|
... boldog percek!
Betty 2008.07.02. 13:45
Először is, kívánok az egyik legjobb barátnőmnek, Sophienak, boldog születésnapot, továbbá sok sok szerencsét az életben, a szerelemben és remélem, sokáig barátnők leszünk :) Illetve, Meának utólag ugyanezt :D
A fejezetről: ugyebár utolsó fejezet, a cím pedig magáért beszél. De vajon a mennyországban lesznek a boldog percek? ;) Olvasd el, írj véleményt..XDDDD (L)
Az utolsó fejezetet ajánlom Aisának, akitől múltkor kaptam a legjobb véleményt :D azért tudom, h a lelked mélyén szeretsz, és a zsarolással ezt akartad leplezni XDXD (L)(L) I love you Aisa :DDDDD
XII. fejezet ~ ... boldog percek!
Döbbenten jutott el a tudatomig az a két szó. Az idő mintha csak lelassult volna. Én azonban nem tudtam megmozdulni, teljes mértékben lefagytam. Siriust néztem, amint azt ordítja, hogy „ne”, Rachelt, amint kacag, és az életem is lepergett előttem azokban a pillanatokban. Sirius, Sirius, Sirius… az utóbbi időben ő töltötte be, és mi lett volna, ha…
- BETTY! – kiabálta egy fiúhang, és egy lökés után elvesztettem eszméletemet.
*
Csillagokat láttam, sajgott a fejem, és úgy éreztem, hogy bármit megtennék, hogy most az egyszer Siriust láthassam. Ő kellett abban a percben nekem. De ahogy pislantottam egyet, csak Madam Pomfrey arca homályosodott ki.
Hirtelen felültem, és így a javasasszony egy sikoltás kíséretében elejtette a fiolát. Ez után pedig egy zokogó barna folt ugrott a nyakamba. Megdörzsöltem a szemeim, és rájöttem, hogy Janet az.
- Hol… hogy… - nyögtem ki, mire két értetlen szempár meredt rám.
- Semmi baj, szívem. Nyugodj meg, most már minden oké lesz – hadartam Janet, én azonban lehet, hogy nem tudtam értelmesen beszélni, de akkor is Siriust akartam.
A javasasszony átrobogott egy másik helységbe, majd vissza. Megitatott velem egy finom citromízű löttyöt, miközben Janet faggatta őt.
- Ugye meggyógyul? Vagy kell neki pszichológus?
- Milógus? – lépett be váratlanul Sirius, nyomában Jamesszel.
- Jaj, Black, húzz innen – rivallt rá Janet. Ne! Nehogy elmenjen! Ő kell a gyógyulásomhoz!
- Bocs, most nincs kedvem – pofázott vissza, majd ágyam mellé állt.
Janet megforgatta a szemét, majd egy „öntelt hólyag” morgással Jameshez fordult:
- James, ha te nem vagy ott… akkor… - Erre el kezdett zokogni.
Én csodálkozva tekintettem hol barátnőmre, hol az exbarátomra. Mi van?
- Mi… mi tört… ént? – akadoztam, mire Janet abbahagyta a sírást.
- Az történt, hogy miután Rachel kimondta a halálos átkot, James megjelent és egy olyat vetődött, hogy még én is megirigyeltem – mondta Sirius.
- És te hol is voltál Black?! Ott álltál, pedig leállíthattad volna azt az eszét vesztette libát! Most meg fényezed Jamest, ráadásul ITT vagy! Mégis minek?!
- Ne. Janet. Én…
Mindenki rám nézett, pedig eddig Sirius volt a célpont.
- Elég legyen! Kisasszony, távozzon! – vetett véget a kialakuló vitának Pomfrey.
- Engem vár Lily – szólt hirtelen James, és rám kacsintott. Hálásan néztem rá, de tudom, hogy ennyivel nem egyenlítek. Bár lehet, hogy összehoztam élete szerelmével, az mégsem egyenlő azzal, hogy megmentette az életem.
- Mr. Black, kap két percet.
