Kate

Tegnap este, miután kibontakoztunk az ölelésből, megosztottam a csajokkal is azt a bölcsességet, ami eszembe jutott. A válasz néma csend volt, bár nekünk ez is sok dolgot elárult.
Ezután nem is nagyon csináltunk semmi mást. Mindenki ült az ágyán, aztán mikor úgy ítéltük, hogy kellőképpen álmosak vagyunk, elkezdtük átrendezni a szobát. Nem biztos, hogy a hatodévesek alattunk nagyon díjazták, de ez van, ezt kell szeretniük. Meg egyébként is, nem ők fogják megmondani nekünk, hogy mit csinálhatunk, és mit nem. Hiszen mi vagyunk a nagyok, nekünk ne szóljon be senki… Vagy ha mégis, lerendezzük őket egy fél perc alatt.

Miután az ágyakat a sarokba toltuk (pontosabban lebegtettük), elővarázsoltunk egy hatalmas matracot, hogy mindannyian kényelmesen elférjünk rajta, majd magukhoz vettük a takaróinkat, párnákat, és elhelyezkedtünk.

- Emlékeztek, hogy elsőben is így kezdtük, rögtön a legelső este? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen. Viszont a mai napig nem tudjuk, hogy Amy honnan tudta már akkor ezt a varázslatot – mondta vigyorogva Alice.
- De hiszen mondtam már... Apám egy eléggé... Öhm, jól képzett varázsló. Ráadásul mániája az aranyvérűség, és ennek szellemében követi azokat a hagyományokat, hogy a gyerekének megtanít dolgokat, mielőtt még az iskolába kerülne. És főleg olyan dolgokat, amik a kényelmet szolgálják. Ez az elsők között volt – mondta fintorogva.
- Na igen. Bár azt még mindig nem értem, hogy miért nem mondtad el, hogy ki is ő. Gondolom, a középső neved takarja az ő nevét – mondta Lil.
- Aha. De higgyétek el, jobb nektek, ha nem tudjátok. És nekem is. Szégyellem, hogy ő az apám, de nem tudok vele mit tenni...
- Na és... Ha beszélnél vele? – kérdezte Dóry.
- Pont arról híres, hogy lehet vele beszélni. Próbáltam, nem is egyszer, de mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok. Szokás szerint csak arra figyelt, hogy mikor jönnek a haverjai. Aztán szokás szerint eltűnnek, és csak napok múlva kerülnek elő. Én meg azt se tudom, hogy él-e, vagy már meghalt...
- Hm? Ezt hogy érted?
- Tudjukki. Szinte naponta érkeznek hírek a halottakról, én pedig napokig nem hallok róla semmit. Lehet, hogy egyszer arra fogok felébredni, hogy az asztalon egy levél vár, hogy meghalt az apám...
- De ha aranyvérmániás... Akkor nem hiszem, hogy Vo... bocs, Tudjukki megtámadná őt. Hiszen az ő bandája is ilyenekből áll, nem?
- Ebben van valami. De azért mégiscsak ott van bennem a félsz...
- Nem azért, mert esetleg ő is... ő is halálfaló? – szóltam bele óvatosan a társalgásba most már én is. Addig csak hallgattam a lányokat.
- Erre már én is gondoltam. Viszont soha nem láttam a karján a jegyet...
- Akkor nem valószínű. Lehet, hogy csak elmennek...

A beszélgetés többi részére nem emlékszem, mert bealudtam. Annyi még halványan rémlik, mintha próbálnának felébreszteni, de lehet, hogy azt is csak álmodtam.

Viszont végre péntek van. Ma lesz két bájitaltanunk közösen a mardekárosokkal, és ebéd után két gyógynövénytan a hugrabugosokkal. Mindkettő elég eseménytelennek ígérkezik, mert bár ott van Black és Potter, egy darabig nem fognak semmi csínyt elkövetni. McGalagony gondoskodott róla. Megfenyegette őket, hogy ha még egyszer elkapják őket, mindketten repülnek a kviddicscsapatból. Erre Black rákezdett a „James a csapatkapitány, ráadásul a legjobb az egész házból, nem lehet őt kirakni” szövegre. Egy pillanat múlva azonban elhallgatott. Hát igen, még a híres Sirius Black is fél McGalagonytól.
Balszerencséjére ennek mi is tanúi voltunk, és azóta valahányszor szólt egy szót, csak megemlítettük, máris elhallgatott.
Azonban van egy olyan érzésem, hogy a tegnapi akciója miatt mostantól nem tudjuk sakkban tartani. Miért, miért pont nála volt az a valami, aminek a segítségével lehet tudni, hogy hol van valaki? Miért nem lehetett mondjuk Remusnál? Ő biztos nem használná fel a saját javára ellenünk…

~ Bájitaltan után ~

Na jó, itt valami nagyon nem stimmel. Amy az előbb egy szó nélkül magával rángatta Pitont – és semmiféle heves vágyakozás nem volt a tekintetében. Maximum félelem...
Na jó, ez még magyarázatra vár...
Ahogy felértünk a toronyba, egy színes plakátot pillantottunk meg. Alatta pedig egy kisebb fehér papírt.

