Lily

Felértünk a szobánkba, ám Katet nem találtuk sehol...
- A fenébe... Van tippetek, merre lehet? - Csak én tudok ilyen értelmes kérdéseket feltenni...
- Nincs - feleltek sorban, némi gondolkodás után a lányok.
- Akkor most mégis mit tegyünk? - tette fel a nagy kérdést Dóry.
- Hát... Megyünk órára... aztán ha délutánra nem kerül elő, szólunk az igazgatónak - tanácsolta Alice. Olyan bölcs. Úgy imádom. Még ilyenkor is tud gondolkodni.
- Akkor nyomás bájitaltanra... - indult meg könyveivel a kezében Dóry.
- Semmi kedvem most Lumpsluckot hallgatni...
- Jaj, Amy... egyszer egy nap kibírod, nem?
- Jó, Lil, te könnyen beszélsz...
- Lányok, abbahagyni! Nyomás órára!
- Rendben, Alice kapitány! - vágtuk rá egyszerre, felkaptuk a cuccainkat, majd elkezdtünk rohanni, mert Alice vészesen közeledett. Igaz, balta nem volt nála, de a szeme... Hát olyan... gyilkosféle volt.

A nagy rohanásban megérkeztünk a bájitaltan terem elé. Még két perc volt hátra az óra kezdetéig. És Lumpsluck, mint tudjuk, mindig pontos. Szóval már csak 1 perc, 45 másodperc.

- Kellett nekünk ennyire sietni... - dőlt Alice a falnak.
- Így jártál... Minek kergettél ilyen gyorsan? - incselkedett Amy.
- Már ez is az én hibám?
- Alice, most mi bajod? Tudod, hogy csak poén volt!
- Vicces, mondhatom... - fintorgott Alice, majd fejét a tömeg felé fordította.
- Sziasztok, lányok! - ordította el magát tőlem kb. egy centire valaki.
- Potter, elment az eszed? A szívbajt hozod rám!
- Nem akartalak megijeszteni, Lily drágám. - Már megint kezdi. Kikészülök tőle.
- Szép napot mindenkinek! - üdvözölte Lumpi bácsi a népet. Hihetetlen, de ennyire még sosem örültem neki.
Kinyitotta az ajtót, és betessékelte a népet. A mardekár a terem bal oldalán lévő, a griffendél pedig a jobb oldalán lévő padokat foglalta el. Én Alice mellé ültem, a szomszéd padban Amy és Dóry ült. A másik oldalunkon pedig Potter és Black...

Ma nem nagyon volt erőm az órára figyelni, s ezzel, úgy vettem észre, nem voltam egyedül. Jól van, na... Nem minden nap tűnik el az ember egyik barátnője! Lumpi megosztotta velünk a mai órai tervét. Csodás. Alice bement a raktárba a hozzávalókért, én meg addig átolvastam, mit is kéne készíteni, és mégis hogyan. Bár értelme nem sok volt, ugyanis nem fogtam fel belőle semmit. Közben Alice is megérkezett.

- Meg van minden? – emeltem fel tekintetem a könyvből.
- Igen – hangzott a nem túl bőszavú válasz, s neki is láttunk a főzet elkészítéséhez. Lumpsluck eközben a padok közt ingázott.
- Smith kisasszony hol van? – kérdezte Lumpi. A francba… számítottam rá ugyan, hogy megkérdezi, mégis váratlanul ért. A lányokkal összenéztünk.
- Öhm… tanár úr… Kate… izé…
- Rosszul volt – vette át Alice a szót Amytől -, így ma fent maradt a hálókörletünkben.
Lumpi tovább sétált. Úgy tűnik, meggyőztük.
- Bárányfelhő? Melyik hülye cserélte ki a receptemet?! – hallatszott Trixike hangja a terem másik oldaláról. Potterékből kitört a röhögés. Tudhattam volna… eddig feltűnően csendben voltak.
- Azt hittétek nem veszem észre?
- Black kisasszony, nyugodjon le, és folytassa a munkát! – lépett közbe végre Lumpi. Potterék még mindig röhögtek…
Puffanás hallatszott. Mindenki a zaj irányába fordult.
- Valaki szedje le rólam ezt a zöld trutyit! – ordította Bellácska drága… olyan jó volt így látni őt. Majd meghaltunk a röhögéstől. – Potter, Black, ezt még megbánjátok!
- Biztos… - Az említettek fetrengtek a nevetéstől. Hát ennyire kell komolyan venni Bellácskát? Igen. Bár van egy rossz előérzetem…

