Kedves Lily!

Íme, most írok Neked harmadjára. Tudod, ez nagyon furcsa. Így olyan, mintha velem lennél. Olyan, mintha tarthatnálak a karjaimban. Mint harmadikban. Emlékszel?
A Hugrabug ellen játszottunk. Te terelő voltál, én pedig fogó. Mindig is erős karjaid voltak, és jól tudtál célozni. És az egyik ellenfél Téged talált el. Elvesztetted az eszméletedet, és zuhanni kezdtél lefelé, de ez nem tűnt fel senkinek rajtam kívül, ugyanis nagyon nagy vihar volt. Mikor megláttalak lefelé zuhanni, az ütő is megállt bennem, annyira féltettelek. Hát hagytam mindent a csudába, és utánad iramodtam, mielőtt még a földbe csapódnál. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz, ha nem érek oda időben. Féltem, hogy esetleg… meghalhatsz.
Öt méterrel a föld fölött kaptalak el. Viszont a cikeszt a hugrabugos fiú kapta el. Ez volt az egyetlen meccs, amit elvesztettem, de sosem bántam egy percig sem, mert ha nem kaplak el, talán nagyobb bajod is eshetett volna. Talán örökre elveszíthettelek volna.
Tudod mi az: félteni valakit? Én akkor tapasztaltam meg. Tudod mi az: feláldozni magad valakiért? Én akkor tettem meg bizonyos értelemben. Tudod mi az: szenvedni a másik hiánya miatt? Én folyamatosan szenvedek, évek óta. Tudod mi az: védelmezni valakit? Én valahányszor ezt teszem, mikor a mardekárosok bántani akarnak téged. Tudod mi az: szeretni valakit tiszta szívből, igazán? Én igen. Félted a másikat, az életedet is odaadnád a másikért, szenvedni, ha nincs veled, és megvédeni minden veszélytől, legyen az bármi. És mindezt önzetlenül tenni. Ha elesnél, nem bánnád, az a fő, hogy a másik jól van.
Én féltelek, feláldoznám magam Érted, szenvedek Miattad, és bármi áron megvédelek. Szeretlek. Sosem mondtam ki, de így van. Már nagyon rég óta, már azelőtt szerettelek, mielőtt megszületünk volna, és a síromban is csak téged foglak szeretni, senki mást. Ez egy ősi érzelem, amely ellen az ember nem tehet semmit: ez a szerelem. Bár Te mindig csak bántasz, én némán tűröm, és nem szűnök meg szeretni téged. Nem haragszom Rád, nem sértődöm meg, mert tudom, hogy csak azért van, mert nem ismersz engem igazán. Csak Miattad vagyok ilyen, csak Miattad játszom az eszem, és miattad akarok kitűnni a tömegből. Azért, hogy végre észrevegyél. De azt hiszem, nem a legjobb megoldás, lassan kezdek rájönni, hogy így örökre csak egy bohóc, egy idétlen alak maradok számodra.
Nagyon fontos lenne nekem a Te szereteted. Nem könyörgök, és nem panaszkodom. Csak tudod teljesen magamra maradtam, nincsen senkim, aki szeretne, aki mindig velem lenne. Te vagy az utolsó reményem, és azt hiszem, csak ezért írom neked heti rendszerességgel a leveleket, mert azt remélem, talán így kiléphetek a múlt árnyékából, és nem fogsz elítélni.
Akkor még kisfiú voltam, és azt hittem, a lányoknak úgy kell udvarolni, hogy jól meghúzzuk a haját. Már lassan felnőtt fejjel, a tapasztalataim alapján rájöttem, hogy ez nem így van. Remélem, feltéve, ha elolvasod, sikerül egy másfajta James Potter-képet felépítened magadban. Nem a gyerekeset, az idiótát, az idegesítőt, hanem egy… másfajtát. Akit talán… jobb, ha nem mondok semmit.  Nem akarom, hogy úgy tűnjön, nyomulok. Nem akarok. De szeretném, ha tudnád ezeket, bármit is fogsz rólam utána gondolni.

További kellemes nyarat:
                                         James

U.i.:
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges!

Szeretlek!