18. ~ Tavaszi zsongás

Ahogy beköszöntött a tavasz, egyre több diák lézengett a szabadban, a tó partján szinte soha nem lehetett szabad helyet találni. Mindenki élvezte, hogy tanáraik lazábbra vették az iramot, kevesebb házi feladattal traktálták őket, valamint az igazgató engedélyezte, hogy néhány önkéntes házimanó fagylaltot osztogasson egy fa árnyékában.

A vidám összképet mindössze egyetlen apró részlet zavarta meg: a közeledő RBF vizsga, melynek előfutárai már régóta kísérték a dupla-trió tagjait. A közelükben mindenki rosszul lett, sírógörcsöt kapott, vagy épp dühkitörésben szenvedett. Ők már nem aggódtak annyira, hiszen a régi iskolájukban lehetett előrehozott RBF-et csinálni, így mind a hatuknak legalább egy tárggyal kevesebbre kellett tanulnia.

Lily ellenben olyannyira stresszes helyzetbe került, hogy azt nem tudták figyelmen kívül hagyni. Próbálták megnyugtatni őt, de ez sajnos nem mindig bizonyult olyan könnyűnek, mint szerették volna. Még a tekergők is bohóckodtak neki, hogy eltereljék a figyelmét, bár ő ezt nem igazán tudta értékelni. A legjobban talán James Potter viselte a szívén Lily sorsát, ugyanis annyira igyekezett feldobni, hogy napjában ötször képes volt megkérni a kezét.

Eme poénosnak szánt leánykérések igencsak változatos módon zajlottak – egyszer Sirius még papnak is beöltözött, máskor pedig az elsősök énekeltek valamilyen romantikus kórusművet. A vége viszont mindig ugyanaz volt: Lily kivörösödött arccal üvöltött, James esetlenül könyörgött legalább egy randiért, az iskolai nyáj pedig a földön fetrengett.

Emily szemmel láthatóan rossz szemmel nézte barátnője gyermekes viselkedését, így egy ideje kissé kerülte őt. Szívesebben készült Peterrel a nagy megmérettetésre, ugyanis sokkal kellemesebb társaságnak érezte. A fiú ugyan egy cseppet idióta volt, mégis jószívű és barátságos, amit a dupla-trió tagjai jóval nehezebben vettek csak észre. Sirius szerint kettejük kapcsolatából egyszer még bimbózó románc válhat, ha nem vigyáznak eléggé. Peter vigyázott – jól fejbe vágta barátját, mikor eme gondolatmenetét közkinccsé tette.

A vizsgákra mindenki készült, még a Tekergők is. Bár, az igazat megvallva, nekik időnként más elfoglaltságuk is akadt… Sirius, James és Peter sikeresen meglepték Remus barátjukat egy multifunkcionális Holdkórnyűvővel.

- Mégis mit akartok ti itt? – kérdezte a fiú, mikor már nagyjából az alagút felénél kellett volna tartania, barátai azonban visszatartották, így még a fa közelében álldogáltak.
- Szeretnénk átadni neked egy multifunkcionális Holdkórnyűvőt! – jelentette ki James ünnepélyesen.
- Hogy egy mit?!
- Sirius, kérlek! – nézett az említettre Peter komolyan, bár látszott rajta, hogy legszívesebben fülig érő szájjal meredt volna maga elé. Az idősebb Black fiú egy úri meghajlás után szaltózott, ám, mikor földet ért, már nem a jól megszokott arcán hordta elmaradhatatlan vigyorát, hanem egy szőrős, loboncos kutyapofán.

- Mi ez az egész? – hüledezett Remus.
- Az emberekre veszélyes vagy – szögezte le James. – Az állatokra azonban nem. Egyszer éppen azon tanakodtunk, hogy miért is nem fogunk neked pár vadat, hogy ne unatkozz, mikor Peter közölte, hogy…
- Minek? Hiszen itt van Sirius, elég nagy állat ő, még a végén megsértődne, ha mást hívnánk! – vette át a szót az ötletgazda. – Aztán eszünkbe jutott Jess újévi bemutatója, és arra gondoltunk, hogy miért ne? A két főkolompos hamar belejött az animágiába, nekem pedig segítettek, így most itt vagyunk…

- Hadd mutassam be magunkat! – szólt közbe Sirius, aki időközben ismét emberi alakot öltött. – Remus Lupin, Peter Pettigrew, James Potter és Sirius Black, a Tekergők! Mostantól mi vagyunk Holdsáp, Féregfark…
- …Tapmancs és Ágas! – vette vissza a szót James, majd egy elegáns mozdulattal átalakult szarvassá, mire a másik fekete hajú fiú a hátára ugrott, s kutyává változott. Peter vigyorogva megcsóválta a fejét, majd ő is bemutatta tudományát – fél perc múlva már patkányként villogott a loboncos kutya hátán.

