3. fejezet – Vissza a múltba

Harrynek elakadt a lélegzete. A tágas pinceterem, amelybe az ajtó nyílt, hátborzongatóan

ismerős volt. Járt már itt 15 évesen, mikor ki akarták csapatni Roxfortból. A sötét kőből rakott falakat derengő fáklyafény világította meg. Kétoldalt a lépcsős padsorok üresen ásítottak, de szemközt, a legmagasabban elhelyezkedő padokban homályba burkolózó alakok népes csoportja ült. Fojtott hangon beszélgettek egymással, de mikor a súlyos ajtó becsukódott Harry mögött, egyszerre baljós némaságba burkolóztak. Mindenki engem nézett, de nem kedvesen, még csak nem is sajnálkozva. Több száz utálkozó arc meredt az övébe. Az ügyét ismét teljes Wizengamot előtt tárgyalják, de most nincs itt Dumbledore, hogy segítsen neki. Ismét ólomként nehezedett rá a szerettei halála, de a Hagrid halálával feltépett seb nem gyógyult még be. Hiszen, ezért van itt. Ez a sok ember mind azt hiszi, hogy ő ölte, meg barátját Hagridot. De hogy is hihették? A barátai biztos hisznek neki, és megakadályozzák, hogy az Azkabanba kerüljön. Hiszen rájuk, mindig számíthat. Bár, a bizonyítékok ellenem szólnak, ártatlan vagyok. Hagridot Lucius Malfoy ölte meg, az én pálcámmal. Mikor ránk találtak az aurorok, döbbent voltam. Ott álltam Hagrid holtteste mellett, kezemben a gyilkos pálcával. Meg sem hallgattak, még a barátaimmal sem beszélhettem. Pedig Ginny, ő nagyon hiányzott. Végre együtt lehetnénk, de a sors ismét közbe szól. Vajon Ron és Hermione itt vannak? És Ginny? Remélem, ők hisznek nekem, hinniük kell.
 - Tárgyalás szeptember elsején… - hangzott egy fagyos hang - …Harry James Potter ügyében tartatik. A vád szerint cruciatus átokkal kínozta, majd gyilkos átokkal megölte Rubeus Hagridot... – a hang tulajdonosa tovább folytatta a hivatali szöveget, de már nem tudtam figyelni. Mindenki bűnösnek hisz, a barátai nem is írtak neki. Nem engedték, vagy nem akartak írni? Ők sem hisznek bennem? Bár, igaz, ami igaz, mostanában sokat veszekedtem Hagriddal, de megölni soha nem tudnám.
 - Te vagy Harry James Potter? – micsoda baromság, ilyet kérdezni…
 - Igen. – hangom rekedt és színtelen volt, régen beszéltem. Pár hét az Azkabanban megviselt.

 - Tisztában vagy a főbenjáró átkok használatának következményeivel?
 - Igen, de én…
 - Tagadod, hogy a te pálcáddal ölték meg az áldozatot?
 - Nem, de…
 - Tagadod, hogy te használtad ezeket az átkokat, egy állítólagos barátodon?
 - Igen, tagadom. – rosszindulatú sustorgások indultak, a miniszter arca, pedig megkeményedett.
 - Kár, tagadni. Ha bevallanád, kisebb bűnnel is megúszhatnád. Most pedig a tanúvallomások következnek. Az első tanú Alfonso Algern, auror. – egy szőke, középkorú férfi ült a kihallgató székre.
 - Éppen szolgálatban voltam, mikor riasztottak, hogy halálfalók törtek Roxfortba. Siettünk, hiszen nem akartunk pánikot kelteni. Nem akartuk, hogy azt higgyék, hogy Tudjukki visszatért.
 - Tudjukki meghalt.
 - Igen tudom. Hálistennek.
 - Folytassa kérem!

