Mesélj az álmaidról!

A nap már lenyugodni készült, s az árvaház lakói szép lassan elindultak tisztálkodni, és igyekeztek hamar nyugovóra térni. A vacsora ezen a napon sem volt túl kiadós, nem kellett attól félniük a nevelőnőknek, hogy a gyerekeket megszédíti a bőség zavara. A fürdővíz hideg volt, mint mindig, így a sok lurkó reszketve állt be a zuhany alá. Tél volt, kegyetlen, hóviharokkal teli tél. Napközben az udvaron kellett fagyoskodniuk, és kénytelenek voltak elviselni a jeges szellőt, mely rendszerint bekéredzkedett vékonyka kabátjuk kikopott résein keresztül. Csak este melegedhettek fel valamelyest, amikor beeresztik őket, s a hideget kirekesztik. Nem a nevelőnők tehetnek a gyerekek sanyarú sorsáról, a hideg vízről, és a silány élelemről, ők igyekeznek mindig a legjobbat kihozni mindenből. Ezt a ténykedést azonban senki nem veszi észre, ugyanis ezeknek a kívül zord nőknek meg kellett fogadniuk, hogy nem pátyolgatják az ott élőket.

Nem is teszik, pedig szívük majd meghasad, mikor egy-egy kislány sírdogál a sötét éjszakában, és tudják, nem segíthetnek neki. Réges-régi szabály ez, és akármit gondolnak, vagy mondanak a gyerekek, ez a hagyomány szent. Ha egy nevelőnő megvigasztalná az elszomorodott gyereket, a többiek felé is gyengédséget kellene mutatnia, így azonban nem tudná ellátni a feladatait. Ezt mindenesetre egy gyerek sem érthette meg, és pontosan ezért gyűlölték nevelőnőiket. Miss Stealy, az árvaház igazgatónője volt az, akitől mindenki a leginkább tartott. Idősödő nő volt, de megkövetelte a fegyelmet, nem kegyelmezett a szabályszegőkkel szemben, és keményen tartotta a gyeplőt ráncosodó kezében.

Ezen a decemberi napon is ő volt az, aki biztosította növendékeinek a rémálmokat, méghozzá nem is akármilyen módszerrel.

- Holnap két család érkezik látogatóba – kezdett bele mondanivalójába szigorú, rezzenéstelen arccal. – Lowtonék Londonból, Mistrey-ék Doverből jönnek. Pontosan kettőnek közületek lehetősége van otthonra találni. Eddig azt gondoltam, Jim Purpecky és Alice Mindson két olyan növendékem, akik megérdemlik, hogy örökbe fogadják őket, de ma bebizonyosodott, hogy tévedtem. Így még ma értesítem a két családot, hogy sajnálatos módon nincsen alkalmas gyermek számukra. Ez azt jelenti, hogy ebben az évben is bebizonyítottátok, milyen semmirekellő, nyávogó banda vagytok! Amíg én vagyok az igazgatónő, egyikőtök sem megy el innét, arra mérget vehettek!

Mikor befejezte mondandóját, magukra hagyta a megszeppent gyerekeket, akik közül többen sírni kezdtek. Jimmy megsemmisülten ült az ágyán, és üveges tekintettel nézte a paplanhuzatot. Alice pedig visítozni kezdett, persze csak diszkréten, és a haját cibálta. Ők ketten ugyanis délelőtt összetörték az ebéd után rájuk bízott tányérokat, ugyanis a nagy sietségben összeütköztek. A kis Amy Wile könnyei is csak úgy potyogtak, mert ő minden rosszat magára vesz, és saját lelkét marcangolja.

- Ugyan már, ne foglalkozzatok vele! – próbálta csitítani a többieket Jead Saylent, egy fekete hajú kislány, aki valójában nem volt árva. Húgával, Emilyvel együtt érkezett az árvaházba, még négy évvel ezelőtt, mikor szegény szüleik már végképp nem tudták őket ellátni. A pénzhiány miatt voltak kénytelenek lemondani leányaikról, ugyanis nem akarták, hogy a két kicsi rossz körülmények között nőjön fel.

- Ha nem tudnád, most talán egy életre elpuskáztuk a lehetőséget, hogy normális családban élhessünk! – ripakodott rá a kilenc éves kislányra Alice, majd félrelökte Emilyt, s leoltotta a villanyt, ezzel jelezve, hogy nem kíván többet társalogni. Kénytelen, kelletlen, de mindenki bevackolta magát a meleg dunnája alá, s a legtöbben már perceken belül az álmok földjén jártak. Jead azonban nem tudott elszenderedni, pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy ismét kilépjen a zord valóságból, és egy szebb, színesebb világ részese lehessen. De hiába várt, semmi nem történt, szeme sem csukódtak le. Szomorú sóhaj kíséretében felült, és az ablakpárkányhoz sétált, majd leült, hogy éber perceiben valami széppel örvendeztethesse meg szemeit, hogy a csillagok fényével tölthesse meg szívét.

- Jead, mit csinálsz? – kérdezte egy másik álmatlan hang.

- Nem tudok aludni – felelte a lány, és rezzenéstelen pillantással vizslatta az eget. A másik hang tulajdonosa is kikászálódott pihe-puhának nem nevezhető fekhelyéből, s az ablak irányába botorkált.

- Mit csinálsz? – ismételte meg a kérdését.

- Emily, neked már aludnod kellene – csóválta meg a fejét Jead, de ennek ellenére mosolyogva arrébb húzódott, hogy helyet szorítson húgának a párkányon. Pár percig csak nézték csendesen az égen sziporkázó csillagokat, és csodálták, miként indul meg a hópelyhek hullása. Csak bámulták az apró, csillogó kristályok kacskaringós pályáját, és figyelték, hogyan lepi el a régi, jéggé fagyott hó páncélt a friss, puha hó.