- Gyors leszek.
Pomfrey bólintott, és egy másik beteghez sietett.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom, hogy nem tettem semmit. Óriási bűntudatom is volt, és nem tudom, mi lett volna, ha… - Nem fejezte be. – Szóval, örülök, hogy egyben vagy, néhány bájital, és biztos, hogy rendbe jössz. – Adott egy puszit a homlokomra, kezemben pedig egy pergament nyomott.
Találkozzunk a 219-es vendégszobában aznap, amikor kienged Pomfrey.
- Most mennem kell. Van egy kis dolgom.
- De… - mondtam gyorsan, azonban már elment. Ekkor rajzolódott ki a többi szöveg.
Meg fogod találni, mert hollóhátas vagy…
Na jól van. Akkor tudom, hogy a vendégszobák arra találhatók, amerre a klubhelyiségem. De még mindig homály, hogy minek kellenek a vendégszobák.
A javasasszony további löttyöket itatott velem, szerencsére a többségüknek jó íze volt, így nem is panaszkodtam.
*
- Nos, Miss. Redford, ha így folytatja, akkor jó esély van rá, hogy holnap elmehet – mondta körülbelül egy héttel az eset után.
- Remek.
A hangomat is teljes mértékben visszanyertem, sőt, az óta már tanulni is el kezdtem. Persze, ezt a Tekergők volt olyan drágák, és meg is jegyezték.
- Ne csináld már, Betty! Tanulni? Minek az? Ott lesz az egész szünet… - Ez James által.
- Ágas, gondold már végig. Szünetben még Lily sem tanul! – vette át a szót Remus, mire Lily összefonta karjait, és feltűnően csúnyán próbált nézni.
- Ne hallgass rájuk, Betty. Inkább legyél kész időben a hetvenhárom centis esszékkel, meg a többivel, mint hogy utolsó pillanatban – feltűnően Jamesre nézett -, másold át valakitől.
- Köszi, szívem – vette a lapot James.
Sirius ma sem jött be, ahogyan tegnap se, és tegnap előtt se. Amiből az következik, hogy holnap sem fog. A logikám a csillagos eget súrolja…
Lily észrevette, hogy már többször is a bejáratot fixíroztam, és meg is jegyezte nagy bölcsen, hogy:
- Sirius napok óta eltűnt.
Kíváncsian felnéztem rá, aztán az ajtóra, majd Jamesre, Remusra és a „semmit sem tudok” képet vágó Peterre.
- Nem tudjuk, hova tűnt – folytatta Lily.
- Viszont sejtjük – vágott közbe James, Remus azonban oldalba bökte.
- Remust akarom hallani – mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
- Hát… na jó, tudjuk, hogy merre van.
- Igen?
- Igen.
- És?
- És a Roxfortban van…
- ÉS? – türelmetlenkedtem már.
- És a harmadik emeleten van, csak nem tudunk bejutni, mert ott egy portré található, aki kitartóan a te neved kérdezi. Lilyt is elvittük, hogy majd beveszi a portrén levő pasas, hogy te vagy, azonban nem tudtuk átverni. Pontosan tudja, hogyan nézel ki – vallott be mindent James, én pedig nyeltem egyet.
- 219? – ugrott be.
- Az… - bólintott James, majd felkapta a fejét – De hát honnan tudod?
- Tipp – hazudtam, de mennyi az esély arra, hogy eltaláljam? Felvonták a szemöldöküket. – Lottózok, most mit vagy úgy oda?
Lily felnevetett. Belőlem is kitört a nevetés, és már Remus sem tartotta vissza. James viszont úgy nézett ránk, mint a Szent Mungó elmeosztályáról szabadultunk volna.
Továbbra is értetlenül bámult, mi meg felszabadultan nevettünk, de akkor is annyira jól esett.
- Én is szeretném tudni, mi az a Tolló.
- Lottó, és mugli-dolog – zárta le a témát Lily.
Ekkor Madam Pomfrey érkezett be, de nem csak a Tekergőket és Lilyt, hanem még engem is kitett a gyengélkedőről.