A mai bájitaltan fantasztikus volt. Trixynek jól állt az a zöld lötty.
- Kate-ről még mindig nincs semmi hír… Vajon hol lehet? – gondolkodtam hangosan az SVK-terem felé vezető úton.
- Hát, jó lenne tudni – reagált Amy, és meg is érkeztünk. A diákok egy hatalmas kupacban álltak az ajtó előtt.
- Hát itt meg mi folyik? – kérdezte Alice.
- Pipogyi, jobb, ha feladod!
- Azt soha, Black!
- Fiúk, hagyjátok abba! – kiabáltam, s befurakodtam a kör közepére. – Remus, segíts már!
- Lil, menj onnan! – hallottam a háttérből Potter hangját.
- Akkor állítsd le azt az idióta Blacket! – ordítottam rá, mire kelletlenül, de leállította drága barátját.
- Hát itt meg mi folyik? – kérdezte Fagan professzor felvont szemöldökkel.
- Semmi, tanár úr – válaszolt Dóry nemes egyszerűséggel.
- Akkor nyomás befelé! – azzal beterelte a csoportot a terembe. Elég flúgos egy tanár. Még csak fel sem tűnt neki, hogy itt párbajoztak a fiúk… Na mindegy.

Már majdnem elaludtam a padon, mikor egy levél landolt az orrom előtt. Ez állt benne:

Tudod, mi az élet? Szerelem. Tudod mi a szerelem? Csók. Tudod mi a csók? Szünetben megmutatom! /A Te Jamesed/

Ez a pasi tiszta dilis.

Tudod, mi az óra témája? Az átkok. Tudod, mi az átok? Még pár ilyen levél, és megmutatom. /Nem vagy az én Jamesem/

Ezt rávetettem a papírra, majd elküldtem a feladónak, s próbáltam közben nem rá nézni. Nem vagyok kíváncsi arra az öntelt vigyorára.
- Kitől kaptad a levelet? – kérdezte halkan Alice.
- Szerinted?
- Ja, értem.
Visszaküldte a levelet. Ezt már Aliceszel együtt olvastuk.

Imádom, amikor ilyen tüzes vagy! /Pottered./

Na jó, ez már vicces.

Potter, értsd már meg, hogy nem akarok semmit tőled, és jó lenne, ha végre leszállnál rólam! /Nem vagy a Potterem!/

Visszaküldtem neki. De nem úgy néz ki, mint aki válaszolni szándékozik. Nem mintha bánnám… Na de hogy inkább Blackkel beszél helyettem? Felháborító… Egy Blackre cserélni Evanst? Most úgy csináltam, mintha ez lenne az első eset… Black egy levelet dobott Amy padjára. Már megint. Én kinyírom, ha nem száll le Amyről!

Kate

Gondolkodj Kate! – parancsoltam magamnak. Persze, hogy nem sikerült. Mindenre tudtam gondolni, kivéve arra, hogy mit kellene tennem. Illetve azt tudom, hogy mit kell, már csak az a nagy kérdés, hogy hogyan is kéne megvalósítani. Oké, hogy magamban elhatároztam, de… Hogy a fészkes fenébe kezdjek neki?! Mert elkezdeni sosem könnyű…
Ami pedig azt illeti… Lehet, hogy nem most kéne elkezdeni filózgatni… Majd a csajokkal.
Szóval nézzük szépen sorban a teendőket… Először is kimenni innen, aztán megállapítani, hogy mennyi az idő. Ennek függvényében kitalálni, hogy hol vannak a csajok, és… És azt hiszem, hogy vár ránk egy jó hosszú beszélgetés… Legalábbis… Remélhetőleg hosszú lesz. Ha rövid lenne… Nem, abba inkább bele sem akarok gondolni!

Tudom, rövid távú terv, de nekem most ez is tökéletesen megfelel. Minek annyira sietni? Hosszú még az élet…
Várjunk csak… Jeremy azt mondta, hogy ha kívánunk valamit, akkor azt a szoba teljesíti? Szóval azért van itt egy óra. És most elvileg… SVK óra van. Öt perc se lenne, míg odaérek, de hogy néz ki az, hogy az óra közepén állítok be? Ráadásul ki tudja, mit mondtak, hol vagyok. Szép is lenne, ha hivatalosan a suliba se lennék, és erre megjelenek…
Azt hiszem, inkább felmegyek a toronyba.

Vagy az időérzékem hagyott cserben, vagy nem tudom, hogy mi történt, de mindenesetre óráknak tűnt, amíg ideértem a toronyba. Talán tíz perc lehet még hátra csengetésig, talán picit több. Meg kéne kérdezni valakit.

- Ian, véletlenül nem tudod, hogy mennyi az idő? – kérdeztem az egyik hatodéves ismerősömtől. Illetve Lily szintén prefektus ismerőse, de ez most mellékes.
- Áá, szia Kate – mondta. – Mit kérdeztél? Ne haragudj, nem figyeltem… - Oh, hát ez remek, pont gondolkodás közben kellett megzavarnom. Ilyen az én formám, mindig, mindenkivel kapcsolatban rosszkor, rossz helyen. – Semmi baj – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Hangosan gondolkodtál.
- Ez remek – dünnyögtem. Persze nem szó szerint kell érteni, hanem ironikusan. Ki tudja, hogy ez hányszor fordult már elő. Lehet, hogy Jeremy előtt is? Ajjaj…
- Mondtam, hogy semmi baj – értette félre a vörösödésem. Huh, legalább ezt már nem mondtam ki hangosan… - Szóval, mit is kérdeztél?
- Hm…? Ja, csak azt, hogy véletlenül nem tudod, mennyi az idő?
- Tíz perc múlva kicsengetnek – felelte egy Alice hangjához nagyon hasonló a bejárat felől.


