Egy szép, szombati délelőttön Neville egyedül maradt a nagyanyjával közös lakásukban, így volt ideje, hogy végre olvashasson egy kicsit. Az idős hölgy társaságában nem igazán volt lehetősége, hogy megtegye ezt, mivel rendszerint szóval kellett tartania őt. Ám, ahogy kinyitotta a Sok száz bűvös növény című irományt, megszólalt a csengő. Nem tehetett mást, elindult, hogy beeressze azt, aki megzavarta nyugalmát.

Mikor kinyitotta az ajtót, egy fiatal nő áll vele szemben, akinek hosszú, szőke haját kiengedve hordta, így azon megcsillant a nap néhány sugara. Neville ismerte a lányt, régi barátok voltak az iskolában, együtt harcoltak Voldemort ellen is. Azóta nem látta őt, mióta befejezte tanulmányait a Roxfortban. Mind a ketten a maguk útján indultak el: Neville továbbtanult, hogy később a gyógynövényekkel foglalkozhasson, a lánynak pedig még volt egy éve a boszorkányképző szakiskolában. Eltelt azóta öt év, de a fiú nem hallott azóta semmit róla.

- Jó napot kívánok! Luna Lovegood vagyok, a Hírverő magazin riportere, és Mrs. Longbottommal szeretnék beszélni!

- Ööö… Szia! A nagyi nincs itthon. De ha van kedved, gyere be egy teára!

- Köszönöm, elfogadom a meghívást!

Neville betessékelte vendégét, és a társalgóba érve hellyel kínálta őt, majd maga is lehuppant a teázó asztal mellé. Ahogy ránézett igencsak kivirágzott ismerősére, rögtön felizzott benne valami, amit egyszer már érzett. Ezer, és ezer régi emlék kavargott benne, többek közt arról, hogyan harcoltak egymás mellett, és milyen érzés volt, mikor a válluk összekoccant. Újból látni vélte, mikor a lány egy-egy átok elől kitérve meglibbentette haját, és az egy vélát megszégyenítő stílusban omlott újra a hátára.

Két percig némán meredtek egymásra, aztán Luna fészkelődni kezdett, s ezt a fiú arra fogta, hogy nem kapta meg a beígért teáját. Ennek fényében olyan hévvel pattant fel, hogy egy gyertyatartót elsodort, ami persze nyomban millió darabra tört szét. Ügyetlenségét leplezni próbálta azzal, hogy egy pálcaintéssel igyekezett összeforrasztani a szilánkokat, de ez sem sikerült neki, s végül egy kristálypoharat is az előbbi tárgy sorsára juttatott.

- Hagyd, majd én! – ajánlotta fel Luna, és elővette pálcáját, hogy helyrehozza a barátja okozta kár. Neville tétován bólintott, majd kiment a konyhába, hogy elkészítse az italt. Úgy gondolta, hogy eléggé lejáratta már magát, így nem ment vissza a nappaliba, megvárta azt az öt percet, amibe a teafőzés került. Mikor azonban elkészült vele, csészék után nézett, elővette a házban fellelhető legszebb készletet, amivel remélte, hogy lenyűgözi a lányt.

Tálalt egy kis süteményt is, ami nagyon jó rágcsálnivaló a teához. Miközben a tányérokkal és csészékkel bíbelődött, a lányra pillantott, aki rámosolygott. Ettől elpirult, és zavarában eltörte mind a két poharat, és egy tányért. Luna nevetett, és újabb pálcaintésekkel ismét elhárította a problémát. Mikor már minden rendben volt, beszélgetni kezdtek.

- A Hírverőnek dolgozom, riporter vagyok. Éppen a nagymamáddal szerettem volna beszélni, ugyanis egy cikket kell írnom róla. Kedves hölgy, sokat segített a társadalomnak, és a háború idején nagyszerűen harcolt, és védekezett. Sokat tanulhatnának tőle az emberek.

- Ez nagyszerű! – bólogatott a fiú, majd jó nagyot kortyolt a forró italba, amitől lihegni kezdett, és kezeivel legyezni kezdte a nyelvét. A lány ismét nevetni kezdett, és vidáman beleszürcsölt a sajátját teájába.

- Mondd csak, te mivel foglalkozol?

- Én? – nézett körbe Neville, és mikor meggyőződött róla, hogy egyedül hozzá intézhette a kérdést, eltöprengett. Vajon mit mondhat neki, ami emberséges válasznak felel meg.

- Nos? – mosolygott a másik.

- Én… Igazából még tanulok. Egy iskolát már elvégeztem a gyógynövényekkel kapcsolatban, de a nagyi szerint egy diplomával nem élek meg, így el kell végeznem egy másik továbbképzést is. Ha minden jól megy, akkor majd a növényekkel foglalkozom…

- Ez remek! Azt csinálhatod, amit akarsz!

- Igen. – Bólogatni kezdett, és matatással foglalatoskodott. Pontosabban a csészéjét és a tányérját kocogtatta össze óvatosan.

- Nagyon finom ez a tea…

Egy darabig hallgattak, majd lassan megeredt a nyelve mind a kettőnek. Egészen délutánig beszélgettek, ebből adódóan az ebédet is együtt költötték el. Aztán a lány hirtelen szedelőzködni kezdett, és azt állította, hogy nem akar zavarni. Neville tudta, hogy ha elengedi, akkor talán nem lesz több esélye, hogy meghódítsa őt. Idő közben rájött ugyanis, hogy az érzés ami benne kavargott, a vágy, hogy magáénak tudhassa a fiatal nőt, nem más volt, mint szerelem. A készülődést látva gyors döntést hozott: próbálkozik.

- Luna… Öööö... Nagyon haj a széped, azaz… Nagyon szép a hajad! Az eged meg csillog mint a csillag a szem… - motyogta zavartan, mire a lány elmosolyodott, és abbahagyta a csomagolást. Nevetett egy jóízűt, majd így szólt:

- Neville, te egy nagyon kedves fiú vagy, tetszel nekem!

Mikor a fiú felfogta a szavak értelmét, rögvest abbahagyta a próbálkozást, és szemei elkerekedtek. Álmában sem gondolta volna, hogy ezt a választ kapja majd. Örömteli pillantással nézett Lunára, majd várakozó arccal hozzá fordult.

- Akkor maradsz még egy teára?

A lány nevetni kezdett, majd ábrándozó tekintettel nézett a vele szemben ülőre.

- Igen, maradok…