Draco két óra néma munka után komolyan elgondolkozott az ötleten, hogy valahogy meg kellene szöknie, mert ha tovább kell egy levegőt – elég trágyaszagút – szívnia Grangerrel, abba belebetegszik. Ráadásul sajnálatos módon Bimba professzor sem éppen úgy tűnt, mint aki szabadon akarja engedni igencsak ügyes kezű szabályszegőit – valamerre a kastélyban kódorgott, őket meg bezárta az üvegházba.

” Merlinre, egész héten ide kell járnom, ahelyett, hogy bármi jobb dologgal tölthetném az időmet!” - morogta magában Draco kelletlenül, de a külvilág számára csak egy fáradt sóhajt hallatott.

- Mi van, Malfoy, máris kifulladtál? – kérdezte gúnyosan Granger, s abban a pillanatban a lány hangja kísértetiesen hasonlított Pitonéhoz.

- Ugyan, Granger! – Draco próbált higgadtan válaszolni az egyértelmű provokációra, pedig nagyon is dühítette, hogy ilyen lekezelően beszél vele a lány. – A heti több kviddicsedzés mellett ezt meg sem érzem – mondta végül mégis, mire a griffendéles csak szemeit forgatva újra dolgozni kezdett.

- Roppant nagyra vagy magadtól, pedig hidd el, vannak nálad százszor értékesebb emberek, akik nem vágnak fel állandóan a vagyonukkal és a származásukkal – morogta mérgesen a lány, közben pedig rá sem pillantott Malfoyra.

- Magadra gondolsz? – vetette oda a fiú, de válaszul csak egy szemforgatást kapott, majd Hermione már nem is figyelt rá tovább.

Inkább Draco is újra munkája felé fordult, s számolta, hogy hány újabb unalmas perc telik el még az estéjéből Grangerrel összezárva. Borzasztóan dühítette, hogy hagyta magát felhúzni napközben olyannyira, hogy az párbajozásig torkolljon – no nem ezzel volt baja, hanem egyértelműen az esélyei csökkenésével, hogy megnyerje a fogadást. Márpedig ha elveszti, az elég kellemetlen eredményeket hozna maga után.

Mikor végre Bimba professzor vissza talált menni, hogy szabadon engedje őket – egészen másnap estig -, ő vissza sem nézve hagyta hátra a griffendélest és tanárnőjét. Nem akart még visszatérni a hálókörletébe – tartott tőle ugyanis, hogy Fulvia megint rázendít szokásos témájára, hogy ők ketten egy pár -, ezért sétálni indult a tó irányába.

Erős késztetést érzett rá, hogy keressen egy magányos zugot, ahol leülhet, és újra előveheti a zsebében féltve őrzött naplót, de terveit meghiúsította két közelről felé szálló ember hangja. Szép arcán egy fintor jelent meg, ahogy beazonosította a hangok gazdáit is, vagyis Szent Pottert és Béna Weasleyt, ráadásul azok egyre közeledtek felé. Zsebében automatikusan frissen visszakapott pálcája fel nyúlt, s néhány pillanattal később fel is tűnt az egyik fa árnyékából kilépő páros.

- Oh, hát itt van ez a féreg – kiáltott idegesen Ron, ahogy észre vette a mardekáros fiút. - Bármit teszel, örökre egy rohadt görény maradsz. Lányokkal párbajozni, hogy van képed? – dohogta tovább Weasley, és pálcát rántott ő is, meg Potter is.

- Fölöslegesen féltitek a kis Grangert, szerintem tuti képes magát megvédeni a ti pátyolgatásotok nélkül is. Inkább nektek kéne tőle leckéket vennetek, hogy ne égjetek be folyton minden bájitaltanon – gúnyolódott Malfoy, s közben lustán ő is előhúzta zsebéből a kezét benne pálcájával.

- Ezt még nagyon meg fogod keserülni, Malfoy! – fenyegetőzött Harry, s már küldte volna az első átkát, mikor hirtelen Hermione bukkant fel a semmiből, és a tűzvonalban megállt, úgy kiabált rá barátaira.

- Fiúk, ne álljatok neki párbajozni, semmi értelme, hogy titeket is elkapjanak, és megbüntessenek – érvelt a lány kétségbeesetten, majd megpróbálta a két fiút elcibálni a helyszínről, mire Potter – minden bizonnyal titkos szerelmes érzései hatására – zsebre vágta pálcáját, és intett Weasleynek is, hogy tűnjenek onnan. Még egy utolsó haragos pillantást vetettek Dracóra, majd eltűntek a sötétben.

A mardekáros fiú úgy döntött, ennyi elég is volt az esti sétából, ezért visszaindult a klubhelyiségbe, hogy ott kellemesebben töltse el az est hátralévő részét.