- Akkor miért… nem vagytok órán? – kérdeztem, miután nyeltem párat. Meg kell hagyni, jó nagy nyelések voltak, és… Oké, nem folytatom. A helyzet komolysága nem teszi lehetővé.
- Kaptunk egy… fülest, hogy itt vagy – felelte Amy óvatosan, talán attól tartva, hogy megint robbanok.
- Áhhá, értem – motyogtam válaszként. Oké, ez határozottan kezd kínossá válni, főleg, hogy nem csak mi vagyunk itt.
- Mi lenne, ha felmennénk a hálóba? – indítványozta Dóry, mintegy kitalálva, hogy mire gondoltam.
- Igen, az szerintem is jó ötlet lenne… - A többiek nem szóltak, csak bólogattak beleegyezésként. Csiga lassan elkezdtük magunkat vonszolni. Valahogy úgy tűnt, egyikük sem vágyik erre a nagy beszélgetésre, noha tudtuk, hogy úgyis sort kell rá keríteni.

- Mégis honnan tudtátok, hogy itt vagyok a toronyban? – nyögtem ki, miután felértünk, hangszigeteltünk mindent, hogy tíz fül között maradjon a beszélgetés, és minimum füleink számának megfelelő percig csendben ültünk.
- James és Sirius… - suttogta Lily, mire felvontam a szemöldököm. Potter és Black valami jót tett velünk. Ez egy érdekes fordulat.
- Egy papírfecnit néztek…
- … aztán egy levél landolt a padomon. Blacktől – vágott közbe Alice mondatába Amy, mire Dóry, Lil és Alice összenéztek. Ennek láttára Amy elkezdett vörösödni, és ha sárkány lenne, talán már tüzet is okádott volna. De a minimum az, hogy füst gomolyogna az orrából… Valamiről lemaradtam talán?

Értetlenkedésem valószínűleg az arcomra is kiült, ugyanis másodpercekkel később Alice hadarva fogott bele a magyarázkodásba.

- Az a helyzet, hogy amikor Black elküldte a levelet, Amy elolvasta, odaadta nekünk, majd hátrafordult Blackhez, és szó szerint ezt mondta neki: ”Köszönöm, Sirius. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok ezért. Adhatok valamit cserébe?” Erre Black egy csókot kért, és Amy már hajolt is volna, de aztán észbe kapott, és végül csak egy puszit adott neki… - fejezte be, majd kirobbant belőle a nevetés. Így legalább érthető volt, hogy miért hadarva mondta el.
- Előbb Lil zúg bele Potterbe, most meg Amy Blackbe… - mondtam feléjük fordulta vigyorogva. – Alice, azt hiszem, a következő pár ti lesztek Frankkel. Dóry, már csak mi maradtunk pasi nélkül – sóhajtottam színlelve egy nagyot, noha magamban igenis jót vigyorogtam.
- Nem zúgtam bele Ja… Potterbe!
- Utálom Si… Blacket! Azt csak azért kapta, mert örültem, hogy megtudtuk, hogy mi van veled…
- Frank és én? Jó vicc…

Úgy tűnik, egyikük sem akarja elismerni… Szegény, szegény fiúk, nehéz dolguk lesz így.

- Na igen, már csak nekünk nincs senkink – csatlakozott Dóry is. – Keressünk már valakit…
- Indul a szerezzünk pasit mozgalom Dórynak és Kate-nek – szólt be Alice.
- Kössz, nekem nem kell – nyújtottam nyelvet.
- Hoppácska, miről maradtunk le? – kérdezte Lil.
- Arról, hogy…

Elmeséltem találkozásom Jeremyvel, meséltem nekik a Szükség Szobájáról, mindarról, ami történt, és még arról is, ami nem.

- Óó, szóval Jeremy… Értjük – felelte vigyorogva Amy.
- Jól van na. Személy szerint örülök, hogy volt ott valaki, aki megtalált…
- Mi is – felelte elkomorulva.

Nagylevegő, Kate. Most kell belefogni…

- Csajok… Tudom, hogy hülye voltam.
- Mindannyian hülyék voltunk – fűzte hozzá Lil. – Már akkor meg kellett volna beszélnünk a dolgokat, amikor elkezdődtek. Ezt így nem lehet csinálni… Csak eltemetjük magunkban, raktározódik, és akkor tör elő, amikor már nagyon sok van. Így nem is csoda, ha veszekedés lesz a vége…
- Igen, szerintem is – helyeseltünk kórusban.
- Mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? – kérdezte Amy.
- Ez jó ötlet…

Mindannyian egyetértettünk. Felálltunk az ágyról, és megöleltük egymást.
Egy régi barátság új kezdete…
Igaza volt Bronte néninek, az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.