- Gyertek, nézzük meg, mi az – mondta Dóry.

Közelebb sétáltunk, megálltunk két negyedéves mögött, és elolvastuk.

- Remek, egy buli Halloweenkor.
- Feliratkozzunk? – kérdezte Lily.
- Nektek nem szükséges, Drágám. Ti magától értetődően ott lesztek – lépett hozzánk Potter. Jajj, ne. Ha ők szervezik, abból semmi jó nem lehet. Bár... talán mégis.
- Más házakból is jöhetnek? – kérdeztem.
- Persze. Ha megfelel a feltételnek.
- Ne aggódj, bőven elmúlt ötödéves. Velünk egyidős – válaszoltam.
- Ugye nem Pipogyuszra gondolsz?
- Nem, nem Pitonra. Jeremy a neve.
- Nocsak, Smith, barátod van? – kérdezte Black, aki épp most sétált le a lépcsőn.
- Ha igen, akkor sincs hozzá semmi közöd – felelte helyettem Amy, aki épp most mászott át a portrélyukon.
- Tudtam én, hogy most kell lejönnöm. Mondd csak, Drágám, mit csináltál Pipogyusszal?
- Nem vagyok a drágád, Black. Ahhoz pedig semmi közöd, hogy mit csináltunk – felelt neki, majd azzal a lendülettel, ahogy jött, fel is ment a szobába.
- Menjünk mi is – mondtam, és elindultam, miközben még hallottam, ahogy Black enyhén vigyorogva suttog valamit Jeremyről Potternek.

Mi a frász van itt? Mindenki tud mindent, csak én nem, vagy mi...?

Lily

- Hm… Ez a buli érdekesnek ígérkezik. Ha Potterék szervezik, mindenképpen… - törte meg Alice a csendet, miután felértünk a hálótermünkbe.
- Alice drága, jól vagy? Tudtommal nem szereted a bulikat…
- Lil, gondolkodj! Most ott lesz Frank is – vigyorgott Amy.
- Milyen igaz… - Erre Amy is, és én is kaptunk egy párnát „jutalmul”. Hát ezt érdemeljük?! Ezt. Igazságtalan az élet…
- Mielőtt még Alice megjutalmazna minket az összes párnájával, menjünk le ebédelni… - javasolta Dóry, és már rohantunk is a nagyterem felé.

A nagyterembe érve elfoglaltuk szokásos helyünket, és örömmel vettük tudomásul, hogy Blackéknek se híre, se hamva… Na jó, inkább befogom, én ugyanis nem vagyok rosszmájú… Azt hiszem… vagyis… remélem. Na jó, hagyjuk ezt a rizsát. Tudom, hogy nem vagyok az. Ennyi…
- Van ma estére valami programotok? – kérdezte Kate.
- Én járőrözök Remusszal – feleltem elsőként.
- Nekem randim van. Richarddal – jelentette ki Dóry, mire mindnyájunknak hatalmas mosoly terült az arcára. Alice tette fel elsőként a nagy kérdést:
- Ki az a Richard?
- Hollóhátas, hetedéves.
- Ennél kicsit többre vagyunk kíváncsiak… - vetettem közbe.
- De én nem mondok többet – felelte Dóry, majd kinyújtotta a nyelvét.
- Én tudom, ki ő! Az a magas, fekete hajú, jóképű srác!
- Dehogy, Kate! Johnnal kevered… Richardnak barna haja van – szólt magabiztosan Amy. Izgi játék. Dóry nemsokára kinyír minket. Bár… ennek még nem sok jelét adja. Biztos nem arra a Johnra gondol, amelyikre mi.
- John? John egy isten! – szálltam be én is a játékba.
- Igen… - színlelt rajongást Kate. – Olyan jól áll neki az a szemüveg! A szeplői is csodásan festenek! – Még jó, hogy a Hollóhát asztala a terem másik végében van.
- Jól hallottam? – Remus ült le az asztalunkhoz. - John egy isten? Arról a Johnról van szó, akire gondolok?
- Hát… egy hollóhátas hetedéves. Nézd, ő az! – Alice megmutatta Remusnak a fiút, aki éppen tömte magát pár rántott csirkecombbal… Most, hogy belegondolok, ez a John kiköpött Crak. Csak szeplős és szemüveges kiadásban. Vagy Crak is szeplős? Nem tudom. De majd megnézem! Viszont biztos nem szemüveges… vagy csak jól álcázza.
- Lányok, ti erre a Johnra gondoltatok? – kérdezte elkerekedett szemmel Dóry.
- Bizony ám, Dóry szívem! – felelte Amy.
- Öhh… hát én reménykedtem, hogy nem erről a Johnról van szó – nevetett Remus. – És ő komolyan bejön nektek? Ezt nem gondolhatjátok komolyan…
- Dehogy! Csak Dóryból próbáltuk kiszedni, ki az a Richard – magyaráztam a dolgot.
- Lányok, pukkadjatok meg! Ki nem állhatlak titeket! – játszotta a sértődöttet Dóry. – Richard egyáltalán nem hasonlít Johnra!
- Miért, Richard hogy néz ki? – kérdezte Kate diadalittas mosollyal az arcán.
- Hát… Magas, sportos alkatú, barna hajú, barna szemű… És ha hiszitek, ha nem, az öltözete olyan, mint egy hollóhátasé…
- Bakker! Kész főnyeremény lehet ez a pasi! – Ismét Kate reagált először elmerengő tekintettel. - Hogy hordhat valaki hollóhátas létére hollóhátas egyenruhát? Eszméletlen… - Erre kitört belőlünk a nevetés. Kate színészi képessége eszméletlen! Sokszor azon nevetünk, ahogy előadja a dolgokat. Haláli csaj, nemde? Hát de.
- Jajj, veletek nem lehet komolyan beszélni.
- Velük? Mikor lehetett? – kérdezte csodálkozva Remus. Na tessék. Ennyire látszik, hogy mi ilyen hülyék vagyunk? Mert ha igen, akkor… végül is nincs abban semmi.

