Kate

Azt se tudom, hogy merre, csak futottam, egy mosdót keresve, hogy - szokásomhoz híven, ha nem akarok senkivel sem beszélni, - el tudjak bújni. Igaz, ez sosem jött össze, mert valaki mindig rám talált, de azért jó volt ebben a hitben megmaradni.
Az utolsó hely, amire emlékszem, az az, hogy az átváltoztatástan terem előtt futok el, de utána sehol egy ismerős folyosó, sehol egy ismerős arc.
Az utolsó emlékem az, hogy futok, nekiütközök egy srácnak, a padlóra esek, és itt tértek magamhoz, egy olyan helyen, amit soha az életben nem láttam, nemhogy a Roxfortban, de sehol máshol sem.

- Ho... hol vagyok? – kérdeztem kábán, de abban a pillanatban úgy ültem fel, mint akibe áramot vezettek.
- Nyugi, semmi baj.
- Ömm, te ki vagy?
- A nevem Jeremy. A tied pedig...
- Kate vagyok. Kate Smith. – Ahogy meghallotta a nevem, mosoly terült el az arcán. – Mi olyan vicces?
- Csak eszembe jutott a Miss Blackes történet – felelte, még mindig mosolyogva.
- Szóval akkor te is hetedéves vagy? Vagy csak hallottad, hogy mi történt?
- Mindkettő. A csapból is ez folyik, főleg a lányoknál, hogy az agyonistenített Blackkel hogy elbántak. Őszintén, csak gratulálni tudok.
- Öhh, kösz szépen – mondtam, és éreztem, ahogy elpirulok. Te jó ég, ilyen akkor volt utoljára, mikor Al meg én még együtt voltunk.
- És szabad tudni, hogy éjnek éjvadján mi késztetett arra, hogy a folyosón rohangálj sírva?
- Őszintén szólva én sem tudom pontosan. Egyszerűen... egyszerűen elegem volt már mindenből – feleltem neki teljesen őszintén, bár fogalmam sem volt, hogy miért is, hiszen csak most ismertem meg.
- Hm, megértelek. Néha velem is van ilyen. De akkor eljövök ide, és itt teljesen meg tudok nyugodni...
- Amúgy mi ez a hely? Még sosem láttam...
- Ez? Ez a Szükség Szobája. Nem sokan ismerik, de akik igen, nagyon szeretik ezt a helyet. Bárki vagy bármi elől el tud rejteni, és mindig olyan, amilyen helyre épp szükséged van.
- Ühüm – bólogattam nagy bölcsen.
- Azt hiszem, hogy most magadra hagylak.
- Ühüm – ismételtem meg.
- Ha bármikor vissza akarsz jönni: hetedik emelet, Badar Barnabás szobrával szemközti fal. Sétálj el előtte háromszor, és közben gondolj arra, amit szeretnél.
- Ühüm – feleltem megint. Azt hiszem, kéne egy szinonimaszótár, hogy ha már pusztán ilyenekkel felelgetek, legalább legyen valami változatosság is benne.
- Szija – mondta Jeremy, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elindult kifelé.
- Hé, Jeremy... – fordultam utána, miközben éreztem, hogy az arcom bizsereg ott, ahol megpuszilt.
- Igen? – nézett rám várakozóan.
- Csak annyit akartam, mondani, hogy... – Mit is? – Szóval... Köszi mindent – nyögtem ki nehezen.
- Nincs mit – felelte elmosolyodva, majd kilépett az ajtón, és becsukva maga mögött azt magamra hagyott a gondolataimmal. Istenem, bár ne tette volna...

Lily

- Kate, várj! – kiabáltuk kórusban, de Kate mintha meg sem hallotta volna.
- Kate, várj már! – kiabált Amy, s rohant volna utána.
- Várj Amy. Hagyd, hadd legyen egyedül egy kicsit – javasoltam.
- De lányok, mi lesz, ha csinál magával valami… - Alice még be sem fejezte, mert rögtön Kate után eredtünk. Ahogy átléptünk a Portrélyukon, még éppen elcsíptük Kate elsuhanó alakját az egyik folyosón.
- Szerintetek hová megy? – kérdeztem futás közben.
- Jó kérdés – mondta Dóry. – Bár ti ilyenkor hová mennétek?
- Nem tudom… talán… a lánymosdóba. Vagy… mindegy, csak jó messzire innen, ahol senki sem zavar – felelt Amy. Közben Kate eltűnt a szemünk elől.
- Most meg hová lett? – tette fel a nagy kérdést Alice, s körbejárta tekintetével a folyosót. - Az… előbb még itt volt.
- Igen Alice, mi is láttuk! – mondtam ingerülten.
- Lányok, nyugi! – szólt közbe Dóry. – Most megkeressük, vagy vitázunk?
- Oké, igazad van…- vallottam be. – De… mégis merre?
- Fogalmam sincs… - mondta tanácstalanul Amy.
- Hát akkor… mi legyen? – kérdezte Alice.
- Várunk… - felelte Dóry, azzal leült a fal mellé, a földre. Mi pedig szép sorjában követtük példáját.

