Édes a felejtés

Egyedül. Fantasztikus. Nincs más senki rajtam kívül. Csak a gondolataim és én. Csodálatos. Mindig egy megoldás van: felejteni. Minek gyötörjem magam? Taszítsam magam a sötétségbe? Kösz, nem. Nem süllyedek olyan mélyre. Kigúnyolom saját magam. Ez az. Nem számít. Csak egy pitiáner kis semmiség. Tessék, már vigyorgok. Erre vártam. Csupán ennyit akartam. Túl lenni a kezdeti sokkon. Azt hiszem, bennem tökéletes az egyensúly. Máris helyreállt. Imádok az lenni, aki vagyok. Soha, senki kedvéért nem fogok megváltozni. Ijesztő, mi? Soha nem bírtam szende tündérke lenni. Soha nem tagadom le magam. Különös… Egy kis semmi következtében ezen rágódom. Ccc… Kacagnom kell! Igaz, még remeg egy kicsit a kezem. De ne már… Szánalmas lenne, ha kiborulnék, nemdebár? Válaszolni nem is szükséges. A felelet kézenfekvő.

Édes a felejtés.