II. fejezet

Ginewra  2008.06.25. 19:50

2026. aug. 3.

Aznap volt Lily szülinapja. Jen és én már régóta készültünk erre az alkalomra. Lilynek laptopot és egy mobiltelefont vettünk. Jennifer ma reggel furcsán viselkedett, feszült volt.

- Mi a baj, G… Jen? – Úristen! Mi ütött belém?! Majdnem Gint mondtam! Pedig én Jent szeretem! Ginny már a múlté. Egy borzalmas múlté.

- Jaj, Dan! – ölelt át, szemeiből könnyek folytak. – Én… én… hazudtam… - Egy szót se értettem. De mielőtt megszólalhattam volna, nyílt az ajtó és elsötétült minden. Jasmine ugrott a nyakamba, Lily pedig követte.

- Apu! Anyu! Mikor lesz már kész a torta? – türelmetlenkedett Lily.

- Már kész van, kicsikém! – szedte magát össze Jen, majd kényszeredetten mosolyogva elment a konyhába a tortáért.

- Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldooog szülinapooot, Lily! Boldog szülinapot!
Lily boldogan vette át az ajándékait. A laptopomnál felsikkantott, de a legjobban Jasmine ajándékának örült. Egy karkötő volt a „Legjobb testvér és Legjobb barát” felirattal. Meghatottan néztem két szép lányom ölelkezését, örültem, hogy nekik megadatott egy testvér, nem úgy, mint nekem. Remek nap volt, amíg estefelé váratlan látogató nem érkezett.

- Mi a…? Ki lehet az? – kérdeztem, mikor valaki kopogott az ajtón, mire Jenniferrel az ajtóhoz indultam. Jen kinyitotta az ajtót. Az ajtóban egy zavart, fájdalmasan ismerős nő állt. Talárt viselt, hosszú, bozontos barna haját, amibe már vegyült pár ősz tincs, összekötötte. Megdermedve bámultam rá. Ilyen nincs! Nem lehet ő!

- Ó! Jó napot, Mr. és Mrs. Garter! Hermione Weasley vagyok és a lányukat, Lily Gartert keresem! – Tudtam, hogy ez a perc eljön egyszer, de hogy pont Hermione jöjjön… Harag gyűlt bennem, mikor arra gondoltam, mennyire boldogan élhetett, amíg én a dementorok között szenvedtem. Könnyű a legjobb barátot Azkabanban tudni!

- Fáradjon be, Mrs. Weasley! – szóltam hidegen, mire ő meglepetten nézett rám. Jen nem szólalt meg, sápadt volt, mint a fal. Közben beértünk a nappaliba, ahol a gyerekek ijedten fordultak felénk.

- Szia, Lily! – szólt Hermione. – Én Hermione Weasley professzor vagyok, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolából. – Lilynek elkerekedett a szeme.

- A honnan?!

- Nos… Vannak emberek, akik varázserővel születtek. Létrehozták a saját világukat, ami a varázstalan emberek elől rejtve van. Ők, a boszorkányok és varázslók is, a Roxfortban tanulnak varázsolni. Te is közéjük tartozol, Lily.

Jennifer sírva fakadt, mire mindannyian értetlenül néztünk rá.

- Én… én… nem bírom tovább! – zokogta.

- Lily! Jasmine! Menjetek fel egy kicsit a szobátokba! Elmondunk majd mindent. – mondtam.

- De… - kezdtek volna tiltakozni a lányok, de Jen közbevágott.

- Menjetek! – Mikor végre kelletlenül távoztak, Jenhez fordultam. – Mi a baj, drágám?

- Sajnálom, Daniel! Nem tudok hazudni tovább! Hermione… - Az említett értetlenül tekintett ránk.

- Ismerlek?

- Igeeennn… Jaj, Daniel! Úgy sajnálom! Nem vagyok mugli! Én boszorkány vagyok!

- TESSÉK?! – Nem! Hah, a mugli születésű lányaink aranyvérűek! Azt hiszem, ezt lassan ideje bevallanom nekik.

- De… Maga… Jennifer Wather Garter nincs a boszorkányok listáján!

- Meglepődnék, ha lenne! Mert Jennifer Wather nem létezik! Soha nem is létezett! Sajnálom…

- Ugye nem te vagy az? Hát persze! Jen… Gin – sírt most már Hermione is. Majd átölelte a feleségemet. Én csak bámultam magam elé. Akkor kit is vettem el?! Majd Jen előhúzta a pálcáját, szomorúan rám nézett.

- Sajnálom, Dan! Veritas verum! – kimondta a varázsigét és a következő pillanatban Ginny

Weasley állt előttem. Nem hittem a szememnek. Döbbenten meredtem rá. Ginny?

Az én Ginnym? Ő a feleségem?

- Ginny? – kérdeztem rekedten, mire az ő álla esett le.

- Honnan?! Te ismersz Ginnyként?

- Azt hiszem, most én jövök. Nem kell bocsánatot kérned, Jen… vagyis Ginny. Végül is így kvittek vagyunk. Jaj, de kicsi a világ! Pont veled találkoztam, és pont téged vettelek feleségül.

- Miről beszélsz? Megbántad? Én téged szeretlek. Annak ellenére, hogy régen Harry Pottert szerettem.

- Nem halt meg – szólalt meg Hermione, könnyes szemmel – Életben van.

- MI?! De hát…

- Ronnal mi is csak tegnap tudtuk meg és csak mi tudunk róla.

- Ugye megkeresitek?

- Igen, meg. De nem hiszem, hogy megbocsátana.

- Na szép! Most mondtad, hogy engem szeretsz! – mondtam nevetve.

