|
A hajnalcsillag sóhaja
2008.12.08. 18:11
Égasszonyság felöltötte sötétkék selyemfátylát, bálba készült a mennybolt többi lakójával. Mikor útnak eredt megrázta ezüstszínű haját, melyből megszámlálhatatlan fehér gyöngy hullott alá a földre. Az egyszeri ember számára ez csak annyit jelentett, hogy az ég sötétté vált és nagy hópelyhek szálingóztak mindenfelé. Korán volt még, alig négy óra, de a Nap már nyugovóra tért, sötétségbe taszítva ezzel mindent. Az utcák üresek voltak, mindenki a szobából nézte csupán a csodálatos hóesést az est homályában.
- Fehér karácsonyunk van az idén! – mondogatták az emberek egymásnak, ha mégis kimerészkedtek vackukból.
A járdákat lassan teljesen belepte a még érintetlen szűzhó, csak a kisgyerekek játszottak önfeledten egy-egy kertben. A legtöbben elmerültek egy izgalmas regényben, vagy leültek a televízió elé és a kellemes karácsonyi műsorokat nézték. Voltak azonban olyanok is, akik keményen dolgoztak azért, hogy aznap este örömet szerezhessenek szeretteiknek. Egy kisvárosi gimnázium dísztermében körülbelül húsz diák szorgoskodott, próbált a színdarabra koncentrálni.
- Ki kopoghat? – kérdezte egy fekete hajú leány, aki a negyvenes éveit taposó édesanyát alakította.
- Menj, Pál, nyiss ajtót! – szólt egy másik fekete hajú gyermek, az édesapa.
- Megyek már, megyek… – állt fel egy karosszékből egy barna hajú fiú, akinek sötét szemeiben csillogott az elszántság. A díszlet egyik végéhez sétált és ajtónyitást színlelt. Megjelent egy barna hajú lány, aki szegény, esetlen fiatal képét jelenítette meg. – Mit akarsz, te lány?
- Szállást keresek éjszakára, a közeli hotelben már nem volt hely számomra. Karácsonykor minden szoba foglalt – felelte a lány, majd felemelte elgyötört szemét.
- Ki az, Pál? – hangzott a kérdés az édesanya szájából.
- Egy lány, szállást kér éjszakára.
- Akkor engedd őt be! – parancsolt rá az apa szigorúan.
- Na, gyere, te csavargó! – kezdte Pál, de tovább már nem folytatta.
- Ennyi! Erre a részre voltam kíváncsi. Egy óra, és kezdünk, addig hozzátok rendbe magatokat! – kiáltott fel egy rendezőhöz hasonlatos nő, majd gyorsan odaszaladt a színészekhez. – Olivér, nagyon jó, már csak egy kicsit
- Igen, tanárnő, értem – bólintott a Pált alakító Olivér, majd leroskadt egy dobozra, hogy átnézze a szövegkönyvét.
- Izabella, Andris, ti próbáljatok meg egy kicsit szülősebben, öregesebben viselkedni! Annabella, te pedig túl nyugodtan közlöd, hogy nincsen számodra hely a szállodában. Amikor a Hajnalcsillag szállást kér, úgy tesz, mintha mindennel problémája volna. Gondold el, hogy az ő helyében te mit éreznél!
- Értettem, tanárnő! – sóhajtotta a lány, majd lassan elhúzódott a többiektől, hogy az egyik sarokban magányra leljen. Úgy érezte, nem jogosan kapott kritikát, azt gondolta, jobban már nem tudja beleélni magát a szerepébe. Nem hitte volna azt sem, hogy a Hajnalcsillag, akit játszott, nagyobb gondokkal küszködött, mint ő maga, aki már idejét se tudta, mióta nem aludta ki magát teljesen. Nagyot sóhajtott, majd szemlélődni kezdett. Látta Andrist, amint az Olivérével szomszédos ládára huppant, Izabellát, aki tekintetével keresett valamit, aztán Olivért, aki fintorogva gyakorolta a szövegét. Mikor tovább pásztázta a terepet, megfigyelhette azt is, hogyan sutyorog Klára és Zoltán az egyik sarokban, s legvégül a két rendezőtanár megbeszélését.