Hálóterem… este… bájitaltan házi feladat. Kell ennél több egy péntek este? Hát kell. Dóry készülődik a randira, Alice is pakolászik az ágya körül… Amy és Kate pedig házit írnak. Velem együtt.
- Na, lányok – pattant fel Dóry hirtelen az ágyáról -, én mentem. Később találkozunk! – azzal le is rohant a lépcsőn.
- Azt hiszem, én is megyek – szólalt meg Alice körülbelül öt perc elteltével, és az ajtó felé vette az irányt. Fogyunk rendesen. Én is lassan megyek járőrözni Remusszal. Csak ezt a pár kis mondatot még befejezem.
- Üdvözöljük Franket! – mondta vihogva Kate.
- Átadom! – szólt vissza Alice az ajtóból. És végre befejeztem a házit.
- Lányok, én is megyek. Remus már biztosan vár.
- Rendben, Lil. Ne nyírj ki senkit! – kiabálta még utánam Kate, amikor kiléptem az ajtón. Nagyon vicces kedvében van ma, mondhatom. De nem baj, legalább megmosolyogtatja az embert.
Remus már a klubhelyiségben várt.
- Bocsi, hogy késtem! Házit írtam.
- Semmi baj. Mehetünk?
- Persze.

Remusszal épp a pincénél jártunk, mikor hangokat hallottunk a közeli folyosóról. Egy női és egy férfihang… Mindkettő ismerős volt. Megálltunk egy szobor mögött, és füleltünk, de a sötétben nem láttunk senkit.
- … ha el mered mondani bárkinek is…
- Akkor mi lesz? Megölet az apjával? Egyébként pont ezért hívtam ide. Nem értem, miért nem ő jött. Lenne számára egy ajánlatom.
- Halljuk!
- Segítenie kell nekem. És akkor nem árulom el a titkát.
- Mégis miben kell segítenie?
- Távol kell maradnia Blacktől!
- Perselus! – mondtam Remusnak, kicsit hangosabban a kelleténél… És basszus! Piton meghallotta! Úristen! Csak én lehetek ilyen hülye, hogy hangosan kimondom a nevét…
- Ki van ott? – kérdezte a nő, míg Piton elindult a hang irányába, azaz felém, világító pálcájával a kezében.
- Mi vagyunk itt – mondtam, miközben Remusszal előjöttünk rejtekhelyünkről. Meleg helyzet, Lil, szedd össze magad! - Jogunkban áll, hiszen prefektusok vagyunk. Viszont ti… nektek nem kéne itt lennetek.
- Á, mi csak egymásba botlottunk – magyarázkodott Piton, és közben elég furcsán méregette Remust. Mi üthetett belé?
- Igen, az úgy volt… - kezdett rá Sabine is. De minket ez, úgy döntöttem, hogy nagyon nem érdekel.
- Micsoda véletlen - szólt közbe végre Remus is.
- Na, hát akkor én mennék is - szólt Piton.
- És én sem zavarok tovább – azzal el is tűntek a sarkon. Hát, lehet, hogy még találkozunk velük ma este…