VII. fejezet ~ Újra a naplóban

Itt vagyok újra. Még rengeteget – itt egy pillanatra megállt Draco kezében a penna, majd kelletlenül folytatta – szeretnék kérdezni. - Mikor ezt leírta a világosszőke, jóképű fiú hátradőlt a Mardekár klubhelyiségének kényelmes kanapéján és várta, hogy a tinta felszívódjon.

Mindenre sor kerül majd, csak légy türelmes! – Malfoy felmordult a halogatáson, és összehúzta szemeit, közben újabb betűk jelentek meg előtte:

Még nem is ismersz. Úgyhogy most csak figyelj!

Draco kezében a napló lapjai peregni kezdtek, majd a közepén megállt. A fiú hirtelen érezte, hogy előrebukik, és ismételten belezuhan a képbe.

Meglepődötten tapasztalta, hogy a Roxfort gyengélkedőjének közepén áll. Viszonylag sötét volt a helyiségben, mindössze néhány alvó diák feküdt az ágyakon. Draco alaposan szétnézett a hatalmas teremben, ami szinte semmit sem változott az idők során. Hirtelen egy fiatal griffendéles lépett be az ajtón, Malfoy rögtön felismerte, hogy Remus Lupin sétál el mellette, ő pedig – mivel jobb ötlete nem akadt - követte a legszélső ágyhoz, amely fehér függönnyel volt elkerítve. Könnyed nevetgélés hallatszott ki és némi mozgolódás zaja. Lupin elmosolyodott, és egy huncut kifejezés ült ki az arcára, amint ott állt a vászon külső oldalán. Egy váratlan ötlettől vezérelve széthúzta a függönyt, és félhangosan beköszönt. „Jobban van már a karod, Tapmancs?” – kérdezte. Az ágyban a két meglepődött fiatal riadtan nézett össze. A lány gyorsan kimászott a paplan alól, majd egy „Mennem kell” kijelentés kíséretében felkapta a talárját, és sietősen távozott. A fekvő Sirius küldött egy gyilkos pillantást barátja felé, míg az közelebb lépett, és leült egy székre. Lupin megvárta, míg hangosan becsapódik az ajtó, és csak ekkor szólalt meg:

- Megzavartam valamit? Bizonyára nem is olyan súlyos az a sérülés.

- Csak egy kis karcolás… - reagált Sirius - ahhoz képest, amiket te okozol. – Felült a fekvőhelyén, és megigazította a karján a kötést. - Nem volt szívem elküldeni, annyira sajnálta, hogy összeütköztem a gurkójával.

- Hogy lehet az, hogy neked az összes csaj bedől? – dőlt hátra Lupin hitetlenkedve az ülőhelyén. - Bármivel próbálkozol, sikered van.

- Anette könnyíteni akart a lelkiismeretfurdalásán. Ki vagyok én, hogy visszautasítsam a kárpótolását az elszenvedett fájdalomért? Amúgy meg ellenállhatatlan vonzerővel rendelkezem, az már csak nem bűn, hogy szeretek kikapcsolódni.

- Pusztán szórakozásra kellenek neked? Tényleg ilyen érzéketlen vagy?

- Nem. – Sirius nagyon komolyan nézett Remusra, Draco számára is őszintének tűnt. - Senkit sem szándékozom megbántani. Vagy átgázolni valakin, és aztán eldobni. Egyszerűen…

Malfoy már nagyon kíváncsi volt a válaszra, de hirtelen azt észlelte, hogy az örvény újfent sodorja magával. Megint a Mardekár klubhelyiségének kanapéján találta magát, ölében az önzáródó naplóval. Szinte még fel sem eszmélt, amikor meglátta Fulviát, aki jellegzetes csípőmozgásával egyenesen felé közeledett, elmenekülni már késő volt, így egy sóhajt eleresztve vette tudomásul, hogy a lány, aki rózsaszín toppot viselt fekete melegítőnadrággal és bolyhos mamusszal, odaért elé. Majd kilépett a lábbeliből, rátérdelt a kanapéra és könnyedén elhelyezkedett Draco ölében.

- Szia, édes! Tegnap reggel úgy eltűntél. Nagyon magányos voltam… - mondta a legmézes-mázosabb hangján Fulvia, majd lebiggyesztette a száját, és lesütötte a szemeit, most figyelt csak fel a kis fekete noteszre. – Oh, te naplót vezetsz? Huh, ezt nem is tudtam rólad – ámuldozott. – Ugye, én is benne vagyok? Még szép. Sokat írtál rólam? Elolvashatom?