- De…

- Nem kell, hogy megkeressétek. Hiába keresnétek – Mindkét lány elsápadt.

- Hogy érti ezt, Mr. Garter?

- Hermione, még mindig nem érted? – itt szünetet tartottam és Hermionéra néztem. Még mindig olyan okos volt, mint régen: szinte láttam, ahogy összerakja a fejében létező kirakóst.

– Én vagyok Harry Potter.

Ginny értetlenül nézett rám. A tekintete tele volt kérdéssel. Egyszerűbbnek tűnt megmutatni, mint magyarázkodni.

- Veritas verum! – mondtam, és 21 év óta először Harry Potter ismét saját testébe bújt.

Hermione könnyekben tört ki. – Bo… bo…bocsáss…meg!

Ginny viszont felnevetett. – Ezt nem hiszem el! Egész házasságom alatt azzal vívódom, hogy szeretem Danielt, de nem vagyok hű Harryhez! Erre kiderül, a férjem maga Harry Potter! – hirtelen üvöltésre váltott – DE MÉGIS HOGY KÉPZELTED?! AZT HITTEM, HITTÜK, HOGY MEGHALTÁL! BORZALMASAN ÉREZTEM MAGAM!

Még ő panaszkodik? Most már én is dühbe gurultam, és ez nem csak Ginnynek szólt.

- ÉN MEG PRÍMÁN SZÓRAKOZTAM AZ AZKABANBAN, MI?!

- Harry, kérlek…

- Te, Hermione! Te csak ne kérjél semmit itt nekem! Még te sem hittél nekem!!! Hogy gondolhattátok azt, hogy képes vagyok megölni bárkit is?! Főleg Hagridot! Elárultatok mindannyian! Azt hittem, legalább barátaim vannak, de kiderült, hogy senkim sincs! Éveken át hallottam édesanyám sikolyait és láttam a szeretteim halálát! Van róla fogalmad, hogy milyen érzés volt?! Akkor tényleg meg akartam halni! – higgadtabban, de még mindig jeges haraggal folytattam. – De mégsem adtam föl. Új életet kezdtem, boldog akartam lenni. Ha tudtátok volna, hogy életben vagyok, nem hagytatok volna békén. Csak nyugodt életre vágytam!

-Legalább a feleségednek elmondhattad volna! – háborgott Ginny

- Miért? Te elmondtad, ki is vagy te?!

- Harry? – szólalt meg remegő hangon Hermione – Van rá esély, hogy valaha is megbocsátasz nekünk? Most nem Ginnyre gondolok, mert rá nincs miért haragudnod. Ő volt az egyetlen, aki hitt neked. A hazugságokkal pedig szerintem kvittek vagytok! Ami minket illett… Nincs mentségünk. Őszintén sajnálom, hogy akkor nem álltunk melléd. Mióta kiderült az ártatlanságod, mindenkit gyötör a bűntudat. De szerintem nem megoldás elbújni a világ elől. Ginny, te miért tűntél el? Most már mindegy. Kérlek, Harry! Adj nekünk még egy esélyt!

Mikor megláttam Hermione könnyes szemét, rájöttem, hogy az utóbbi évek nekik sem volt könnyű, és hiányoztak a barátaim. Úgy döntöttem, megpróbálok megbocsátani.

- Rendben. Megpróbálom túltenni magam. De nem lesz könnyű. Nagyot csalódtam bennetek. és nem tudom, hogy valaha is el tudom ezt nektek felejteni! De legalább az esküvő jól sikerült? – Hermione kérdőn nézett rám. – Mármint Ronnal, Mrs. Weasley! – Hermione megkönnyebbülten felnevetett.

- Igen, nagyon jó volt! De mielőtt órákig zengenék rólunk, meg kéne magyarázni a kis Pottereknek, kik is ők valójában. – mutatott Hermione az ajtóban leselkedő gyerekek felé. Harry és Ginny villámgyorsan pördültek meg a tengelyük körül.

- Lily! Jasmine!

- Most mi is a nevünk? A Potter sokkal szebb! Ja, és apu! A fekete haj jobban áll! Legalább most már tudjuk, hogy kitől örökölte Jasmi a haját és a szemszínét. De jó, Lily Potter leszek! – döbbenten meredtem a lányomra. Hiába, a Weasley-Potter vér kiütközik.

- Most mi lesz, Harry?

- Hát, először is mindenki felveszi a sajátnevét.

- Ez hihetetlen! Egy mugliszületésű lányhoz jövök, aki aranyvérű. Most viszont mennem kell. Holnap eljönnétek velem? Egyelőre senkinek nem szólok rólatok, holnapra összehívom estére a családot. Rendben?

- Igen, Hermione. De még nem tettem magam tejesen túl a dolgon, ne feledd!

Tehát holnap. Holnap szembesülünk a múlttal. Vajon, hogy fognak reagálni? Képesek leszünk újra kiépíteni a rég viszonyunkat? De Hermione őszintének tűnt. Végül is Remus sem hitt annak idején Siriusnak, mégis kibékültek. Szegény lányaink! Hazugság volt az eddigi életük.

- Anyu! Anyu! Akkor én is boszorkány vagyok? Mint Lily?

- Igen kicsim! És holnap találkozunk az egész családdal. – Ginny is idegesnek tűnt. Odamentem hozzá és átöleltem. – Bocsáss meg!
- Te bocsáss meg! – gyengéden megcsókoltam a feleségemet. Olyan kicsi a világ! Pont őt vettem feleségül! A mai napon sok mindenre fény derült. De vajon mit hoz a holnap?