Eszébe jutott, hogy a magánéleti problémái mellett mennyi örömöt szereztek neki ezek a próbák, mennyit nevettek együtt. Megismert sok olyan embert, akikről álmában se gondolta volna, hogy valaha ismeretségbe kerülnek vele. Nagyon megkedvelte Izabellát, akivel már beszélgetett néha ezelőtt is, viszont a fárasztó hónap alatt igazi barátnőkké váltak. Mivel mindkettejük neve bellára végződik, ha együtt jelentek meg valahol, csak a „Két Bella” néven emlegették őket. Soha senki nem hívta őt Annának, Annabellának is csak a tanárai szólították mindig. Izabella pedig jobban szerette, ha mindenki Izának ismerte. Ahogyan mondani szokta, ő inkább átengedi a Bellát Bellának, azaz neki, Annabellának. Ahogyan ott üldögélt, eszébe jutott a beszélgetés, mikor elhangzottak ezek a szavak, és elmosolyodott. Andris és Olivér már a fejüket fogták a sok Bellától, amin a lányok jót derültek. A két fiú is közel állt Annabella szívéhez, de teljesen másképpen. Az egyiket nagyon szerette, mint barátot, a másikat azonban szíve egy másik szegletébe rejtette el. Olivér valamiért olyan érzést váltott ki belőle, mint még soha senki azelőtt. Hiába próbálta tagadni magában, nem tudta megcáfolni saját magát. Ahányszor a fiú megérintette, átjárta valami jóleső bizsergés, melybe beleborzongott.
- Bella, gyere már! – suttogta valaki a lány háta mögött izgatottan. – Már rengetegen itt vannak, te pedig még át se öltöztél!
- Megyek már! – pattant fel a lány vidáman. Boldog volt, de fáradt. Rengeteget kellett tanulnia, a próbák is teljesen lekötötték, a szülei pedig elmentek az ünnepekre, hogy meglátogassák az édesapja egyik beteg nagynénjét. Ő nem hagyhatta cserben társait, akikkel közösen annyit dolgoztak a színdarab szépségén, így egyedül maradt a házban.
- Ide kell egy kis csillámpor – jegyezte meg Klári, majd gyorsan előkészítette a főszereplőt, vagyis Annabellát a fellépéshez.
- Gyerekek, kezdünk! – jelentette be Kinga tanárnő, mire a kezdőtánc résztvevői elindultak a függöny felé, a többiek pedig izgatottan leselkedtek utánuk. Így tett Bella is, észre sem véve, hogy Olivér mellé keveredett.
- Izgulsz? – kérdezte a fiú.
- Igen, egy kicsit – vallotta be a lány, majd ránézett a mellette állóra, bele annak szemeibe. Olivér beszélt hozzá, de ő fel sem fogta, csak bólogatott, és nézte a sötétkék szemeket. De a pillanat varázsa hamar megszűnt, ugyanis a színdarab kezdetét vette, így a fiúnak el kellett mennie.
- Ki kopoghat? – kérdezte az édesanya, Izabella.
- Menj, Pál, nyiss ajtót! – szólt Andris, az apa.
- Megyek már, megyek… – állt fel Pál, majd ajtót nyitott, s megpillantotta Annabellát. – Mit akarsz, te lány?
- Szállást keresek éjszakára, a közeli hotelben már nem volt hely számomra. Karácsonykor minden szoba foglalt.
- Ki az, Pál? – kérdezte Izabella.
- Egy lány, szállást kér éjszakára.
- Akkor engedd őt be! – mondotta Andris.
- Na, gyere, te csavargó! – invitálta be Pál a lányt.
- Mi a neved, gyermekem? – kérdezte az édesanya, akit a darabban Margitnak neveztek.
- A nevem Senki – felelte Annabella.
- Honnét jöttél? – érdeklődött Andris.
- Sehonnét. Ahol én lakom, ott nincsen hol, hová, miért és mikor. Nálunk csak nevetés és sóhaj létezik…
Mindenki tátott szájjal figyelte a lányt, ahogyan beszélt az otthonáról, egészen addig, míg a fiatal fiú szülei el nem tűntek.
- Mi ez az egész? Ki vagy te, boszorkány? – förmedt rá dühösen Pál a lányra, aki levetette köpenyét, így még inkább láthatóvá téve szépségét.
- Én vagyok az öröm és bánat urának lánya, az égbolt hercegnője, én vagyok a Hajnalcsillag. Azért jöttem el hozzád, mert láttam magányodat, és azt is, hogy nem azt mutatod a világnak, amit érzel. Nem tudsz szeretni.
- De igenis tudok szeretni! – csattant fel Pál. – Hiszen láttad te magad is! Itt voltak a szüleim, előttük pedig a bátyám, de vele már nem találkoztál!
- Amit láttál, az mind csak egy álom. Álmodtál, Pál! Emlékezz csak vissza, milyen a kapcsolatod a családoddal! – szólt a lány titokzatosan, s intett a kezével, mire csillogó por hullott le rájuk. Körülöttük képek jelentek meg, melyeken a néhány évvel fiatalabb Pál vitatkozott a szüleivel és családjával.
- Elmentek… - suttogta a fiú. – Többé nem is találkoztam velük…
- Egyedül vagy, mint a csillagok az égen – sóhajtott Rózsa, majd egy intésére a képek eltűntek. – Azért jöttem el hozzád, hogy segítsek rajtad, de látom, hogy már késő.