- Hé, Betty. Most merre… - kezdte James, de én már nem hallottam, mert rohantam el.
Azaz a harmadik emeletre. Egyre csak az Ő arcképe járt a gondolataim közt. Éles kanyart vettem be, és tovább futottam.
- Á, Betty, jó, hogy látl… - hallottam Janet félmondatát, de tovább siettem. Úgy is megérti, hogy ez vészhelyzet!
Futás, futás, futás! - visszhangzott a fejemben a saját hangom.
Újabb kanyar, aztán zilálva kapkodtam levegő után, és térdemre támaszkodva néztem az előttem álló portréra. Egy fekete hajú férfi ült egy trónféleségben, amiből egyből következtettem, hogy valaki nagy embernek gondolja magát. Több vonása is arra utalt, hogy Black, ami nem jelentett túl sok jót, de rosszat se, mert akkor tényleg Sirius van odabent.
A férfi kihúzta magát a trónján, majd engem vizsgált tetőtől talpig. Elővett egy képet, amire rápillantott, majd velem hasonlította össze. Ezt csinálta percekig, mikor is elfogyott az a csöppnyi türelmem:
- ERESSZEN MÁR BE! Nem látja, hogy én vagyok?!
- Százfűlé-főzetre tippelek – közölte velem úgy, mintha egy tárgyaláson lettünk volna, és minden reményem elvesszen a szabadságom érdekében.
- Tessék?! – hüledeztem. – Maga vádolni mer azzal, hogy nem én vagyok Elizabeth Redford?! Azt MERI FELTÉTELEZNI?! Hát nagyon is téved! Nem érdekel, hogy hányan próbálkoztak már, az sem, hogy maga itt játssza az agyát, de én bemegyek oda, ha kell, kivágom magát a székéből, de be fogok menni, ha törik, ha szakad!
- A dédunokámnak mindig is rendkívüli ízlése volt, de mikor azt mondta, hogy tüzes a kisasszony, akkor nem hittem el. Most azonban teljes mértékben, és… - folytatta volna a szónoklatát, viszont az idegeim pattanásig feszültek.
- ELÉG LEGYEN! – szakítottam félbe és belevágtam a falba öklömmel. Lehet, hogy Poppyt meg kell látogatnom újra.
Visszalestem a férfira, azonban legnagyobb döbbenetemre nem Sirius dédapját láttam már, hanem magát Siriust. Ott állt a kinyílt portréajtó előtt, és szórakozottan nekidőlt az ajtófélfának.
- A tüzes cica idetalált?
- Menj a francba! - Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mert a portréajtó belsején egy 219-es szám állt. Alatta BS. – BS? – kérdeztem hangosan, mire Sirius odakapta tekintetét.
- Elméletileg Black akart lenni, ami ugyebár a kettest jelöli. Régebben ez volt a kettes számú vendégszoba, csak évekkel ez előtt a Black-kúriában megtaláltam egy naplót, ami leírta hol is van ez a szoba. Így eljöttem ide, viszont hozzáírtam egy egyest és egy kilencest.
- Ami megtévesztés, és tizenkilences – vágtam közbe.
- Úgy van – mosolyodott el. – Egy S betű.
- És tá-dám! Így lett Sirius Black különbejáratú vendégszobája. De honnan tudták, hogy ezt ki kell sikálni?
- Erre nem szívesen válaszolok, mert nem akarom Lilyt bajba sodorni – kacsintott.
- Szóval a büntetőmunka teljes mértékben meg volt beszélve?! – esett le.
Bólintott, és derekamnál fogva magához húzott.
- Miért, van ellene kifogásod? – hajolt közelebb, és kicsit oldalra fordította fejét.
- Hm. Azt hiszem – adtam egy puszit arcára -, nincs.
Átkaroltam nyakát, ő pedig megszüntette a köztünk levő pár centis távolságot…
…és végére pedig mindenhol jó, de legjobb Sirius karjaiban…
The End
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
