Neville komoran figyelte a vele szemben ülő lányt, aki szintén mellőzte jól megszokott arcát, s komoly arckifejezést öltve beszélt. Elmondott mindent, ami azóta történt az iskolában, mióta a fiú önkéntes száműzetésbe vonult, s ezáltal elzárkózott a külvilágtól
.
- Carrow-ék még igyekeznek még inkább megszilárdítani a hatalmukat. Egyre többször használják a Cruciatus átkot, és egyre hosszabb ideig. McGalagonyt pedig majdnem ugyanúgy kínozzák, mint minket. Lumpsluck pedig fél, és nem mer ellenkezni a halálfalókkal.

- Ezek szerint ellenünk van? – pillantott fel a fiú.
- Nem hiszem. Igaz, hogy tehetetlen, és gyáva, de szerintem odáig nem süllyedne, hogy beálljon a Tabu seregébe.

- Viszont az öregnek fontos kapcsolatai vannak – szögezte le Neville. – Elképzelhető, hogy ha tudomást szereznek a befolyásáról, akkor megkörnyékezik. Ha megszerzik maguknak, akkor nem csak egy aszott öregembert, hanem az összes kapcsolatát maguk mellé állíthatják.
A lány gondolkozni kezdett, próbálta kitalálni azt, amire barátja gondol, de minduntalan egy lehetetlennek tűnő dolog tolakodott be a képzeletébe.

- Neville, ugye nem arra gondolsz, hogy…
- De igen – pillantott fel a fiú a lányra. – Őriznünk kell őt, különben jelentősen megcsappannak az esélyeink, ha megszerzik Lumpsluck professzort, és azokat a fontos embereket, akikre hatást gyakorol.

- De hiszen ez őrültség!
- Luna, semmi mást nem tehetünk, minthogy tartjuk a frontot az iskolában, és nem engedjük, hogy még több halálfalót toborozzanak.
- De hogyan?

- A DS itteni tagjaival könnyen megszervezhetjük a professzor védelmét, és még kémlelő csapatokat is alakíthatunk. Igaz, nem vagyunk olyan sokan, mint régen, és Harryék sincsenek itt, de biztosan találunk még olyanokat, akik szívesen harcolnának a gonosz ellen. – A fiú teljesen belelovalta magát a tervezgetésbe, észre sem vette, hogy társa véleménye különbözik az övétől. A szőke hajú lány szokásától eltérően felháborodott, és hevesen rázni kezdte a fejét, majd felpattant a székéről, és kiabálni kezdett.

- Neville, te könnyen beszélsz! Nem jársz a folyosókon, nem kell félned attól, hogy a következő sarok ellenségeket rejt, nem támad meg senki. Nem neked kell beszélned a többiekkel, nem vagy velünk! Ha nem vennéd észre, te teljesen elzárkóztál mindenkitől!

- Mi mást tehettem volna? – kiabált a fiú is. – Hagytam volna, hogy megöljenek?! Luna, fogd már fel, hogy nem tehetek többet, minthogy segítek nektek! Egyáltalán nem akartam elzárkózni előletek, de csak így tudok segíteni…

- Segíteni, segíteni! Mindig csak ez a segíteni! Te csak parancsolgatsz, és innét akarod irányítani a többieket! Kockáztatnád a barátaid életét a háborúért? Neked nem jelent semmit az emberi élet? És ahhoz mit szólnál, ha én csak úgy odavetnélek téged a halálfalók elé, mondván, úgyis a jó célért küzdesz…

Többet már nem mondhatott, mert a fiú hirtelen felpattant, odalépett hozzá, és megcsókolta. A lány annyira meglepődött, hogy még ellenkezni is elfelejtett. Talán nem is akart. Egyszer aztán vége szakadt a csóknak, de az ellentéteket, és a vitát megszüntette. Egyikük sem emlegette fel, hanem visszaültek a helyükre, és higgadtan, ám kissé zavartan folytatták a beszélgetésüket.
- Igazad van – kezdte Luna, majd elszánt tekintettel nézett barátjára. – Majd én megszervezem a professzor védelmét, és Ginnyvel keresünk még olyanokat, akik mellénk állhatnak.

