II. fejezet ~ Egy kellemes este

Draco Malfoy semmit sem utált jobban, mint ha valamit nem tudott azonnal kipróbálni, megfejteni, használni. Így volt ez a lányokkal is, gyűlölte, ha nemet mondtak neki, ha visszautasították annak ellenére, hogy nála jobb partijuk aligha akadhat az egész Roxfortban – esetleg azon túl. Hasonlót érzett akkor is, mikor átpörgette az üresnek vélt fekete könyvecske lapjait, majd mégis rálelt arra a három bűvös szóra, mely szerint egy Sirius Black nevű férfi naplóját tartja a kezében. Hiába próbált ki számtalan bűbájt, hogy feltörje a napló mágiáját, valamennyi hatástalannak bizonyult.

Végül kimerültek ötletforrásai, így megcsappant érdeklődéssel csúsztatta talárja zsebébe a noteszt, hogy majd később esetleg újra próbálkozzon. Egykedvűen ballagott végig a végtelennek tetsző folyosókon, miközben gondolatai visszatértek korábbi problémájához, hogyan is lehet az, hogy valaki képes legyen neki nemet mondani. Igazán felhúzta őt az a hollóhátas liba, hogy csak úgy kerek-perec nem, hogy visszautasította az ajánlatot és az ajándékot egyaránt, hanem hogy az orra előtt kezdett el smárolni egy balfékkel.

- Most komolyan, miért jobb az a balek, mint én? – sóhajtott fel kelletlenül, majd tovább haladt a lépcsők felé.

Hirtelen zajt hallott a másik irányból, mintha két személy vitatkozna, ezért behúzódott egy lovagi páncél mögé, mert az egyik félben Potter hangját vélte felfedezni.

- Ugyan, Harry! Kit akarsz átverni? Tudom, hogy bele vagy zúgva valakibe, aki nem én vagyok! – kiabálta Ginny Weasley a pasija arcába, mire a srác megforgatta a szemeit, és fohászkodva nézett az ég – jobban mondva a plafon – felé.

- Rémeket látsz. Veled járok, vagy nem? Honnan vetted ezt a badarságot? – kérdezte meggyötört hangon Potter, de barátnője csak nem hagyta annyiban a dolgot.

- Véletlenül hallottam, amikor panaszkodtál Seamusnek, hogy olyan szekér után futsz, ami nem akar felvenni, ezért inkább velem maradsz, mert még én is jobb vagyok a semminél – hisztériázott a Weasley-lány, mire a kis Kiválasztott arca teljesen elsápadt. – Nem kell tagadnod, felesleges. Ezennel köztünk mindennek vége. – Potter megkövülten állt, csak nézett Ginny távolodó alakja után, és mikor már kellően messzinek vélte immár csak ex-barátnőjét, egy megkönnyebbült sóhaj tört elő torkából.

- Már csak Hermionénak kell valahogy beadagolnom… - motyogta halkan, majd távozott az ellentétes irányba.

Draco abban a percben hihetetlen szerencsésnek érezte magát, amiért véletlenül éppen arra járt, és elcsípte ezt a kis szakítási incidenst. Jót tett önbizalmának, hogy az oly nagy hősök is, mint Potter, ők is pofára tudnak esni. Azon már inkább meglepődött, hogy ellensége a kapafogú, sárvérű eminensért rajong, hiszen – ahogy Malfoy magában megállapította – Grangernek nincsenek semmilyen erényei.

Végül vidáman ment le a klubhelyiségbe, ahol szétvetett tagokkal kényelembe helyezte magát az egyik kényelmes bőrfotelben. Nemsokára megjelent az ötödéves lányok legszebbike, egyben legcsicsergőbb, legidegesítőbb egyéne, s célirányosan Draco felé haladt. A szőke túl későn reagált, addigra már a lány az ölébe ült és dús, szőke hajával cirógatni kezdte a fiú nyakát, kezével simogatni edzett felsőtestét.

- Merre jártál, rossz fiú? Úgy reménykedtem benne, hogy itt leszel, tartogatok neked egy kis ajándékot, de így meggondolom, hogy megérdemled-e – fuvolázta negédes hangon Fulvia, aki közben eldobta a nyakkendőjét, és kigombolta a blúzát. Malfoyt idegesítette a lány beszédstílusa – egyedül a kebleinek bámulása késztette mégis arra, hogy elviselje ezt a felhajtást.

- Semmi közöd hozzá, hol voltam – morogta Draco, de a lány jókedvét nem tudta elvenni.

- Na jó. Végül is, ha jobban belegondolok, az ajándékodat kis késéssel is megkaphatod – csicseregte Fulvia, majd kecsesen fellibbent a fiú öléből, és húzta maga után.

A lány valamilyen furcsa elképzelés szerint a fiúk hálókörletébe vezette Dracót, majd egy határozott mozdulattal becsapta maguk mögött az ajtót. Malfoy azonnal felmérte a terepet, miszerint egyedül a csillogó tekintettel felé bámuló lány ácsorog a helyiségben. Várakozóan nézett a jégkék szemekbe, szinte bíztatva a fiút, hogy lépjen közelebb, tegyen vele, amit csak akar.

- Draco, hát ki sem akarod csomagolni az ajándékodat? – kérdezte végül kihívóan a lány, miközben egyik kezét rövid szoknyája alá csúsztatta, lehúzta a bugyiját, és a földre ejtette.

Malfoynak felforrósodott a vére a látványtól, hirtelen egyszerre volt hidege és melege. Nadrágja egyre szűkebbnek tűnt, főleg az után, hogy a lány elkezdte lehúzni fekete csipkés harisnyáját, majd tovább gombolni blúzát úgy, hogy a vékony anyagon átsejlettek formás mellei.

Draco már nem bírt magával, a lány előtt termett, és heves csókok közepette a falhoz szorította. Fulvia nem ellenkezett, helyette inkább a talár kigombolásával ügyködött, közben róla lekerült a ruha, és élvezte a kényeztető csókokat meztelen testén. Egyik kezével beletúrt a fiú hajába, a másikkal a hátát simogatta, majd Draco a derekánál fogva felemelte a lányt, aki a csípője köré fonta lábait, és egy közeli asztalra ültette, onnan a földre söpörve a könyveket, pennákat. Szinte önkívületi állapotba kerültek, Fulvia próbálta párját minél előbb megszabadítani ruháitól, minél hamarabb magában szerette volna érezni. Mikor a hosszú, arisztokratikus ujjak a belső combja felé kalandoztak, felsikoltott örömében, majd mikor célt értek, egy pillanatra elállt a lélegzete.

Draco el sem tudta képzelni, mi lelte a lányt, hogy csak így felajánlkozzon neki, de nem is érdekelte, úgy vélte, már épp elégszer bizonyított ahhoz, hogy a nők állandóan őt akarják. Izmos hasán érezte a lány forró ölelését, mellkasához nyomódott mellei zilálását. Egyre inkább fokozódott benne a vágy, egyre élénkebben mozgatta az ujjait, mire Fulvia az ő nevét rebegve élvezett el. Malfoy már ekkor tudta, hogy az igazi gyönyör még csak most következik.