7 ok, amiért most nem akarok belezúgni senkibe, James Potterbe meg aztán végképp nem

7. Ez a hetedév, tanulnom kell, hogy jók legyenek a jegyeim. És van fogalma róla bárkinek is, hogy mennyi időt és energiát igényel egy jól működő kapcsolat? Bocs, de nekem most a vizsgák az elsők.

6. És különben sem hagyhatom, hogy bármi elterelje a gondolataimat a valós céljaimtól. Egy gyönyörű, csoki barna szempár meg pláne nem.

5. Köszönöm, megvagyok szerelem nélkül. Csak a baj van vele. Láttam már elégszer a szobatársaimat álmatlanul forgolódni, hogy vajon viszontszeret-e őket imádatuk tárgya, vagy sírni, mert kiderült hogy a választott fiú mégsem olyan tökéletes, mint amilyennek látszott. Most komolyan, kinek kell ez?

4. Ha Potterrel járnék – csak tegyük fel, mert amúgy isten ments, hogy ez megtörténjen -, egyből szereznék magamnak jó pár ellenséget. Nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy a szemei milyen szépek…

3. Amennyiben James Potter lenne a pasim, kénytelen lennék kijárni a kviddicsmeccsekre, hogy szurkoljak neki. Azok a meccsek annyira UNALMASAK!

2. Mit szólnának az emberek, ha összejönnék Potterrel? Egészen addig azt hangoztattam, hogy mennyire utálom…

1. Ami egyébként igaz is. Mármint hogy utálom. Mégis hogy zúghatnék bele valakibe – még akkor is, ha az illetőnek tényleg nagyon szép barna szemei vannak -, aki annyira beképzelt és arrogáns, mint Potter? Szerintem sehogy.

Letettem a pennát a padra, és átolvastam, amit írtam. Elismerem, nem ilyenekkel kéne foglalkoznom bűbájtanórán jegyzetelés helyett, viszont néhány dolgot muszáj volt tisztáznom magamban, ugyanis egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy megőrültem.

 De ahogy átolvastam a saját érveimet, már nem találtam őket annyira meggyőzőnek. Hihetetlen, hogy még a kviddicsmecset is képes voltam felhozni. Mintha bármit is számítana néhány vacak sportesemény, ha bele lennék zúgva Potterbe. Ami persze teljességgel lehetetlen. Mármint hogy Potterbe lennék szerelmes.

 De akkor miért is említettem meg háromszor is a listámon, hogy milyen szép csoki barna szemei vannak? Tulajdonképpen a miatt a szempár miatt van ez az egész. Mert újabban Potter akárhányszor rám néz velük, mintha sebesebben kezdene verni a szívem. Ami egy újabb remek bizonyíték arra, hogy nem vagyok normális. Mióta hat meg engem, hogy valakinek szép barna szemei vannak? Különösen, ha azok a szemek James Potterhez tartoznak. Brrr!

 Az azonban világos volt, hogy a listát nem tarthatom meg. Ha valaki megtalálná, még arra a téves következtetésre jutna, hogy szerelmes vagyok Potterbe. Így amikor vége lett az órának, felpattantam, és kisiettem a teremből, hogy keressek valami elhagyatott helyet a folyosón. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy rajtam kívül a kutya se jár erre, elővetem a pálcámat, és meggyújtottam a hét okot tartalmazó pergament. A lángok lassacskán elnyelték az írásomat…