- Fulvia, drágám! Most nem igazán érek rá. Áruld el, mit akarsz tőlem! Szexet? – kérdezte Draco, miközben kezei a lány csípőjéről a combjaira vándoroltak. A lány hátravetette szőke haját, és a fiú nyaka köré fonta karjait, majd lelkesen csevegett tovább:

- Olyan imádnivalóan mondtad, hogy „drágám”. – Itt kis szünetet tartott, de belenézve a türelmetlenséget tükröző jégkék szemekbe, inkább gyorsan válaszolt. - Nem. Egyszerűen nem csinálhatjuk állandóan, akkor mikor beszélgethetnénk?! Mikor egyeztetnénk a közös programokat, mikor…

- Fulvia, mi nem járunk – jelentette ki Draco fáradtan, holott tudta, szavai süket fülekre találnak - én nem járok senkivel. - Jócskán unta már a fecsegést, így tekintete a lány nyakára, kulcscsontjára, majd melleire tévedt.

- Jó, értem. – Fulvia a fiú zöld-ezüst nyakkendőjével kezdett babrálni. – Még nem mered elkötelezni magad mellettem. Várni akarsz, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan hivatalosan is együtt leszünk. – Mivel a fiú nem reagált, kissé oldalra döntötte a fejét, és témát váltott. – Amúgy képzeld, a hatodéves Adamnak szerintem nagyon tetszem. Folyton bámul, és képzeld, tegnap elhívott randizni. Szegényt úgy sajnáltam visszautasítani, mert igazán rendes srác, és viszonylag helyes is. Közöltem vele, hogy közöttünk már kialakult valami, egy erős vonzódás, és csak idő kérdése, hogy bejelentsük az egész ház előtt…

- Hééé, hódító szőkeség! - szakította meg az egyoldalú társalgást egy kellemes női hang. Malfoy a válla fölött hátratekintett, és az orra alatt somolygó Megannal nézett farkasszemet. – Nem ártana időt szakítani a büntetőmunkádra sem két enyelgés között – mondta a barna hajú lány, majd megállt a párocska mögött. Draco nem tűrt volna el akárkinek egy ehhez hasonló beszólást, de Megan azon kevés lányok közé tartozott, akivel szinte haveri viszonyban volt. A múltban eltöltöttek néhány élvezetes éjszakát együtt, és egy rövid ideig jártak is, de végül mindketten rájöttek, hogy nem illenek össze, és békésen szétváltak az útjaik. Megan abban különbözött a többi csajtól, hogy nem várt Malfoytól mindent elsöprő szerelmet és azonnali házassági ajánlatot, pontosan tudta, mit remélhet egy olyan fiútól, mint Draco. Azóta összejött Avery-vel, (nyilván már tudomást szerzett a fogadásról is). – Egyébként gratulálok, szép párbaj volt. Jól elintézted azt a mocskos kis sárvérűt.

- Semmiség volt – legyintett Malfoy, közben feltűnt előtte Bimba professzor arca és szavai: „a hét minden estéjén nálam jelentkeztek büntetőmunkára.” Rádöbbent, hogy ez azt jelenti, hogy már aznap is kell mennie. Méghozzá, mivel már elég késő van, úgy gondolta, ideje minél előbb indulnia. Vágott egy fintort, és kitessékelte az öléből Fulviát. Komótosan összeszedte a holmiját, és a talárja zsebébe rejtette a naplót.

Amint kilépett a folyosóra a gondolataiba merült. Magában megállapította, hogy minden annak a sárvérű ribancnak a hibája. Ha nem jön utána, és nem köt belé, akkor ő sem ránt pálcát, és nem bántotta volna. Eltűnődött azon is, hogy lehet az, hogy Granger valahogy mindig fel tudja idegesíteni. Nemcsak akkor, amikor szócsatát vívnak vagy párbajoznak, már a lány puszta jelenléte is általában ingerli. Közben megérkezett a hármas számú üvegház elé. Azonnal kudarcot vallott azon elhatározásában, miszerint felhagy Hermione Granger sértegetésével, ugyanis szinte megszokásból, akaratlanul is kicsúszott a száján egy gúnyos megjegyzés:

- Te aztán egy pillanatra sem tudsz elszakadni a könyveidtől?! – A fal mellett guggoló és az Ezer bűvös fű és gomba című kötetet olvasó griffendéles azon nyomban felkapta a fejét.

- Mára épp elég volt a mardekáros becstelenségből – felelte higgadtan. – Nem fogom hagyni, hogy újra felidegesíts. Épp elég baj nekem, hogy egy hétig minden nap találkoznom kell veled – mondta, majd ismét a könyvbe mélyedt.

- Nekem meg mára épp elég volt belőled – mondta Draco durcásan. – Menjünk már be! Akármennyire is romantikus itt kettesben ácsorogni, nem megfelelő az alkalom. – Majd ellentétben a szavak hangsúlyával udvarias tettre szánta el magát. Kinyitotta az ajtót, és mutatta a lánynak, aki nem győzött csodálkozni, hogy fáradjon előre.

- Komolyan, azt hittem, hogy belém akarsz rúgni vagy hátbatámadsz – súgta oda az üvegházban Granger Malfoynak.

„Nem kell aggódnod, te kis lotyó, eljön még az a nap, sőt nem is olyan sokára, amikor alaposan megtaposom azt a törékeny lelkedet” - gondolta Draco. – „Mert egyvalamit nem felejtek, és az a törlesztetlen adósság.”