- Vigyázzatok magatokra! – kiáltott a távozó lány után Neville, majd egy sóhaj kíséretében elővett egy darab pergament, s írni kezdett. Először azoknak a nevét gyűjtötte össze, akik régen a Dumbledore Seregéhez tartoztak, majd néhány olyan embert is leírt, akikről feltételezte, hogy a jó oldal mellé állnának majd. Mikor a felsorolása végéhez ért, úgy döntött, hogy a DS tagokat is leltárba veszi, hiszen sokan már nem járnak az iskolába.

Cho Chang például rögtön azok közé tartozott, akikre a fiú nem számított. Éppen George Weasley nevét készült kihúzni, mikor eszébe jutott, hogy ha Harryt és két barátját tiszteletből benne hagyta az aktív tagok listájában, akkor nem törölheti az ikreket sem. Így hát, a listán öt tiszteletbeli aktív tag, és mintegy tizenhárom valóban riasztható. Miután Neville úgy látta, nem tud már több nevet előteremteni, elkezdte ecsetelni, mit is tehetnek ők, a kastély falain belül.

- Figyelhetjük a halálfalókat, bosszanthatjuk őket, vigyázhatunk Lumpsluckra, és persze kémkedhetünk, na meg szervezhetünk be embereket a jó oldalnak… - Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy ezen tevékenységek, habár mind nagyon szépen hangzanak, és hasznosak, kizárólag valamely olyan diákra hárulnak majd, aki szabadon kószálhat a kastély falai között. – Igaza volt Lunának, semmit nem tudok tenni…

***

A falikárpit mögül egy vörös hajú lány leselkedett az arra járók után, akik ebből persze mit sem sejtettek. Azonban Luna már nem volt olyan szerencsés, hogy ő is figyelmen kívül tudhassa diáktársát, aki egy gyors mozdulattal berántotta maga mellé őt.
- Ginny, a frászt hozod rám!

- Ne haragudj, de nem akartam, hogy valaki meglásson – suttogta a lány, majd kikukkantott rejtekhelyük bejáratán, és megbizonyosodott arról, hogy senki nem hallhatja őket. – Neville-nél voltál, igaz?
- Igen, nála – bólintott Luna, majd kérdő pillantást vetett évfolyamtársára, mivel nem értette, miért érdekelheti őt a dolog.
- És hol van? – kérdezte Ginny, mire a szőke hajú lány rázni kezdte a fejét, ezzel bizonyítva, nem hajlandó beszélni, nem bízik társában. A Weasley lány szemforgatva kilépett rejtekéből, és a klubhelyisége felé vette az irányt, de hamar egy rántást érzett a jobb karján.

Megfordult, és Lunát látta maga előtt, aki a szokásos álmatag arckifejezését öltötte magára, majd a falakat kezdte vizslatni. Ginny türelmesen kivárta, míg ismét a figyelem központjába kerül, de ez valahogy nem akart megesni.
- Luna, mit csinálsz?
- Ellenőrzöm, hogy nincsenek-e itt éjtündérek – felelt a lány nagy komolyan, majd mikor már a környező összes falat megvizsgálta, ismét szembefordult beszélgetőtársával. – Nem mondhatom el, hol van, mert nem szabad, hogy kiszivárogjon…

Ginny felvonta a szemöldökét, ugyanis nem értette, miért lenne probléma, ha egyetlen egy személyt beavatnának a fiú hollétéről. De nem erőltette a dolgot, a lényegnek azt tartotta, hogy tudta, Neville biztonságban van. A lány nem tudta, mitévő legyen, hiszen az eddig működő kis ellenállást is a fiú vezette, de mióta ő elszökött, nem volt senki, aki összefoghatta volna a kevéske megmaradó DS tagot. Persze mindannyian dacolnak a halálfalókkal, viszont nem szervezettek, mindenki önállóan, magára gondolva cselekszik.

A szőke hajú lány elszánt tekintettel nézett fel Ginnyre, majd suttogva beszámolt Neville tervéről, és arról is, hogy sürgősen értesíteniük kell azokat, akik már régen is az ő oldalukon álltak, és majd csak utána láthatnak neki a szervezkedésnek. Mikor befejezte mondandóját, épp csak levegőt tudott venni, ugyanis megszólalt a csengő.
- Luna, nekem mennem kell, kezdődik az Átváltoztatástan órám…
- Nekem pedig Mágiatörténetem lesz – vonta meg a vállát a lány, majd búcsút intett évfolyamtársnőjének, és elindult az ellenkező irányba.