- Nem! Még nincsen késő! Segíts, kérlek! Valóban magam vagyok ebben a nagy világban, de már nem akarok egyedül lenni!
- Nem tudsz szeretni, csak színjáték az életed.
- Tudok szeretni! Megtanulok szeretni! Csak ne menj el! Ne hagyj egyedül! Ha te is elmész, ki marad mellettem?
- Nem tudsz szeretni, tehát megérdemled a magányt… - suttogta a lány szomorúan. Szemében könnycsepp csillant, s egy másodpercre felrémlett helyén egy lány, akit Pál azonnal felismert. Évekkel ezelőtt találkozott már vele, szerette őt, de eltűnt, nyomtalanul.
- Rózsa, te vagy az? – kérdezte rémülten. – Rózsa, drága Rózsám, tényleg te vagy az?
- Nem tudsz szeretni, tehát elmegyek – ismételte a lány, majd egyre hátrébb húzódott a fiútól.
- Ne menj el, Rózsa! Kérlek, maradj itt! Te vagy az utolsó lény, aki visszaadhatja nekem a szeretet! Mert téged szerettelek utoljára… – könyörgött Pál, de már késő volt, mert a lány egy hatalmas sóhaj kíséretében ezüstös fényű csillaggá változott. Felszállt és elfoglalta a helyét az égen, Olivér pedig a szomorú Pált imitálva lassú, bús énekbe kezdett, melyet a lassan előlépő angyalruhás lányok visszhangoztak halkan.
Hajnalcsillagok sóhaja száll,
Az idő lassan megáll.
Felragyogsz egyszer még talán,
Meghallgatlak én a szél szaván!
Hajnalcsillagom, száll a sóhajod,
Elmondhatod nekem minden bajod!
Ne menj el, maradj itt velem,
Nélküled nem ér sokat az életem!
Hajnalcsillagok sóhaja száll,
Minden egyedül rajtad áll!
Felragyogsz nekem még talán,
Talán más oldalán…
Sóhajod száll, Hajnalcsillagom,
Egész szívem neked adom!
Kérlek örökre maradj énvelem,
Hisz’ ez az igaz szerelem!
A függönyt leeresztették, a díszletet gyorsan lecserélték, s folytatták az előadást. Reggel volt, a napsugarak ébresztették Pált, aki a fotelben aludt.
- Mi történt? Csak álmodtam? Mindent?
- Nem, semmit sem álmodtál. Minden valóság volt – szólalt meg Annabella, aki ismét Rózsaként sétált be a szobába.
- Nem, ez lehetetlen!
- Egyáltalán nem az – rázta meg a fejét a lány. – Sokat ittál, és nem ismertél fel engem. Most menekültem meg attól az embertől, aki hosszú éveken át rabságban tartott. Az első utam hozzád vezetett, de nagyon meglepődtem azon, amit láttam. Megváltoztál.
- Rózsa, könyörgöm, ne haragudj, ha megbántottalak! Szeretlek, ne hagyj magamra! Tudok szeretni, hidd el!
- Hát persze, hogy tudsz szeretni! De kérlek, az alkoholt felejtsd el, az nem a tisztességes emberek barátja!
- Megteszek bármit, amit csak kérsz, Hajnalcsillagom!
Annabella egy mély sóhajjal fejezte be a darabot, majd felvonult a többi szereplővel együtt, hogy meghajoljon.
Később, mikor már szedelőzködtek, fáradtan pakolta össze ruháit és egyéb eszközeit.
- Egész ügyes voltál – szólalt meg Olivér. – Most nem voltál olyan esetlen, mint szoktál lenni…
A fáradt lánynak ez már több volt a soknál. Nagyon fájt neki, hogy valaki becsmérelte az önbizalmát, s az még jobban, hogy ez a valaki egy olyan személy volt, akit szeretett. Eldobott mindent, ami a kezében volt, majd egy hatalmas pofont mért ki Olivérre.
- Fogalmad sincs, hogy mit érzek! Neked nem kell egyedül karácsonyoznod! Nekem kell, képzeld! – kiabált magából kikelve. – Miért kell még sértegetned is?!
El akart szaladni, de nem tudott, ugyanis a fiú ujjai ráfonódtak a csuklójára, majd Olivér magához rántotta a lányt és megcsókolta. Mikor aztán szétrebbentek Annabella nagy sóhajjal búcsúzott minden bújától.
- Anna, tényleg te vagy a Hajnalcsillag! – nevetett a fiú, majd együtt elindultak hazafelé. Egy csodálatos karácsonyt töltött együtt az egész társaság, ugyanis a sok próbának nem csak egy gyönyörű színdarab és egy szép csók lett az eredménye, hanem egy olyan baráti kötelék is, amely nem hagyta magára egyik tagját sem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
