A kihallgatás

- Öhm… elnézést, Ms. … öhm… elnézést, de ki maga? – tette fel az esetlen kérdést, Sirius.

- Ó, látja milyen neveletlen vagyok! – mosolyodott el a nő szégyellősen. – Még be sem mutatkoztam! Suzy Cables! Talán hallhatott már rólam, és ha jól tudom az adataiból, a Roxfortban is egyszerre végeztünk. Csak akkor még nem voltam férjnél. A leánykori nevem Shinner.

- Csak nem maga? – képedt el Sirius. – Akinek egy fél éve volt az esküvője?

- De, igen – csodálkozott el a nő, hogy a másik erről ismerte meg.

- Tele volt vele a Hírverő, a Szombati Boszorkány és a Próféta is! „Férjhez ment a McKinnon és a Prewett ügyek híres megoldója!” – lelkendezett Sirius, mint egy gyerek.

- Igen, egy kissé nagydobra verték, pedig nem volt ez olyan nagy ügy. Legalábbis nekem az volt, de másoknak nem hiszem – pirult el Suzy.

- Még szép, hogy megírják az újságok, ha Nagy-Britannia leghíresebb ügyvédnője férjhez megy! Hihetetlen, hogy sikerült rábizonyítania arra a sok Halálfalóra a bűnösséget! Maga nagyszerű!

- Köszönöm, de ezek mind nagyon szomorú ügyek voltak. Úgy gondoltam, az a sok szerencsétlen halott, Merlin nyugosztalja őket, megérdemli, hogy legalább a gyilkosaikat rács mögé zárják – szerénykedett az ügyvédnő.

- Értem. De miért akar engem kiszabadítani?

- Wanda Steppins, a maga szerelme, a legjobb barátnőm.  Október 30-án meghalt a férje, és november 1-jén gondoltam, meglátogatom. Szörnyű látványra érkeztem: majdnem öngyilkos lett. Felvágta az ereit. Alig tudták visszarángatni a halálból.

- De…  de jól van? – kérdezte idegesen Sirius. Nagyon aggódott a nőért.

- Igen, megmentették az életét, már egy hete nálam lakik. Először azt hittem, a férje iránti gyász vitte el az eszét…

- De el akart tőle válni, nem? – vágott a szavába Sirius.

- Erről nem tudok semmit. Viszont, mint megtudtam, egyáltalán nem a férjét gyászolta, hanem magát. Azt állította, biztos a maga ártatlanságában, és abban, hogy maga senkit nem ölt meg. Bizonyítani nem tudja, de érezte megán, hogy ön nem rossz ember. Én pedig már egy hete kilincselek azért, hogy felvehessem magával a kapcsolatot, és mint látja, most végre sikerrel jártam.

- Wanda kérte? – kérdezte, reménykedve a pozitív válaszban.

- Nem. Én ajánlottam föl neki.

- Értem – hajtotta le a fejét szomorúan Sirius. Pedig már kezdett reménykedni, hogy Wanda esetleg…

- Annyira szomorú volt maga miatt! Láttam, hogy nem találja a helyét, és valahányszor elábrándozott a tekintete, tudtam, hogy magára gondol. De nem mert megkérni rá, hogy vállaljam el a maga ügyét, így, állapotosan – simogatta meg gömbölyű pocakját az ügyvédnő. – Végül döntöttem, hiszen ez az ügy meglehetősen pitiáner, és felajánlottam neki a segítségemet.

- Hogy érti azt, hogy pitiáner? – kérdezte a férfi, akinek az előbb még fülig ért a szája az örömtől, hogy Wanda gondol rá, most azonban csak meredt Suzyra.

- Nem akarok nagyképűnek tűnni, de nálam a maga ügye egy tízes skálán hármas. Feltéve persze, ha van bizonyíték. De felteszem, hogy van. Mutassa a bal alkarját! – mondta a nő most már szigorúan, mire Sirius a talárja bal ujját feltűrte, s a karját Suzy kezébe helyezte.

- Sejtettem – vigyorgott az ügyvédnő önelégülten. - Láttam én magán, hogy maga nem gonosz!

- Köszönöm – válaszolt zavartan Sirius, a nő viselkedésváltozásait nem tudta hová tenni igazából. Bár még csak most ismerte meg, de érezte, hogy ez a nő egy nagy rejtély, és sosem fogja kiismerni. Szívesen megkérdezte volna tőle, hogy vajon létezik-e egyáltalán olyan ember a világon, aki őt követni tudja, vagy legalábbis ő ismeri-e saját magát. De, pusztán illemből, nem tette.

- Szóval, térjünk vissza a lényegre – vette fel újra a szigorú arcát Suzy. – Meséljen el mindent az eset előzményeiről, körülményeiről, tehát mondjon el mindent, ami összefüggésben lehet az üggyel.

