Többé már nem

A világ édes, dús örömökben. Idill. Csak egyfajta ember létezik: jó. Az „egyensúly” a feledés homályába merült. Áldozatot kell bemutatnom a tökély oltárán, ám nem bánom. Magamra vállalom. A rosszat eltöröltem.

- Uram, ma kéretik döntést hozni a fogoly halálának ügyében.

Majdnem. Eddig eljutottam, és már csak egy élet választ el a teljes sikertől. Egy élet, mely követeli, hogy vegyem el az Új Világ érdekében. S Isten meghallgatja a hozzá fohászkodókat.

- Egyedül megyek.

- Igenis!

Mindenható… Furcsa szó. Mit jelenthet vajon? Az élet a legnagyobb érték. A gonosz értéktelen. A felelet kézenfekvő.

Milyen mód lenne megfelelő a pusztuláshoz? A halállista hozzám nőtt. Olyan könnyű… Ám ez az eset különleges. Különleges? Tényleg? Tényleg. A méltó ellenfélnek méltó halál jár. Hűvös a kés érintése.

Zörren a kulcs, s máris belülről szemlélem a rácsokat. Emlékek…

- Emlékszel, Light?

- Emlékszel, Ryuuzaki?

Mosolyod fanyar és beletörődött.

- Hisz mondtam neked, L: képtelen vagyok veszíteni.

Nem felelsz, csupán nézel rám úgy, mint aki mindent tud; egyszerre hívogatóan és taszítóan, idegesítően és megnyugtatóan; tekinteted a megvetés lángjával ég.

Meg sem rezzensz, ahogy közeledem Hozzád, ahogy a bilincs lecsúszik a bokádról és a csuklódról. Ugyanabban a pózban maradsz.

- Szabad vagy, Ryuuzaki. Állj fel.

- Én már soha nem leszek szabad, Light. – Engedelmeskedsz. Miért nem az én kezemben van az irányítás?! – Erről te, Kira gondoskodsz.

- L, a cinikus.

- Ezt realitásnak hívják.

- Nevezhetjük pesszimistaságnak is.

- A szarkasztikus nem optimista.

- Az akadályok csüggesztőek.

- De te sosem csüggedsz el, igaz, Light?

- Nem szokásom. – Hirtelen sötétre vált a környezet. – Jobban tetszik kéken a szemed. A fekete kiismerhetetlen. És te nem vagy az, ugye, Ryuuzaki?

- Hasonlítunk valamiben. Nem tudunk veszíteni. Többé már nem.

Hallgatok. Túl igaz.

- Hamarosan elválnak útjaink.

Azt akartam, hogy szenvedj. Vergődj. Kínlódj. Láttam a réseket a bástyádon. Tágítottam őket. A bizalom káros.

- Igen. A logikai képességeid változatlanok.

Kipp-kopp. Kipp-kopp. Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp…

- Eső… - suttogod révülten.

Emlékek…

- Emlékszel…? – kérdezzük egyszerre. Pillantásokban kapjuk a számunkra oly fontos választ.

- Ha a remény elvész, nincs gond, gondolnám. Ugyan mire való ez a hitvány érzés?

- Mindenki remél, Ryuuzaki.

- Te is, Light? Kegyetlen az ámítás.

- Nem ámítás. Én szintén remél… tem.

Felhúzod a szemöldököd. Várom, hogy bejelents valamit.

- Jobb vagy nálam, Light. Beismerem.

- Mi?! – Nem erre számítottam. Megleptél.

A köztünk tátongó két méterből lefaragok egyet.

- Ha a sorsom az, meghalok. Ebben nem kételkedem.

Látni akarom az igazi arcod, L. Látni akarom!

- Érdekelne, miért nem támadsz rám.

- Már mondtam – feleled. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi fog történni.

- Nem teszek úgy. – Szemed nagyra tágul. Érzelem. – Hisz én idézem elő őket.

Összerándulsz, ahogy a hasadba fúródik a kés, mely hidegebb a jégnél is. Ahogy kihúzom, hátratántorodsz, a mögötted lévő fal támaszt nyújt Neked. A fehér pólód egyszeriben vörösre színeződik. Megérinted. A kezedet mintha vérben mostad volna meg.

Lassan rám emeled tekinteted. Szenvedsz, ám szemedben a teljes megnyugvás ül.

- Már csupán egy… egyet… kell… elintéz… nem…

Döbbenten nézek Rád, és a következő pillanatban megbénulok, ahogy puha ajkaidat az enyéimre fekteted. Érzem, ahogy véres ujjaiddal két csíkot húzol végig az arcomon, s csak állok, s csak élvezem, miközben rám zuhan cselekedetem súlya, mely összeroppanásra késztet.

Hirtelen elszakítod a számtól a Tiédet. Elkaplak, mielőtt összeesnél.

- Rai… to… - susogod, s karod, mely felém nyúl, lehanyatlik.

Elmémre tompa köd ereszkedik.

Lecsókolom a szádról a véred, mely édes és keserű, mely olyan, mint Te.

Bámulom csukott szemhéjad, s nem fogom fel a nyilvánvalót. Nem leszel velem. Többé már nem.