- Tisztára, mint a Brémai muzsikusok… - mosolyodott el Remus, majd gyorsan bevette magát a fúriafűz tövében induló járatba, de nem szólt semmit, mikor három barátja is utána futott. Tudta, hogy hiába próbálná őket óvatosságra inteni, azon úgysem hallgatnának rá, ő pedig titokban még örült is a társaságnak.

Ennek a jelenetnek persze volt hat tanúja, akik egy erkélyről néztek le a boldog négyesre, miközben a fejüket csóválták.
- Nélkülünk nem ment volna nekik – jegyezte meg Bonnie.
- Tekintve, hogy a könyveket tőlünk kapták… - húzta fel a szemöldökét Jess.
- Az még nem jelent semmit! – vágott közbe Dory. – De a neveiket is mi súgtuk meg nekik!
- Még jó, hogy! – csóválta meg a fejét Ruby. – Mégis mire mentek volna a saját, fantáziátlan kreálmányaikkal?!
- Buksi, Bambi meg Farkinca? – kérdezte rosszmájúan Natalye.
- Mintha nem is három pasiról, de legalább egy buzi trióról lenne szó! – háborgott Suzy.
Jenny – Ruby kiskutyája – pedig egy-egy vakkantással igazat adott mind a hat gondviselőjének, és igyekezett olyan fejet vágni, mint aki érti, miről folyik a szó.

Ez valamikor március végén történhetett, a fiúk azóta már további két éjszakát „végigbuliztak”, míg mások stresszes állapotban forgolódtak az ágyukban. Senkinek sem tűnt fel a távollétük, kivéve egyetlen szobatársuknak, Andy Downnak. A fiú először követelte, hogy avassák be, miféle tréfán törik a fejüket, ám, mikor észrevette, hogy ez lehetetlen, inkább kitalált valami gyümölcsözőbb elfoglaltságot keresett magának.

Ez nem volt más, mint a tanárok és diákok állandó heccelése, méghozzá olyan soha nem látott eszközökkel, melyek még csak a tiltott tárgyak listájára sem kerülhettek fel. Méghozzá azért, mert senki sem tudta a nevüket, a leírásuk pedig legalább három sort vett volna igénybe. A gondnokok egymás kezébe adták a kilincset az utolsó két hónapban, ugyanis egyikük sem bírta elviselni a rossz tréfákat, a takarítást, valamint az állandó alváshiányt – melyet az előbbi kettő okozott.

Végül, május közepén betoppant egy igazán fess, jól kidolgozott testű, makulátlan arcú, középhosszú hajú, harmincas éveiben járó férfi. Elvállalta a gondnok szerepét, és fáradhatatlanul Andy nyomában volt. A legtöbb tanár és diák fellélegezhetett, mikor végre volt valaki aki lefoglalta hiperaktívnak bizonyuló csínytevőjüket. Talán Ruby volt az egyetlen, aki hiányolta a nevettető szituációkat maga körül, ezt pedig annak tudta be, hogy jobban elhanyagolja tanulmányait, mint addig. Ez persze őrültség volt, hiszen a lány se akkor, se azelőtt nem nyitotta ki a könyveit, tehát a véka legalját nem tudta alulmúlni.

Egy este Suzy és Regulus éppen a folyosókat rótták, mikor hangos pukkanásokra lettek figyelmesek. Összekacsintottak, majd halkan közelebb lopóztak a helyhez, ahonnét a hangokat hallották. Éppen egy kanyarban álltak meg, így a fal mögül kényelmesen tudtak leskelődni. Nem lepődtek meg túlzottan, mikor az új gondnokot és állandó ellenfelét pillantották meg, méghozzá pálcával a kezükben.

- Most meglakolsz! – kiáltotta színpadiasan a hosszú hajú férfi.
- Azt csak hiszi! Rajtam nem foghat ki csak úgy egy jöttment gondnok!
- Nem akármilyen nyámnyila alak vagyok én!
- Nem? – tettette a csodálkozót a fiú.
- De nem ám! Mindenki egyedül próbál boldogulni ebben a nagy kastélyban, így nem is csoda, ha hamar megőrülnek. Én nem vagyok egyedül – jelentette ki a férfi, majd nadrágja mögül előlépett egy elegáns kismacska. – A nevem Argus Frics, ő pedig Mrs. Norris…
- Ne! – kerekedtek el Andy szemei. Azt persze senki sem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen gúnyból vagy valódi megdöbbenésből kiáltott fel.