- Khm… - köszörülte meg a torkát, és rendkívül örült, hogy végre itt az igazság pillanata. – Nos, azt tudnia kell, hogy Potterék, mármint Lily és James Potter közeli barátaim voltak. Mikor megtudtuk, hogy veszélyben az életük, a fidelius-bűbájt alkalmazták, hogy elrejtsék magukat Tudjaki elől. Mint bizonyára ő is tudja, kell egy titokgazda. Mindenki azt hitte, én vagyok az, de igazából Peter Pettigrewt tették meg. Már nagyon bánom ezt a döntésemet – mondta Sirius remegő hangon. Még mindig magát hibáztatta barátai haláláért.

- Hogy érti azt, hogy a döntését? – kérdezte finoman Suzy. Látta, hogy a másik teljesen kiborult az emlékek miatt, de muszáj belőle mindent kihúzni a saját érdekében.

- NEM! MENJEN EL INNEN, ÉS HAGYJON ENGEM ITT MEGROHADNI A FENÉBE IS! ÉN TEHETEK MINDENRŐL! ÉN ÖLTEM MEG LILYÉKET, MÉG, HA KÖZVETVE IS! NEM ÉRDEMLEK SZÁNALMAT, MEGÉRDEMLEM, HOGY ITT DÖGÖLJEK MEG! – a férfi nagyon kiborult, zokogva üvöltötte ezt szegény Suzy képébe, aki nem tudta hova tenni ezt a nagy kirohanást.

- És mi lesz Wandával? Szereti magát. Rá nem gondol? – próbálta jobb belátásra téríteni a férfit. Most mégsem mehet úgy haza, hogy azt kell mondania barátnőjének: „Bocsi Wanda, Mr. Blacket annyira kiborította a vallatás, hogy nem akar kijönni…”.

- Mondja meg neki, hogy én is szeretem… - válaszolta némileg lehiggadva, kiszáradt szájjal a férfi.

- Nem hiányzik magának? Nem akar vele találkozni? Nem akarja megölelni? – érzett rá a másik gyenge pontjára a nő.

- De, nagyon… - válaszolt tétován Sirius.

- Az úgy nem fog menni, ha maga itt marad...

- Tudom.

- Nos?

Sirius hallgatott. Megérdemelné az életfogytiglanit az elhibázott döntése miatt, ugyanakkor ott van Wanda… akit nagyon szeret.

- De Lily és James…

- Nem hibáztatják magát. Bár nem tudom, hogy pontosan mi történt, de úgy érzem, maga csak jót akart, és nem tudhatta, hogy mi lesz a vége. De kérem, mondja el, hogy mi történt!

- Megteszem. Lily és James emlékére. És Wandáért.

- Rendben – mosolyodott el a célt ért Suzy.

- Szóval Lilyék engem akartak titokgazdának, de én mégis Peterre szavaztam, mert azt hittem, abszolút megbízható, és rá nem is gyanakodnának. De most már be kell látnom, hogy téves volt a feltételezésem. Az a patkány akkor már EGY ÁLLÓ ÉVE jelentéseket küldött róluk Tudjakinek. De ebből mi nem sejtettünk semmit. Aztán október 31-én Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, megölte őket. Pettigrew elmondta neki a címet, és már őelőtte sem volt titok Potterék holléte.

Aznap este nagyon rossz előérzetem támadt Lilyékkel kapcsolatban. Egy pillanatra elbóbiskoltam, és álmomban a lerombolt házukat láttam. James holtan elterülve a nappaliban, Lily pedig a kis Harry szobájában… - itt a férfi halkan felzokogott, mintha ezt az életben is átélte volna.

- Nyugodjon meg! – tette Suzy a vállára a kezét barátian. Nyújtott neki egy zsebkendőt, majd elővarázsolt egy pohár vizet a számára. Miután a férfi kortyolt belőle párat, képes volt folytatni.

- Azonnal rohantam Pettigrew rejtekhelyére, de nem találtam ott senkit. Az utam ezután egyből Godric’s Hollow-ba vezetett, ahol Jamesék laktak.  És ott ugyanaz a kép fogadott, amit álmomban láttam: az összeomlott ház, a halott Lily és James…

- Utána mi történt?

- Két gondolat viaskodott bennem. Az első az volt, hogy fogjam a kis Harryt, és neveljem fel én. Őrizzem meg benne a szülei emlékét, és neveljem őt olyanná, amilyennek Lily és James nevelte volna. Azt tudja, hogy én vagyok a keresztapja? James megkért, hogy, ha történne velük valami, vegyem magamhoz.

Suzy erre nem tudott mit felelni. Nagyon megsajnálta a férfit. Végül egy hosszú, szomorú csönd után kérdezte, könnyeivel küszködve:

- És mi volt a másik?

- Az, hogy öljem meg Pettigrewt.

- Akkor mégis maga ölte meg? – képedt el a nő, pedig az előbb még sírni akart.

- Nem.

- Akkor ki ölte meg? – csodálkozott a nő.

- Senki.

- Ezt… ezt értsem úgy, hogy… hogy… Pettigrew él? – meredt még jobban a férfira, és úgy érezte, hamarosan leesik a székről.

- Mi az hogy!

Na, EZ volt az a pillanat, amikor Suzy elájult…