 - Mikor Roxfortba értünk, már a halálfalók eltűntek. Csak egy félóriás holttestét találtuk… - Mi az, hogy csak? Így lealázni nyilvánosan szegény Hagridot. De a férfi nem zavartatta magát miatta. – Mellette állt Harry Potter, a kezében volt a pálcája. Elvettük a pálcáját, nem ellenkezett. A bűbáj világosan kimutatta, hogy Potter úr pálcájával történt a gyilkosság. Pár óra múlva tudomásunkra jutott, hogy létezik egy térkép, ami mutatja, hogy ki tartózkodik a kastély területén. A térképen egy varázslattal megnéztük, az elmúlt időszak eseményeit. Harry Potter egyedül volt Rubeus Hagriddal, és ő ölte meg. Ez, sajnos, teljesen biztos. Nem gondoltam volna, hogy pont ő fog gyilkolni, Ő Aki legyőzte Tudjukkit.
 - Biztos sötét mágiával győzte le! – kiabálta be valaki. Na, persze! Én és a sötét mágia! Hogyan tudtam, volna a saját erősségével legyőzni? Nincs olyan sötét varázslat, amit Voldemort ne ismert volna.
 - Köszönjük a vallomását, sokat segített, Mr. Algern!
 - Mr. Potter hogyan győzte le a Nagyurat?
 - Azt nem mondhatom meg. – Hogyan mondhatnám el? Nem juthat nyilvánosságra a horcruxok titka. Nem születhet még egy Sötét Nagyúr. A barátaim, Ron és Hermione ismerik a titkot, remélem, tudják, hogy senki nem tudhatja meg.
 - No lám! És mégis miért nem? Talán sötét mágiát használt?
 - Nem használtam sötét mágiát, de szerintem a tárgyalás nem Voldemortról szól. Nem a vádlott összes kétes ügyét vannak itt megtárgyalni. Örüljenek, hogy nincs többé.
 - Örülünk is, Potter! De mivel, nem vagy hajlandó elárulni, mit tettél, ezért megvádolunk sötét mágia használatáért. Következő tanú, Ronald Weasley! – a szívem nagyot dobbant, Ron segít rajtam. Tudja, hogy ártatlan vagyok!
 - Teljes neve?
 - Ronald Bilius Weasley.
 - Hallgatjuk.
 - Bár, én nem tudom, hogy Mr, Potter … - Mi az, hogy Mr. Potter?! A legjobb barátodról beszélsz! - …hogyan győzte le Voldemortot, de biztos vagyok benne, hogy nem ismeri a fekete mágiát. Mióta csak tud a varázslótársadalomról és a szülei haláláról, megveti azt. Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm.
 - Mi a véleménye Rubeus Hagrid haláláról?
 - Sosem gondoltam volna, hogy képes lenne egy ilyen tettre. Még most sem gondolom, de minden ellene szól. Mostanában már nem úgy viselkedett, mint régen. Ő már nem a legjobb barátom.
 - Ön szerint bűnös?
 - Igen. – úgy éreztem, mintha tőrt forgattak volna a szívemben, már nem érdekelt elítélnek-e. Egy dolgot szerettem volna, meghalni. Csak beszéltek és beszéltek. Én csak hallgattam, nem tudtam mit kérdeztek, én válaszoltam, hol igennel, hol nemmel.
 - Bevallja, hogy bűnös? – nem figyeltem, nem értettem a kérdést, nem érdekelt.
 - Igen. – válaszoltam, de a kérdés nem jutott el az agyamig. Az egyetlen dolog, ami lekötött, Ron arca. Gyűlölködve meredt rám, megvetve. Ő, aki éveken át a legjobb barátom volt. Tényleg bűnös vagyok. Nem voltam jó barát, hiszen, akik ismernek is bűnösnek hisznek. Nem akarok élni, nem akarok Azkabanba menni, nem akarok én semmit.