- Hát te meg mit csinálsz?
 Annyira megijedtem, hogy elejtettem a pálcámat és azt, ami még a pergamenből megmaradt. Gyorsan lehajoltam, hogy felvegyem őket, de Potter megelőzött.
- „7 ok, amiért most nem…” – olvasta fel hangosan azt, ami még megmaradt a feliratból. – Ez meg mi?
- Semmi közöd hozzá – mondtam, és kitéptem a kezéből a fecnit. Persze, majd el fogom neki mondani, hogy valójában egész órán azon gondolkodtam, miért is nem szabad belé zúgnom.
- Nyugi, Evans! – Tett felém egy lépést, mire én ösztönösen hátráltam egyet. – Mi ez a nagy titkolózás?
- Mióta kell neked bármiről is beszámolnom? – kérdeztem, miközben megpróbáltam nem belenézni a szemébe, az ugyanis beláthatatlan következményeket vont volna maga után.
 Megint közelebb jött egy kicsit, én pedig ismét hátráltam. Éreztem, hogy a hátam a falba ütközik.
- Nem tartozol nekem semmilyen beszámolóval. Tulajdonképpen csak azt szeretném tudni, vajon még mindig ugyanúgy utálsz-e, mint régebben?
- Igen, utállak – válaszoltam dühösen, miközben a cipőm orrát bámultam. Mintha bármi érdekes lett volna rajta…
 A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Potter a vállaim mellé teszi a kezeit a falon, ezzel elzárva a menekülés útját előlem. Mondhatni fogságba estem a karjai közt. Nem ért hozzám, de éreztem a közelségét. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, de valamiért a testem nem kart engedelmeskedni az eszemnek.
- Megtennéd, hogy ezt úgy mondod, hogy a szemembe nézel?
 Most ilyenkor mit lehet tenni? Muszáj volt összeszedni minden bátorságomat, hogy felemeljem a fejem és belenézzek az arcába.
- Utállak! – Üvölteni akartam, hogy felfogja végre, de a hangom reszketős cincogássá változott, amint belenéztem a szemeibe.
 Potter elmosolyodott.
- Örülök, hogy ezt mondod – simított végig lágyan az arcomon.
 Aztán megcsókolt.
 Csak úgy minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Még arra sem volt időm, hogy az arcomat elfordíthassam.
 De… húúúúúú! Nem tudom, Potter mennyit gyakorolta a smárolást, de kétség kívül nagyon tud valamit.  Annyira jól csókolt… Talán ezért is nem löktem el magamtól azonnal. Ehelyett – juj, el sem hiszem, hogy képes voltam ilyesmire – visszacsókoltam. De tényleg csak azért, mert már olyan rég nem csókolt meg senki, és ez most olyan jól esett. Csakis ezért érezhettem úgy, hogy a világ megszűnik körülöttünk, és csak mi vagyunk.
 Aztán kezdett befurakodni valami a gondolataim közé.  Hahó, James Potterrel smárolok! James Potterrel, akit tulajdonképpen utálok, és aki ellen épp az imént gyűjtöttem hét elég nyomós érvet. (Na jó, lehet, hogy nem voltak túl meggyőzőek, de most nem ez a lényeg.)
 Úgyhogy minden lelki erőmet összeszedve ellöktem magamtól a fiút, annak ellenére, hogy tulajdonképpen minden porcikámnak jól esett a csókja.
- Te… te mégis mit képzelsz magadról? – találtam rá a hangomra. Közben a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, mindjárt átszakítja a bordáimat. Nem is vártam válaszra, csak egyszerűen kitéptem magam Potter karjai közül, és futásnak eredtem. Minél hamarabb biztos távolban akartam tudni magamat tőle.
- Lily! Lily, várj már! – kiabált utánam a fiú, de eszemben sem volt megállni. Helyette célba vettem a legközelebbi női mosdót, hogy a szünet hátralévő részét biztonságban tölthessem.

***

Már három napja bujkálok Potter elől. Tudom, gyerekes, de egyszerűen képtelen vagyok találkozni vele. Mármint a közös órákat leszámítva. Azokra természetesen bejárok, nem akarok megbukni évvégén. De egyébként kerülöm. Mert mi van, ha felhozza a csók témát? Nem akarok beszélni róla. Sem Jamesszel, sem mással.
 Sajnos azonban nem bujkálhattam a végtelenségig. Három nap után Jamesnek sikerült elkapnia. Éppen előbújtam a szokásos rejtekhelyemről – a lány wc-ből -, amikor meghallottam az ismerős hangot.
- Lily! – A hangjára riadtam perdültem meg a tengelyem körül. Aztán még mielőtt elmenekülhettem volna, Potter megragadta a csuklómat. – Most végre meg vagy.
- Eressz el! – ripakodtam rá, de persze eszébe sem jutott, hogy esetleg engedelmeskedhetne..
- Úgy tűnik, mintha bujkálnál előlem – folytatta zavartalanul.
- Mi? Én nem bujkálok senki elől sem – fülletettem automatikusan. – Na, engedj már el!
 James azonban továbbra is erősen tartott, és rá tért a lényegre.
- Csak azt ne mond, hogy te nem élvezted, amikor megcsókoltalak.
 Hű, van ám önbizalom. Bár sajnos nem alaptalanul nagy az egója…
- Hát pedig abszolút nem élveztem. – Te jó ég, szakad a plafon. De hát mégsem vallhatom be…
- Akkor miért csókoltál vissza?
Nem tudtam mit felelni. Csak álltam ott, és elszántan próbáltam kiszabadítani magam a szorításából.
- Lily? – szabad kezével megfogta az államat, és finoman felemelte a fejemet, úgy hogy a szemembe nézhessen.
 És abból a pillantásból rögtön rájöttem, hogy tudja. Tudja, amit még magamnak sem mertem igazán bevallani. Emiatt gyűjtöttem össze azt a 7 okot, emiatt égettem el a pergament, és emiatt bujkálok már három napja a mosdóban.
 Mert nem merem bevallani magamnak sem, hogy szerelmes vagyok. Méghozzá James Potterbe. Ezért esett olyan jól, és ezért csókoltam vissza.
 Szeretem. Ilyen egyszerű. Hirtelen valahogy nem is tűnt olyan abszurdnak az egész. James szeret engem, én szeretem őt… miért ne lehetnénk együtt?
 Tudom, erre hamarabb is rájöhettem volna, de hát jobb később, mint soha.
- Szeretlek – mondtam halkan. Éreztem, hogy megkönnyebbülök ettől az egyszerű szótól.
 James reakciója pedig pont olyan volt, mint amilyet vártam.
- Én is szeretlek. – Halvány mosoly bujkált az arcán.
 Aztán lágyan megcsókolt. Ha lehetséges, még tökéletesebben, mint legutóbb. Átkaroltam a nyakát, és szorosan öleltem magamhoz. Ott álltunk a folyosón, összefonódva, csókolózva, megfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen már órán lenne a helyünk. Újra elfogott az az érzés, hogy a világ mintha ismét megszűnne körülöttünk.
 De ezúttal az eszem sem tiltakozott ellene.