Ginny éppen a végzősöket avatta be a találka részleteibe, mikor megjelent a helyiségben a két Carrow, nem éppen barátságos mosollyal arcukon. Egyetlen szó nélkül a kisebb csoport felé vették az irányt, a diákok nagy rémületére. Nem tudták, mi okból kifolyólag keresik fel őket, de valahogy nem is igazán szerettek volna értesülni tanáraik szándékáról. Azonban kénytelenek voltak elfogadni a tényt, hogy nem ringathatják magukat abba az álomba, hogy Amycus és Alecto mindössze benéztek hozzájuk jó estét kívánni.

A két halálfaló ugyanis felemelt pálcával közeledett Ginnyék csoportja felé, akik megszeppenten a falhoz húzódtak.
- Thomas, maga velünk jön – jelentette ki Amycus vicsorogva, és megragadta a fiú karját, aki ellenkezni akart ugyan, de nem sikerült megmozdítania karját, mert a férfi olyan erősen szorította, hogy elzsibbadt.

- Nem vihetik el! – sikkantott fel Parvati, és megragadta osztálytársát, ezzel megpróbálván maga mellett tartani őt. Alecto azonban egy pálcaintéssel harcképtelenné tette a lányt, aki az őt eltalált átok hatására körülbelül öt métert repült hátrafelé, majd nekicsapódott a falnak, és ájultan rogyott a padlóra. Néhány fiatal odaszaladt hozzá, hogy ellássák, tudták, a harcot az idősebbekre kell hagyniuk. Már volt alkalmuk megtapasztalni, hogy jobban járnak, ha háttérbe szorulnak az összezördülésekkor.

- Mit akarnak tőlem? – kérdezte idegesen Dean, miközben teljes erejéből kapaszkodott a falba, hogy ne tudják elrángatnia klubhelyiségből. A többiek ezúttal nem mertek a segítségére sietni, mivel nem szerettek volna osztozni barátnőjük sorsán.
- Sárvérűeknek nincs helye a mágusok közt! Mivel visszajöttél az iskolába, most jogunk van megszabadulni tőled… - vicsorgott Amycus, majd egy nagyot rántott a fiún, aki ennek következtében kénytelen volt engedni az övénél jóval nagyobb erőnek, és a földre zuhant.

- De hiszen varázslóvér csörgedezik az ereiben! – fakadt ki Seamus, aki bár félvérként szintén nem nyomott túl sokat a latban, ha halálfalókkal beszélt, igyekezett barátja pártját fogni.
- Hallgass, különben te is elbúcsúzhatsz az életedtől! – rivallt rá Alecto. A két halálfaló közrefogta a harcképtelen Deant, és elindultak kifelé a helyiségből, mikor kinyílt előttük az ajtó, és belépett rajta Colin Creevey, kezében a már rég nem látott fényképezőgépével. Valamiért róla nem tudták, hogy mugliivadék, így csak szokásos fintorgó arckifejezésüket öltötték fel, amelyet minden griffendélessel szemben előszeretettel mutatnak meg.

A fiú azonban nem törődött velük, hanem gyorsan kattogtatni kezdte a kezében tartott masinát, melynek vakuja elvakította egy pillanatra a két tanárt. Mikor ismét visszanyerték a látás ajándékát, Dean Thomasnak már hűlt helyét se lelték meg. A fiú ugyanis kihasználta az a rövidke helyzetelőnyt, hogy elfogói átmenetileg megvakultak, és kereket oldott. Pontosan senki nem tudta, hogyan menekült meg a halálfalók karmai közül, de több variáció is elterjedt a griffendéles diákok, később pedig az egész iskola körében.

A két tanár dühösen hagyta el a klubhelyiséget, és amint becsukódott a portré mögöttük, az összes tanuló izgatott sutyorgásba kezdett. Nem tudni, miért nem váltottak normál hangerőre, hiszen már nem volt a közelben ellenséges tanerő, aki előtt titkolózniuk kellett volna. A legtöbben megrémültek az eltelt néhány perc eseményein, néhányan felháborodtak, Ginny azonban aggódni kezdett. Eszébe jutottak azok a napok, mikor Dean és ő egy párt alkottak, és felrémlettek benne azok az élmények, melyek habár felejthetetlenné nem is, de emlékezetessé tették számára azt a kapcsolatot. Aggódni kezdett, és egy pillanatra ismét fellángoltak benne a régi érzések, a régi szerelem. Egy pillanat volt csupán, egyetlen árva, múló pillanat…

Akkor ugyanis a lány felpillantott, és látta, hogy mennyi embernek van még szüksége az ő segítségére, mennyien számítanak védelemre és békére. Egyiket sem közvetlenül tőle kaphatják meg, ezt tudta nagyon jól, viszont érezte, hogy tehet azért a jobb világért, amelyre a fiataloknak és időseknek egyaránt szükségük van. Ezek a nagy gondolatok foglalkoztatták akkor is, mikor kilépett a portrélyukon, és elindult a megbeszélésre.