 - A vádlott…életfogytiglan…Azkaban… - miután, már szófoszlányokat se hallottam, éreztem, hogy felállítanak, és kivezetnek. Ott volt Mrs. Weasley is. Sírt, majd szipogva rám nézett. Ebből a pillantásból, hiányzott a korábbi, szeretet és tisztelet. Szerintem ilyen vádlóan, még Voldemortra se nézett volna. Egy dolog éltetett, egy sikoly, ami a szerelmemhez tartozott.
 - NE, Ő ÁRTATLAN!!! Kérem… Harry…Szeretlek…
 - Ginny, kérlek. Ő már, nem az a Harry, akibe beleszerettél. Ő már meghalt. – mást nem hallottam. Hoppanálva vittek a varázslók börtönébe, ahol jeges érzés kerített hatalmába. Dementorok. Felharsant a fejemben édesanyám sikolya, Ron jeges hangja…

 - Harry! Harry! Ébredj! – hirtelen nyitottam ki a szememet, és a fény megvakított. A földön feküdtem, a takaró körém volt csavarodva. Még éjszaka volt. Ginny aggodó arca hajolt fölém. Ginny? Mi van? Hirtelen eszembe jutott Lily szülinapjának az eseményei, és egy könnycsepp szökött a szemembe.
 - Harry! Jól vagy? Mi történt?
 - Ööö… igen. Ginny?
 - Hmm?
 - Beszélnünk kell!
 - Mit álmodtál?
 - Nem fontos.
 - Harry!
 - A tárgyalásról álmodtam. Miért tűntél el, annak idején? Olvastam a prófétában.
 - Új életet szerettem volna kezdeni. Nem tudtam nélküled élni, felejteni akartam. Haragudtam az egész világra, éreztem, hogy ártatlan vagy, de nem tudtam mit csinálni. – most már Ginny is sírt, átöltem. – Ho…hogy szöktél meg?

 - Hosszú.
 - Hallgatlak.

Nem tudtam, mióta vagyok ide bezárva, de féltam, hogy megőrülök. Borzalmas volt ott az élet. Élet… Tényleg annak lehet nevezni, ha egyre jobban elmerültem a fájdalom és az öntudatlanság tengerében? Elvesztettem az időérzékem. Vajon hány éve lehettem már ott? Tíz? Húsz? Csak az biztos, hogy Ron hangját hallottam, a börtönőrrel beszélgetett.

- Jó napot, Mr. Weasley!

- Jó napot! Hogy viselkednek a rabok? Régen nem jártam erre, sok dolgom volt manapság, és aurorparancsnoknak se könnyű lenni. Most született az első gyermekem is.

- Ó! Gratulálok! Fiú vagy lány?

- Kislány. Az Angelina nevet kapta. Ugyanolyan bájos, mint az édesanyja.

- Hát, igen. Elbűvölő a felesége. Mit is dolgozik?

- Hermione? Mugliismeretet tanít Roxfortban.

- A jó öreg Roxfort!

- Mr. Ordanell? A 3987-es fogoly hogy viselkedik? – megfeszültem. Mit érdekli? Nem illek én az ő tökéletes életébe. A selejt barátja, aki évek óta az Azkabanban sínylődik. Elöntött a gyűlölet.

- Őszinte leszek, Mr. Weasley! A tárgyalás óta nem szólalt meg, néha lehet hallani a kiabálását, de akárki kérdezi, nem válaszol.

- Megőrült?

- Valószínű.

- A legjobb barátom volt. – Úgy éreztem, mondanom kell valamit.

- Jól mondja, Mr. Weasley. Volt. – a hangom gyengén és rekedteses szólt, Ron elsápadva nézett rám. – Még nem vagyok bolond, akármilyen kényelmes lenne az aurorparancsnok úrnak – a szavaimból tömény gúny és gyűlölet sugárzott.

- Harry?!

- Maradjunk a Mr. Potternél, vagy a fogoly szónál.

- Rendben, Mr.Potter. Hogy érzi magát?- a pillanatnyi megdöbbenés után, hangja fagyosra váltott.

