Mondd a végső célt

Mondd a végső célt,

Szíved lángokkal ég.

Perzsel, éget, de Neked mégsem fáj,

De tudod vajon az okát?

„Igen” – felelnéd rögtön,

Kezed elfehéredik a kövön.

Becsapod magad?

Csak tessék! Ki áll az utadba?

Felötlik benned egy név,

S vele jó pár elfeledett hét.

Melyek talán életed legszebbjeihez tartoztak,

S Te mit tettél? Eldobtad…

Rendben, hát legyen,

Nem tud segíteni senki és semmi sem.

Te akartad, megkaptad,

Könnycseppet ne lássanak arcodon.

Úgy rohansz a vesztedbe,

Mint egy őrült elkeseredett.

Senki és semmi nem számít.

Fogadalmad elúszik a ködben, akár a víz.

Az életet jelentő dobbanások

Táncukat járják, mely talán az utolsó.

Hirtelen beléd nyilall a felismerés,

Hátad mögött elpazarolt év.

Kétségbeesésből Reménybe,

Úgy ugrasz egyről a négyre.

Amint meglátod a Fényt,

Elámulsz szépségén.

De egy hang szól Hozzád,

S mit érzel? Végtelen hálát.

Jó vagy Gonosz?

Na, mégis mit gondolsz…?