- Jead, mesélj nekem! – kérte nővérét a kis Emily, mikor már nem babonázta meg őt a természet csodája.

- Ugyan, már annyit meséltem neked! Kívülről tudod az összes mesémet! – nevetett halkan a lány, majd mosolyogva sóhajtott egyet.

- Akkor mesélj valami újat! Na, kérlek! – könyörgött az ifjabb Saylent leány.

- Jó, nem bánom – csóválta meg a fejét Jead. – Miről meséljek?

- Mesélj az álmaidról! – csillant fel Emily szeme.

- Rendben – bólintott a lány, majd rövid gondolkodás után folytatta. – Én minden éjszaka ugyanarról álmodom: egy gyönyörű rétet látok, tele virággal, a fű élénkzöld, és egy tisztavizű patak szeli ketté a térséget, s ameddig a szem ellát  sehol egy viharfelhő. Keletre egy azúrkék tenger habjai nyaldossák a partot, és egy magas torony áll pár méterre tőle. Nem tudom, miért van ott, de gyönyörű, ahogyan kimagaslik a földből, mintha csak egy fiatal nő várná haza a férjét…

- Ó, Jead, te olyan szépen tudsz mesélni! – sóhajtott fel Emily, aki teljesen beleélte megát már a tájleírásába is. – Folytasd, kérlek!

- Nyugaton pedig egy kastély van, azt hiszem, de még nem láttam egyszer sem, odáig egyik álmomban se repített a képzeletem.

- És mit csinálsz azon a réten?

- Tudod, az a legérdekesebb, hogy én nem vagyok ott. Látok mindent, és hallok is, de én magam csak a nézője vagyok az eseményeknek, részese nem lehetek az ottani világnak.

- Akkor miket látsz ott? Mi történik?

Jead egy percig hallgatott, visszaemlékezett mindarra, amit látott, amit hallott, és elmosolyodott ezekre a kellemes emlékekre.

- Sok ember járt a réten, de a legtöbben csak átszaladtak rajta, nem álltak meg nézelődni, mindenki a saját feje után ment, ki-ki a dolgára. Csak egy fiút láttam mindig, rendszeresen. Nem tudom, hogy hívják, vagy ki ő egyáltalán. Csak látom őt minden éjszaka, és kedves arca van, szívesen megismerném, de tudom, hogy ez lehetetlen.

- Miért? – értetlenkedett Emily.

- Már mondtam, hogy nem vagyok részese az álmomnak, nem vagyok benne, nem tudok beszélni, csak megfigyelő vagyok. De tudod mit? Minden nappal az éjszakáról álmodozom, hogy ismét elszabadulhassak innét, ne kelljen Alice és a többiek hangját hallanom, és láthassam azt a csodálatos helyet.

Hosszú percekig hallgattak, és mind a ketten elmerengtek a hallottakon. Végül Emily szólalt meg elsőnek.

- Jó neked, hogy ilyeneket álmodsz. – Nem mondott többet, visszasomfordált az ágyához, és lefeküdt. Szomorú volt, amiért őt nem áldotta meg az ég ilyen álmokkal. Jead pedig szépen lassan elaludt az ablakpárkányon…

Álmában ismét a rétet és az ismeretlen gyereket látta, de ezúttal a fiú nem volt egyedül. Vele volt egy felnőtt is, egy férfi, beszélgettek valamiről.

- Menekülj Peter, és vigyázz az…

Jead hirtelen felébredt, és észrevette, hogy kiverte őt a veríték, s még mindig nem az ágyában van. Percekbe telt, mire felfogta, hogy mit álmodott. Ez volt az első rémálma, az első, amikor nem látott mindent vidámnak, és boldognak. Azt hitte, ezen a helyen nincsenek viták, mindenki boldog, örök egyetértésben élnek az emberek, és nem léteznek fegyverek. Mindezen tulajdonságokat megcáfolta ez a rövidke álom, melyben viták, egy fegyver, sőt még egy halál is szerepelt. A lány már nem gondolt arra, hogy megtudta, mi a neve mindennapos álomtársának, túlságosan sokkolta őt a halálos emlék. Régebben is sejtette, hogy ott nincsenek olyan modern gépezetek, mint a valóságban, de a dolog nagyon megijesztette. Ekkor felrémlett benne a délutáni beszélgetése szüleivel…

Ritka alkalom az, mikor a Saylent lányokat meglátogatják a szüleik, és sajnos az együtt töltött idő is nagyon rövid. Mindössze fél-fél órát tölthetnek havonta együtt lányaikkal. Jead  éppen az álmairól mesélt nekik, elmondott mindent, ami örömöt szerzett neki, mindent elmondott nekik, kezdve a réttel, egészen a tengerig. Még be sem fejezte, mikor az édesapja rászólt.

- Pontosan erről beszél apád is – szólalt meg az anyja is. – Ha az álmaidba menekülsz a bajok elől, akkor soha nem tudod megoldani őket! Jead, kislányom, felejtsd el ezeket, és ne gondolj rájuk, akkor előbb-utóbb kiszorulnak az életedből!

A lány akkor még nem értette, miért mondták ezt a szülei, de ott az ablakban rájött, hogy ha nem hagyja el hamarosan az álmait, nem lesz többé lehetősége a való életben boldognak lenni. Elhatározta hát, hogy soha többé nem gondol se a mesés rétre, se a csodaszép tengerre, de még a kedves arcú, immár apátlan fiúra sem…