***

- Ginny! – kiáltott az éppen tantermük előtt elviharzó lány után Dean, mire az visszalépkedett megszólítójához, s kérdőn pillantott rá. – Neville-ről tudsz valamit?
- Igen, Luna beszélt vele egy fél órája, és szerinte minden rendben van vele. Figyelj, hamarosan egy DS gyűlés lesz esedékes, figyeljétek az érméket, és mindent megtudtok.
Egy darabig nem szólt senki sem, majd a lány észbekapott, és elszaladt, hiszen nem akart bosszúságot okozni az öreg McGalagony professzornak, és persze a büntetőmunka vagy pontlevonás sem volt túlzottan csábító.

Dean még hosszasan bámult arra a pontra, ahol szem elől tévesztette a lányt, és valahol, legbelül érezte, hogy még van benne valami, aminek már el kellett volna múlnia. Ám nem sokáig merenghetett már a benne kavargó érzéseken, mivel hamarosan megérkezett Amycus, aki a Sötét varázslatok kivédését tanította az iskolában. A férfi meglehetősen butának látszott, de végtelenül szigorú, és antiszociális is volt egyben.
- Melyik elvetemült gazfickó merészel távol maradni az órámról? – kérdezte fagyosan, mire a diákok körbenéztek, hogy megállapítsák, ki az, aki nem jelent meg a tanórán.

Senki nem szólalt meg, csak Crak és Monstro heherésztek, szokásukhoz híven. A tanár nem szólt rájuk, helyette a hiányzó tanuló helyét kutatta szemével, melyet a griffendélesek nagy bánatára hamar meg is lelt.
- Lightning! Hol van Lightning? – kérdezte fenyegetően, mire néhányan összerezzentek. A férfi már éppen a pálcáját készült használni, hogy szóra bírja a gyerekeket, mikor az ajtó kinyílt, és belépett rajta egy a többieknél idősebb, fekete hajú lány.

- Elnézést a késésért – szólt a tanár felé, majd elindult a megszokott helyére, mely természetesen leghátul foglalt helyet. Látszott azonban, hogy Amycus Carrow nem éri be egy szimpla „Elnézést” szóval, ugyanis megragadta a lány karját, magával szembe fordította, és rángatni kezdte őt.
- Késni az én órámról?! Hol voltál, Lightning?
- Csak sétáltam egyet – rántotta meg a vállát Ruby, de előre sejtette, hogy a halálfaló nem hiszi majd el az elaludtam című mesét.

A férfi előrántotta pálcáját, és tanítványára szegezte. A mardekáros csapat csalódottan konstatálta, hogy tanáruk kivételesen nem engedi át nekik a kínzás okozta örömöket, és saját kezűleg készül vallatni. A griffendélesek ezzel szemben rémülten pislogtak osztálytársukra, és a hátuk közepére se kívánták végignézni azt ami ezután következett.
- Hol voltál, galambom? – kérdezte Amycus vérszomjas tekintettel, amitől mindenki megrettent. Ruby azonban eltökélten nézett bele a mániákus szempárba, és megismételte válaszát, majd becsukta szemét. Pár pillanattal később már érezte is a Cruciatus átok hatását. Az éles fájdalom nem akart múlni, miközben kínzója vérfagyasztó kacaját hallgatta, melyet minden halálfaló hallat ilyenkor, már csak megszokásból is.

- Elég! Hagyja abba! – kiáltott egyszer csak Lavender Brown, aki már nem bírta tovább nézni társa kínjait. Amycus odalépett hozzá, és nekiszegezte pálcáját, mire a lány védekezőleg maga elé tartotta kezeit. Már éppen kimondani készült az átkot, mikor Seamus közbevágott.
- Hagyja őt békén! Ő nem ártott magának, és a maguk fajtának. Még csak nem is áll az ellenállók oldalán, miért bántaná?
- Ellenállók? Szóval még olyanok is vannak? – kezdett el vicsorogni a férfi. – Nevetséges feltételezés, a Nagyúr ellen minden erőlködés kevés. Most pedig gyakoroljuk a Cruciatus átkot. Álljatok szemben egymással! Úgy, mardekárosok ide, ti fogtok támadni.

- De ez így nem igazságos! – kiáltott fel Parvati. – Mindig ők támadnak, nekünk pedig esélyünk sincs védekezni…
- Rendben, majd jövőre ti támadtok – vigyorodott el Carrow, majd hátat fordított a végzős osztálynak, és élvezkedve hallgatta a támadott gyerekek sikolyait.