-  Hát… a koszt vetekedik egy ötcsillagos szálloda kínálatával, az ágy, olyan puha, mint a selyem. A dementorok társasága is nagyon kellemes, öröm velük lenni. Még a szeretteim utolsó pillanatát is imitálják, nagyon kedvelem őket. Olyan melegség fog el a közelükben… Jobb, mint a szerelem, ami itt nem kaphatok meg, bár a húgod szívesen megadta volna. Úgy hallottam, el is menekült tőletek. Így már boldogok lehettek. Nem igaz? Egy jó barátotokat koholt vádakkal börtönben tudni, egy testvért, aki kiállt mellette, elüldözni. Szép lehet az élete, Mr. Weasley. Jaj, bocsánat! Milyen udvariatlan voltam! Isten hozta! Hogy van a kedves felesége? Remélem, nagyon boldogok, a kicsi lányukkal együtt. De ha ilyen tökéletes az élete, mit keres egy ilyen helyen? A karrierje csúcsán, boldog, szabad emberként? Csak nem a dementorok csókja után vágyakozik? Vagy talán nézni szeretné az idekerültek szenvedését? Hát, én azt hiszem, mára be is fejeztem, régen nem beszéltem ennyit, bár a dementorok és az őrök remek hallgatóság! A soha-viszont-nem-látásra, Mr.Weasley! Üdvözlöm a drága családját!

Attól a naptól fogva a szökésemet terveztem, éjjel-nappal. Az őrökhöz továbbra sem beszéltem, de már tudják, hogy nem őrültem meg. Nézőpont kérdése, szerintem megőrültem, de nem úgy, mint mások képzelték. A régi ismerőseim, az árulók felé irányuló düh és gyűlölet tartott életben. Soha nem éreztem magam olyan rosszul, mint a tárgyaláson. Még akkor sem, mikor Voldemorttal szemben álltam. Akkor sem, mikor a horcruxait kerestük. Úgy döntöttem, lefekszem, elalvás előtt Ginnyre gondoltam. Vajon hol lehet? 7 éve először szépet álmodtam. Azokból az időkből, amikor még boldog voltam…

A portrélyukon mennydörgő ujjongás robbant ki. Harry tátott szájjal meredt az örömtől kipirult arcokra; tucatnyi kéz húzta őt befelé a klubhelyiségbe.

– Győztünk! – rikkantotta a tömegből előbukkanva Ron, és meglengette Harry felé az ezüstkupát. – Győztünk! Négyszázötven‐száznegyvenre megvertük őket! Győztünk!

Harry körülnézett, és megpillantotta a felé siető Ginnyt. A lány elszánt, lángoló tekintettel nézett rá, s ő pillanatnyi gondolkodás vagy habozás nélkül, nem törődve vele, hogy ötven ember látja, karjába zárta és megcsókolta Ginnyt.

Pár nap múlva, már meg volt a tervem. Mikor az egyik őr elhaladt a cellája előtt, ájulást színleltem és felkiáltottam (ócska mugli trükk, de bevált). Az őr kinyitotta az ajtót, nem számított rá, hogy a fogoly épelméjű. Behúztam neki egyet, mire elterült. Elvettem a pálcáját, majd módosítottam a memóriáját. Volt egy raktár a cellák mellett, ahol a pár éven belül szabaduló rabok holmiját őrzik, onnan invito-val magamhoz hívtam egy olyan pálcát, amire még évekig nem lesz szüksége az igazi tulajdonosának. Egy patkányból csináltam magamról egy hasonmást, az őr pálcájával, kimondtam a hasonmásomra a gyilkos átkot, majd a pálcát az élettelen hasonmásom kezébe tettem. Az idehívott pálcával feltörtem a hoppanálásgátló teret, elrejtettem, majd elhoppanáltam.

Nem tudtam, merre menjek. Végül Sunderlandben kötöttem ki. Ott kezdtem el új életemet, távol régi szenvedéseimtől és régi ismerőseimtől. Akkor változott meg minden… Minden rendben volt… tegnapig…

- Bocsáss meg! Én se nagyon hittem neked.

- Miért hittél a vádnak?

- Nem akartam elhinni, de a bizonyítékok és… bevallottad, hogy bűnös vagy…

- Mi? Én? Mikor?

- Miután Ron vallott…

- Akkor, csak igennel és nemmel válaszolgattam, teljesen kiakadtam Rontól…

- Képes vagy nekik megbocsátani? – kérdezte félve. Hát, ezt én sem tudom.

- Megpróbálok… - mondtam végül. Muszáj lesz, ha le akarom zárni a múltat.

- Én is…