Bárcsak megtalálhatnám James Pottert!

 Ma rendkívül jókedvűen ébredek. Nem bánt már semmi. De tényleg. Tegnap óta mintha kicseréltek volna. Ez a sok esemény…

 Már képes vagyok elfogadni apa halálát, amiben utolsó, hozzám írott levele is sokat segített. Most, ha eszembe jut, csak mosolygok. Tudom immár, hogy ezzel nem gyalázom meg az emlékét. Nem tudom, hogy honnan, de megtanultam vidáman elmenni ezek mellett a dolgok mellett. Meg kell gyászolni, de nem egy életen át, és megfogadtam magamnak, hogy úgy élek ezen túl, ahogy apu kérte. És tudom, hogy ő ezért rám mosolyog az égből, és örül. Hát ez a célom.

 Mintha elfújta volna a szél, annyira nem vágyom az önkínzás után. Minek? Az élet csodálatos, és annyi minden jót rejt magában! Inkább fölfedezem, ahelyett, hogy lesüllyedek a mélybe és a sötétbe. Én élni akarok, vidám akarok lenni, és boldog, ennek többé helye nincs az életemben! Csak az örömnek és a boldogságnak. Hogy is mondta apa?

„Légy te magad a Nap, a Fény, az Öröm és a Boldogság! Sugározz melegséget, töltsd be fénnyel az emberek életét, örülj az életnek, és légy boldog, bármilyen apró pozitívum is történjék veled az életedben!”

 És milyen igaza van! Lassan megértem, hogy ez életem egyik értelme ez. Segíteni másokon, és boldoggá tenni másokat. Meg van hozzá mindenem, csak akarnom kell. Olyan életet akarok magamnak, mint az övé volt. Hogy, ha egyszer nekem is meg kell halnom, ne féljek megválni az életemtől, mert az teljes volt. Ezt akarom. És napot, fényt, örömet, boldogságot. Minden jót. Ezt csak én adhatom meg magamnak, és úgy éljek, ezentúl megadom!

 Dalolászva megyek a fürdőszobába, összefogom a hajam, úgy, mint tegnap Alice, megcsinálom a sminkem úgy, ahogy ő mutatta, végig nézek a tükörben magamon, és arra gondolok minden szerénységet mellőzve, hogy ez milyen jól nézek ki ma. De tényleg! Rámosolygok a tükörképemre, és ebben a percben az ablakon keresztül bekúsznak a reggeli nap álmos, de meleg sugarai, megállapodnak rajtam, és úgy érzem: most a világ mosolyog vissza rám.

 Továbbra is dudorászom magamban:

„I have a dream, a song to sing
To help me cope with anything
If you see the wonder of a fairy tale
You can take the future even if you fail
I believe in angels
Something good in everything I see
I believe in angels
When I know the time is right for me
I'll cross the stream - I have a dream.”*

- Lily, mi ez a nagy dudorászás? – néz rám mosolyogva Alice.
- Ó, bocsi, ha zavar – szabadkozom gyorsan.
- Nem, sőt folytasd! Nekem is olyan jó kedvem lesz tőle! – vigyorog ő is, én is. Hát folytatom:

„I have a dream, a fantasy
To help me through reality
And my destination makes it worth the while
Pushing through the darkness still another mile
I believe in angels
Something good in everything I see
I believe in angels
When I know the time is right for me
I'll cross the stream - I have a dream
I'll cross the stream - I have a dream.”*

Egy idő után ő is bekapcsolódott, úgyhogy az utolsó sorokat együtt énekeltük.

- Te honnan ismered a mugli slágereket? – nézek rá meglepetten.
- Anya tudod, mennyire szereti a mugli rádióadókat – magyarázza. Tényleg, ezt hogy is felejthettem el!

Hamarosan mindketten készen állunk arra, hogy elhagyjuk a szobánkat, és megcélozzuk a Nagytermet némi táplálék után nézve. Egyszerűbben mondva, most megyünk kajálni.

Út közben több fiú és lány is megjegyezte, hogy:
„De jól nézel ki!”
„De jó színben vagy ma!”
„ Új a frizurád? De jó!”
„De szépek a körmeid!”
„Milyen jó a ruhád”

Szóval, most nagyon boldog vagyok. Lily Evans visszatért régi valójában. Egyébként a Potter-ügyre is van megoldásom: ma bájitaltanon, röviden-tömören elnézést kérek, és ezzel ennyi. Nem kell ezt ennyire komolyan venni. Vagyis oké, tényleg hibáztam, de nem fogok egy órán át könyörögni a bocsánatáért. Ha meg akar, úgyis megbocsát, ha nem, akkor hosszas kérlelés után sem fog. Ezen nem idegesítem magam, majd lesz, ami lesz, ahogy ő jónak látja.