Továbbra is ott motoszkált benne a gondolat, hogy eszmét kéne cserélnie a napló volt tulajával, de mikor belépett a mardekáros társai közé, esélytelennek látta, hogy egyhamar szabaduljon közülük. Noha még csak csütörtök volt, már szinte mindenki kviddics-lázban égett, ami két nappal a mérkőzés előtt annyit tett, hogy mindenki buzdítóan beszélt a csapat tagjaihoz, a lányok dopping-csókokkal halmozták el a fiúkat, illetve a Hollóhát tagjait becsmérelték, vagyis minden átlagos volt.

Draco kezdetben belevetette magát a társaságba, de korán elunta magát, mivel minden lány, aki megcsókolta, unalmasnak hatott számára. Aztán egyszer csak Megan futott be Averyvel kézen fogva, s mindent tudóan érdeklődtek, hogy sikerült a büntetőmunka.

- Minden perc gyönyör a mennyországban, amit Grangerrel összezárva tölthetek – gúnyolódott Malfoy, s jégkék szemeivel tetőtől talpig végigmérte Megant. – Mondd, cicám, tőled nincs buzdító csók? – vigyorgott a fiú, és játékosan csücsörítette ajkait, hogy a lány rácuppanhasson, de végül csak haverja féltékeny hangja jutott neki.

- Hátrébb az agyarakkal, csődör! Ő az én barátnőm, s úgy hallani, neked is megvan a magadé.

- Kire gondolsz, Fulviára? – sóhajtott fáradtan a szőkeség, mire Avery és Megan jót nevettek a lelombozott társukon. – Az a csaj nem tudja felfogni, hogy nekem nincsenek mostanság komoly kapcsolataim, és ha akarnék is járni valakivel, nem ő lenne az – magyarázta fáradtan Draco, majd néhány pillanattal később két kar fonódott hátulról a vékony dereka köré, és telt ajkak csókoltak bele a hátába.

- Draco, hát végre itt vagy, már úgy hiányoztál nekem – vinnyogta vékony, mézes-mázos hangon az „emlegetett szamár”, majd elkezdte vonszolni a fiút kifelé a klubhelyiségből, egyenesen a hálókörlet felé.

- Fulvia, ez most nem éppen alkalmas pillanat a csevegésre – próbált szabadulni Draco a megállás nélkül fecsegő lány karmai közül, mire ő válaszként csábítóan nézett rá.

- Csak gondoltam befejezhetnénk, amit délután elkezdtünk. – Ez volt az adu ász, onnantól pedig a fiú is partner volt benne, hogy minél hamarabb meztelenül ölelkezzenek a baldachinos ágyba dőlve.

Újabb nap, újabb büntetőmunka, újabb szenvedésekkel teli órák Draco Malfoy számára. Ráadásul Bimba professzor ezen alkalomkor is elkobozta a pálcájukat, hogy még véletlenül se csalhassanak, hanem kitöltsék a büntetésként járó időt. A tanerő természetesen már megint valahol a kastélyban bóklászott hátrahagyva az üvegházba zárt delikvenseket. Monoton módon, és legalább ugyanolyan rossz hangulatban.

Granger próbált csak a feladatára koncentrálni, de időnként vetett egy-egy mérges pillantást a fiú felé, aki nem tudta mire vélni a helyzetet, így megpróbálta figyelmen kívül hagyni a tekintetet, amely minden bizonnyal, ha gyilkolni tudna, ő már rég holtan esett volna össze. Végül azonban mégis megelégelte a néma „gyilkolászást”, így dühösen szólt rá a lányra.

- Vagy bökd ki végre mi a fészkes fene bajod van éppen, vagy ne is nézz rám!

- Óh, szépséged még a végén elvakít – replikázott ironikus hangon Granger, s teátrálisan a szívéhez kapta a kezét. – Csak tudod annyi – váltott végül komoly, ámde roppant dühös hangnemre -, hogy akárhányszor találkozol a barátaimmal, folyton beléjük kötsz.

- Ugyan kérlek, ezt te sem mondhatod komolyan. Tegnap sem én kezdtem, oké? Kérdezd meg a szeplős haverodat, bár tuti tagadni fogja, ő kezdte az egészet – ezzel Malfoy lezártnak tekintette a témát, és Bimba visszaérkezéséig némán végezte a feladatát.

- Elmehettek, de hétfőn ismét várlak benneteket! – közölte a tanárnő, visszaadta a két elkobzott pálcát, majd a változatosság kedvéért ő zárkózott be az üvegházba – diákjai véletlenül sem akarták tudni, mit is művelhet odabent.

- Jó hétvégét, Granger! – mondta Malfoy laza hangon, amivel igencsak meglepte a griffendéles lányt, aki csak annyit tudott motyogni válaszul Draco hátának:

- Neked is.