Látás - Vakság

Fenomenális. Fantasztikus. Csodálatos. Káprázatos. És pofátlan.
Gratulálok, Ariella. Ennél jobban nem is tudtad volna megoldani. Vagy inkább elcseszni.
Lenne Hozzád egy kérésem. Megmondanád? Megmondanád, mit vétetettem Ellened? Ím, már nem is kérés, hanem kérdés. Ugyan... Nevess! Nevess az arcomba! Kacagj! Tűnjenek el a gondjaid... Vannak egyáltalán? Miért lennének? Te felül állsz az egyszerű halandók problémáin. Te istennő vagy. Én meg isten. Csillagos az ég...
Légy velem eme átkozott órán!
Elhagyom e világot. Téged... Szerelmünk utolsó pillanatait éli fel, s hamarosan eltűnik a feledés ködös homályában, melyből nincs kiút - visszaút. Miattad. Miattad kell meghalnom. Te uszítottad rám Atanázt, a Halált. Nem hiába vagy az Élet istennője...
- Láss, Cecilián, láss! Elvégre a Látás és a Szem istene vagy, bár a neved vakot jelent. Képes vagy látni? Vagy alkalmazkodsz a nevedhez? Vakká válsz? -  Szavaid minduntalan tőrt döftek a szívembe. Atanázt igazán nem lett volna muszáj belekeverned... Pusztulásomat Te idézed elő.
Soha nem néztem az eget és a csillagokat. Láttam őket. Ám most körvonalaik oly élesek, elvakítanak... Vakság. Sötétség. Érzem... Nyújtja utánam a kezét, lassan körbeölel, csókot lehel az arcomra. S nincs, aki sirasson.
Hidegség árad szét bennem. Jégpáncél borítja be és fogja marokra a szívemet. Tépd ki! Taposd meg! Ölj meg...
- Cecilián...!
Már késő. Túl késő.
- Cecilián!
- Ariella... - Elém térdelsz, s csak nézel. Nézel, nézlek. Nem sokáig.
- Ne hunyd le a szemed! Cecilián, kérlek...!
- Nem tudsz megmenteni. - Pokolian fáj. - Szenvedek attól, amit rám mértél.
- Kérlek... Láss!
- Nem látok... Elvesztettem...
- Cecilián... - Egyetlen könnycsepp a búcsúm.
Vakság. Végleg.