Regulus felcsóválva húzta el barátnőjét a másik irányba, majd hangot adott afelőli meggyőződésének, hogy tavasszal még a legnormálisabbak is képesek megzakkanni. Ezt az érzést még inkább megerősítette benne az, hogy a klubhelyiségbe érve meglehetősen szokatlan kép tárult a szemük elé. A nappaliszerű szoba már teljesen kiürült, csak két alak üldögélt még a pislákoló tűz mellett. Egy hosszú, barna hajú lány és egy…
- Peter? – suttogta bele Suzy barátja szája elé szorított kezébe.
- Mondtam, hogy tavasszal mindenki megkergül – nyögött fel a fiú, mikor már elvonszolta a lányt a hálók felé.
- Mégis mi a jó életet csinált Emily White olyan szorosan Peter Pettigrew mellett?!
- Szerinted?
- Neee! Neee! Nem gondolod komolyan, hogy azok ketten… randiztak?
- Pedig nagyon úgy néz ki…

Többet már nem mondhatott, ugyanis véletlenül kinézett az ablakon, és attól, amit látott, végképp tátva maradt a szája. A parkban egy zsíros, fekete hajú fiú és egy csinos, vörös lány sétálgatott, kedvesen mosolyogva egymásra. Regulus becsukta a szemét, vett egy nagy levetőt, majd kifújta azt.
- Jó, nekem ennyi elég volt mára.
- Reg, ne menj még! – kérlelte Suzy, aki magában jót mosolygott Lily Evans és Perselus Piton esetleges románcán, valamint igazat adott barátjának, és elismerte, hogy valóban mindenki bedilizett.

ADERASZ (A Dupla-trió Egyesült Rezidenciájának Alakulati Szobája) ajtaja mögött minden este történt valami. Egy-egy napi megbeszélést tartottak, mely az aktuális eseményektől függően elnyúlhatott akár éjfélig is, de volt már példa tíz perces beszámolókra ugyanúgy. Ezután szabadprogramok voltak, ki-ki a maga dolgára ment.

Dory rendszerint az ágyán fekve jegyzetelt – no, nem ám mágiatörténetet! –, vagy éppen az új darts készletével csiszolta célzó képességét. A táblát, melyet kapott, már ki is dekorálta egy William Hestingsről készült fotóval, így sokkal jobban ösztönözte a pontos találat. Ha nem ezen ügyeskedett, akkor leginkább rajzolgatott – igazán véres és brutális műveket, melyeken a griffendéles csapatkapitány hasából kardok álltak ki.

Jess és Suzy tanultak is néha, de legtöbbször új játékukat játszották, melynek nevezetesen póker volt a neve. A kártyákat Suzy kapta ajándékba barátjától, de a szabályokat már Jess magyarázta el neki, és annyira megszerették eme elfoglaltságot, hogy szabadidejükben gyakran tángálták el egymást. Az állás mindig döntetlen lett, amikor az egyikük nyert, a másik rögtön egyenlített. Leggyakoribb partnerük Dory volt, aki szívesen játszott velük, ha már megunta a Will ellen gyártott halálos ítéletek fogalmazását.

Bonnie és Lye előszeretettel olvasgattak japán eredetű képregényeket, szakszóval mangákat, melyeket bagolypostán rendeltek otthonról. Óriási szerencséjükre abban a mennyiségben, amilyenben ők kérték, a postaköltséget elengedték. Egyszerűen nem tudták megállni, hogy ne olvassák el a következő köteteket is, így a szobájukban egyre csak szaporodtak a Naruto és egyéb, hasonló műfajú művek. Természetesen mindkettejüknek megvoltak a kedvenc szereplőik, akik még véletlenül sem a főhős esküdt ellenségei voltak. Á, dehogy!

Ruby ki sem nyitotta a tankönyveit – mondván, ha eddig nem tanult, akkor minek? Inkább csak körmölt egész nap, valamint fantáziált álmai szőke hercegéről - aki mellesleg minden héten más volt, teljesen egyedi hajszínnel. Egy délután egyedül üldögélt a szobában, és valamilyen rejtélyes úton-módon nem volt kedve egy füzet felé görnyedni, így puszta kíváncsiságból beleolvasott egy Naruto mangába. Este már nagyban magyarázott a többieknek a kunai kések dobási technikáiról.

Az RBF vizsgákig minden nap egyhangúan, vagy épp őrülten telt el. A tavaszi zsongás megbolondította az egész iskolát, senki sem tudta pontosan, hogy milyen nap van, reggel vagy este. Csak éltek egyik napról a másikra, nem törődve a külvilággal. Ezek után elérkezett az, amitől sokan rettegtek – maga a vizsga.

Ahhoz képest, hogy a diákok hány napot, hetet öltek tanulásba, a feladatokra kapott idő nagyon gyorsan eltelt. Amikor már túl voltak rajta, a dupla-trió tagjainak valami szöget ütött a fejében.
- Hétfőn hazamegyünk!