Körülbelül tíz perce ücsörögtünk a fal mellett.
- Istenem, ezt most miéééért? – kérdezte Amy, a plafonra emelve tekintetét, majd kezébe temette arcát. Tanácstalanul néztünk rá.
- Oh, sziasztok lányok! – hallatszott egy hang a folyosó végének irányából, mire mind oda fordultunk. Black volt az. Egyedül. Hála az égnek. Bár ő egyedül is egy égi csapás. Egyszerre néztük Amyre, aki „igen, rá céloztam”- tekintettel nézett vissza ránk.
- Mi járatban itt ilyen késői órákon? – kérdezte Miss Black.
- Ezt mi is kérdezhetnénk – vetette oda Dóry dühös pillanással. – Egyébként pedig nem mintha sok közöd lenne hozzá.
- Mintha öten szoktatok volna kószálni. Kate-et hol hagytátok? – kérdezte Black, eleresztve a füle mellett Dóry előző mondatát.
- Black, Te tudsz számolni? – kérdeztem elkerekedett szemekkel, mire a többiekből kitört a nevetés.
- Igen, Evans. Ez olyan nagy szám? Ezek szerint te nem tudsz? - gonosz mosoly jelent meg szája sarkában. - Nem, nem nyírom ki, és ezúttal még csak meg sem fogom átkozni! – vívódtam magamban.
- Nocsak, Evans, hogy elvörösödtünk. – mondta gúnyosan. „Én kinyírom!” – és rántottam is elő a pálcámat, ám Black gyorsabb volt. Bár nem ment vele sokra, mert most másik három pálcával nézett szembe.
- Mit szeretnél Black? Egy egyszerű átkot, vagy esetleg valami bonyolultabbat vagy fájdalmasabbat? – kérdezte Amy gonoszan, s ekkor furcsa zaj ütötte meg fülünket.
- Ez Hóborc lesz lányok! Nekünk pedig nem szabadna itt lennünk! – s Alice szavaira elkezdtünk rohanni a zajjal ellentétes irányban lévő kijárat felé. Azért egy Blacknek szánt sóbálványátokra még volt idő.
- Dóry, ez gonosz volt! – mondta Alice vigyorogva.
- Micsoda? – kérdezte Dóry ártatlan szemekkel.
Közben megérkeztünk a biztonságot nyújtó klubhelységbe.
- Hát akkor itt megvárjuk Kate-et…- mondta Amy, s letelepedtünk egy-egy kényelmes fotelbe.

- Lányok, ébredjetek! – ébresztgettem a többieket. Azon az elven élek, hogy ha én nem alszom, ők se aludjanak. Hát… elég gonosz dolog.
- Mi az Lil, mi történt? – kérdezte félálomban Dóry.
- Hát, elaludtunk a klubhelységben, amíg Katere vártunk.
- Áú! – jelezte fájdalmát Alice.
- Mi baj van? – kérdeztem.
- Elaludtam a nyakam – mondta félrebillentett fejjel. – Most nem tudom jobbra fordítani a fejem. Sikíthatok?
- Nem fontos – mondtam vigyorogva.
- Ennél azért több megértésre számítottam – grimaszolt Alice.
- Amy még mindig nem kelt fel. Nem voltam elég hangos ébresztőóra?
Puffanás.
- Hogy a kénköves ménkű csapna bele az asztal lábába, de csak miután belévágott a kettőharminc! – kiabálta Dóry. Mind ránéztünk. – Most mit néztek ennyire? Belerúgtam az asztal lábába, na…
Erre kitört belőlünk a nevetés.
- Kate még mindig nem került elő? – nézett rám Alice.
- Nem tudom. A lányok hálókörletében még nem néztem.
- Hát, akkor hajrá – monda Amy álmos fejjel, miközben felszedte magát a fotelról.
Elindultunk a hálók felé. Igen, pókháló is van bőven, de ezt most a hálókörletekre értettem. Hülyeség mellőzve.