk föl a lépcsőn. Mikor sikerült felmászni, egy pillanatra megálltunk az ajtó előtt. Sirius újra megnézte a térképet, majd miután bólintott, levettük a köpenyt és a fiúkra figyeltünk.

- Aly, tied az ajtó; hugi, tied a lépcső; mi az asztalt nézzük át – adta ki a parancsot James, majd belökte az ajtót. A szoba szerencsére üres volt. Mindenki a saját dolgára indult. Gyorsan kutattunk, Aly kinn maradt, és ott hallgatózott. Én meguntam a fiúk figyelését, és Fawkest kezdtem el nézegetni, de csak addig, míg James rám nem szólt.

- Ne a főnixet bámuld, hanem hallgatózz!

Vágtam egy fintort, és leültem a lépcsőre fülelni. Aly már az ajtónak támaszkodva állt, ő is a fiúkat figyelte. James és Sirius a papírok között kutattak, majd hirtelen behívtak minket.

- Gyertek ide… ez az? – kérdezte James elégedetten. Kikaptuk a kezéből, és bólintottunk. Sirius kivette a kezünkből, és kinyitotta. Gyorsan végigfutotta, majd felnézett.

- Két választás van. Egy: átírjuk, kettő: elégetjük. – Két perces tanácskozás (azaz vita) után úgy döntöttünk, hogy elégetjük. Így James végül zsebre vágta, és intett, hogy menjünk. Ekkor olyan dolog történt, amit életem végéig nem fogok elfelejteni. A szívem pár másodpercre le is állt, annyira megijedtem, de nem csak én.

- Hova, hova, gyerekek? – hallottunk a hátunk mögött egy öreg hangot. Mind a négyen elsápadtunk. Egy emberként fordultunk hátra, és rá kellett jönnünk, ez nem illúzió, nem álom, ez a valóság. A főnix mellett ott állt Dumbledore professzor teljes életnagyságban.  – Minek köszönhetem ilyen késői látogatásotokat? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében. Gyorsan elkezdtük törni a fejünket, és végül Aly szólalt meg.

- Tetszik tudni, mi a professzor úrral szerettünk volna beszélni… de, nem akartuk felébreszteni önt – mondta Alyssa, mivel ez a duma jutott csak eszébe. Enyhén hátba vertem, jelezve, hogy az igazgató bármily öreg, nem hülye, és sajnos, igazam volt. A professzor úr a fejét csóválva, mosolyogva intett nekünk hogy foglaljunk helyet. Úgy is tettünk, leültünk, az íróasztallal szemben. Dumbledore az asztala mögött járkált, majd végül megállt, és hátrafordult.

- Tudom, hogy nehéz helyzetben vagytok – mondta végignézve rajtunk. – Bármennyire is jók a módszereitek, egy hiba mindig lesz. – James és Sirius összenéztek. – A szobát védővarázs védi, fiúk – nézett rájuk mosolyogva.

- Tudtam! Én megmondtam, hogy valamit elfelejtettünk… - nyögte hangosan Sirius. Az igazgató bólintott.

- Ezen felül… gondolom, tudjátok, hogy nem díjazom ezt az ötletet. Meg azt is, hogy ki is csaphatlak titeket… - mondta szomorú hangon. Elszorult a torkom, majd alig láthatóan megráztam a fejem. Hülyeség, nem fog kicsapni!
– De – folytatta a professzor –, ha a tényeket nézzük… és nekem, mint igazgatónak azt kell… akkor tudom, hogy megvolt rá az okotok. – Bólintottunk. – És, hogy őszinte legyek, számítottam a látogatásotokra. Mivel reggeli előtt kaptam meg a levelet, gondoltam, hogy estére ti is megtudjátok… Igen, igen már elolvastam – jelentette ki, furcsa arckifejezésünket látva. – És jól sejtettem.  Megtudtátok, és ha az embernek a Roxfort legjobb bajkeverője a testvére – biccentett James felé –, akkor biztos, hogy valamilyen úton-módon ráveszi arra, hogy segítsen. Megint csak igazam lett, így kicseréltem az eredeti levelet egy hamisítványra, ami úgy néz ki, mintha nem lenne felbontva – mesélte az igazgató, majd újra végignézett rajtunk.
– Nem akarom tovább húzni az időt, így máris a lényegre térek. Mind a négyen egy hét büntetőmunkát kaptok, és természetesen írok a szüleiteknek. Úgy sejtem a Potter szülők nem fognak nagyon örülni. – Jamesszel összenéztünk. – Most pedig visszakérném a „levelet”. – tartotta a kezét, mire odanyújtottam neki.
– Köszönöm. Térjetek nyugovóra, és fogadjatok meg egy tanácsot. Ha tényleg a szíveteken viselitek Zsófia sorsát, akkor tudjátok, mi a dolgotok, és az nem a tilosba vezet.

Néhány percig csönd volt, majd bólintottunk és felálltunk. Halkan, egyenként elköszöntünk, és kimentünk a szobából.

Némán baktattunk visszafelé. Mindenki a gondolataiba volt merülve, így senki nem szólalt meg. Viszonylag gyorsan értünk föl a Kövér Dáma portréja elé, aki morogva engedett be. James és Sirius megállítottak minket.

- Fel a fejjel. Megoldjuk… megígértük. Majd reggel beszélünk, rendben? – vigasztalt James, kezét a vállamra téve. Alyval összenéztünk, és bólintottunk.
– Jó éjt, kicsi lányok – mosolyogtak ránk a fiúk, és felmentek.
- Nektek is – szóltunk utánuk, majd gyorsan felrohantunk a saját szobánkba az ágyunkhoz. Halkan osontunk be. Lyla már aludt, de volt ott egy üres ágy. Alyssa arcán kiült a döbbenet, és az ijedség.

- Az… az Zsófi ágya… - nyögte elhalóan. Fáradtan néztem rá.

- Két hét, Aly, kettő. Biztos sétál – vontam vállat. Már nem nagyon érdekelt. Menjen, ha akar, mi mindent megtettünk. Ezen gondolkodva bújtam ágyba, és ezekkel a gondolatokkal aludtam el. Azt persze nem sejtettem, hogy reggelre már más lesz a véleményem.