Kitalálták, hogy egyesével indulnak el, hiszen túlzottan feltűnő volna, ha mindenki egyszerre mindenki ugyanabba az irányba tartana este nyolckor. A lány benyitott egy terembe, ahol aztán találkozott hollóhátas, illetve hugrabugos úgymond, elvtársaival. Luna álmodozó tekintettel meredt a kezében tartott kávéjára, s csak egy pillanatig tanúsított aktív érdeklődést az új jövevény iránt.
- Luna, te kávét iszol? – csodálkozott el Ginny.
- Igen, nem volt sok időm aludni az utóbbi időben – mosolyodott el a lány.

Látszott, hogy nem igazán tudnak miről beszélgetni, hiszen az egyetlen olyan téma, mely mindannyikat izgatta maga a megbeszélés volt. A csend kezdett kellemetlenné válni, ezért Ginny, hogy oldja a feszültséget, és valami fontos információval szolgáljon, elmesélte mi történt délután a klubhelyiségükben, miként jelentek meg a halálfalók, és hogyan tűnt el Dean.
- Ez borzalmas! – kiáltott fel Ernie MacMillan, aki kedvelte a griffendéles fiút, és gyakran dolgoztak együtt azokon az órákon, melyeken a két ház tanulói közösen vettek részt.

Már úgy látszott, hogy mindenki megérkezett, Lunának mégsem akaródzott megnyitnia a gyűlést. Sokszor pillantott az ajtó felé, melyek ekkor már lezártak, hogy senki ne juthasson be közéjük. Ekkor Ruby odalépett Luna mellé, és így szólt:
- Ne várd őt, nem jön.
- Tudom – sóhajtott a lány, majd a többiek felé fordult, és beszélni kezdett. – Tennünk kell valamit, hiszen amíg mi itt, az iskolában viszonylag védettek vagyunk a gonosztól, idősebb társaink odakint harcolnak a közös jövőnkért. Itt az alkalom, hogy mi is tegyünk valamit az előrehaladásunk érdekében!

Úgy beszélt mint egy vérbeli szónok, a többiek pedig izgatottan hallgatták szavait.
- Mit kell tennünk?
- Mi a feladatunk?
- Mivel segíthetünk?
- Először is, ki kell kémlelnünk, kik azok akik újoncok lehetnek, beszélnetek kell mindenkivel, akiben úgy gondoljátok, hogy bízhatunk. Ez azoknak a feladata, akik még nem érzik magukat késznek komolyabb feladatokra.

- Ki vagy te, hogy parancsolgass nekünk? – kérdezte Zakarias Smith felháborodva. – Ki nevezett ki téged parancsnoknak?
- Neville Longbottom – jelentette ki a lány, mire mindenki elhallgatott.
- Tudsz valamit Neville-ről? – tette fel a kérdést Seamus.
- Neville nem hagyta el a kastélyt…
A bejelentés villámcsapásként érte a társaságot, és hirtelen mindenki sokkal hitelesebbnek érezte Luna beszédét, mint azelőtt.

- Viszont vannak, akikre egy komolyabb, nehezebb feladat vár. Ez veszélyes is, de fontos a társadalomnak – folytatta a lány. – Ginny, Seamus, Ernie, Hannah, Susan, Ginny, és én leszünk azok. Neville minket jelölt ki, szerinte mi vagyunk csak megfelelőek erre a feladatra… Egyelőre ennyi, minden héten kétszer gyűlést tartunk, de csak annak kell jönnie, akinek szólunk. Mehettek!

Mindenki elindult kifelé, csak két lány maradt hátra a többiektől.
- De én… - Ruby – Neville azt akarja, hogy én is új tagokat toborozzak?
- Nem. – Luna komoly arckifejezést öltött fel. – Neked különleges feladatod van…