***
  Csak egy a bibi: bájitaltan óra van, és Potter sehol. Az előző szünetben kapott egy levelet, és azóta nem láttam. A hiánya nem csak nekem tűnt fel:

- Miss. Evans? Hol van Mr. Potter? – kérdezi tőlem, mintha tudnám. Pedig fogalmam sincs. Ezt kedvesen mosolyogva közlöm is vele. Nem, egyáltalán ne röhögöm ki a tanárt, csak ezt a mosolyt ma nem tudom levakarni magamról, és ma egyszerűen nem tudok elszomorodni. No, nem mintha ez olyan nagy probléma lenne. Egyáltalán nem hiányzik a melankólia.
- De ma párban kéne dolgozniuk, és mindenkinek van párja magán kívül. Menjen el, és keresse meg Mr. Pottert, aztán jöjjenek vissza órára – adja az utasítást a professzor úr.
- Igenis – bólintok továbbra is vigyorogva.

Elindulok hát. Még hallom a hátam mögött, hogy Lumpsluck elmagyarázza a többieknek a mai anyag elkészítésének hogyanját. Megyek hosszú folyosókon keresztül, felmegyek a klubhelyiségbe, talán a szobájában lesz. Elindulok a fiúk hálója felé, benyitok, de nincs ott senki. Végigvágtatok egy hatalmas szemétkupac-ösvényen, végignézek minden ágyat, de nincs egyikben sem. Egy kicsit kifáradtam a nagy keresgélésben, úgyhogy ledobom magam az utolsó ágyra. Behunyom a szemem, a két könyökömet az összezárt térdeimre rakom, és az ökleimet nekinyomom a szemeimnek. Pihegek egy pár percet, aztán körülnézek.

Az ágynemű össze van gyűrve, az ágy alól kikandikál egy kviddicstalár. A hátára nagy betűkkel írva: Potter és 7. Vagyis ez minden bizonnyal Potter ágya. Körbenézek az éjjeli asztalon, hátha találok valamit, ami utalhat arra, hogy hová tűnt. Amúgy is elég furcsa ez az egész, hiszen Remusék bent vannak órán, és ő nem csinál semmit nélkülük. Bár… Idén elég sokszor magára hagyták a barátai. Például, amikor Alice-szel, meg Frank-kel kitervelték, hogy összezárnak minket. De azóta folyamatosan egymás nyakán lógnak, kivéve, amikor büntetőmunkája van valamelyiknek. Szóval, ez nagyon különös.

Az éjjeli asztalkán is hatalmas a rendetlenség uralkodott, az egész szobához hasonlóan. De hát… milyen legyen mégis öt kan szobája? Az asztalhoz visszatérve: különböző dolgok foglaltak rajta helyet, például a naplója. Biztos megbízik a többiekben, ha így elöl meri hagyni. Már megint rám tör a túlzott kíváncsiság, hogy beleolvassak. Akárcsak a téli szünetben, amikor Alice naplójával találtam szembe magam. Azonban most… tudom, hogy szemétség, de az ő érdekében bele kell olvasnom. Hátha van benne valami.

Május 30.

Hm… ez tegnapi dátum. Rövidke kis bejegyzés.

Még mindig szeretem. Jobban, mint az életemet. Tudom, nagyon unalmas, hogy minden nap ezt íróm, meg hasonlókat. De nem történik velem semmi. Csak ennyi: hogy szeretem.

Potternek szerelme van? Lehet, hogy a csajjal enyeleg valahol. Mondtam én, hogy ez többet nem lesz szerelmes belém! Ennek már más kell. És… ez a gondolat egy kicsit elszomorít. Pedig nem érdekel. Szóval nem tudom, hogy ez miért baj. De egyszerűen zavar. Azt hiszem, szerettem azt az érzést, amikor szeretett engem. Ez így nagyon ostobán hangzik? Biztos ostobaság is. Én ezt nem értem. Én nem szeretem őt, és egyáltalán nem vagyok jó véleménnyel róla attól függetlenül, hogy sikerült tisztáznia magát előttem az Ügyben.  Akkor mit izgat, hogy melyik csajjal enyeleg? Egyáltalán miért ülök Potter ágyán kezemben Potter naplójával Potter szerelmi életén gondolkodva? Hát nekem már teljesen elment az eszem? Egyáltalán miért nem vagyok órán ilyenkor?

Nyugi Lily, nyugi. Varázsold vissza a képedre a vigyorodat, ami eltűnt azóta, hogy kiderült: Potter szerelmes. És hogy nem belém.

Szóval: vigyorogj! Aztán: azért nem vagyok órán, mert Lumpsluck elküldött, hogy keresd meg Pottert. Most azért vagy a szobájában, mert itt keresed őt. Azért ülsz az ágyán, mert elfáradtál, és azért nézed a naplóját, hátha kiderül: hova tűnt. Azért be kell vallanom legalább magamnak: ez az „ő érdekében” duma csak fedő sztori. Hát igen. Magamnak is nehéz bevallani, de azért néztem bele, hogy meg tudjam, van-e nála esélyem. És… nincs. De mit csinálok még mindig itt? Húzás Potter-keresésre!

Újabb hosszú folyosók, száz meg száz lépcsőfokok, és már elegem van. Hová bújt az az átkozott???

A hetedik emeleti folyosón vagyok. Folyamatosan ez kattog az agyamban: „Hol van Potter? Bárcsak megtalálnám James Pottert!”