|
Tizedik fejezet ¤ Adios Espana...
Regicca 2008.06.19. 13:52
Kész vagyok ezzel is. Sajnálom, hogy megint ennyit kellett rá várni...
Köszönöm beemnek, aki megmondta, hogy mi a nem frankó dolog. Én pedig majdnem elkéstem, hogy olvashassátok... XD
Kérnék rá véleményt:
Másnap reggel dejá vu érzésem volt, mintha tegnap reggel ugyanitt ébredtem volna fel. Megfordultam az ágyamban, és most már rá is jöttem, hogy mitől. Tegnap is Potter mellett ébredtem fel, és ha jól sejtem, akkor ugyanebben a szobában.
Csak most más miatt. Újra eszembe jutott a tegnap este, és a szívembe újra belemart a fájdalom.
Ez egyszerűen képtelenség. Nem hiszem el, hogy meg fog halni. Újra sírhatnékom volt.
Potter eközben elkezdett mocorogni mellettem. Éreztem, ahogy felül, és kinyújtózik.
- Ööö.. figyelj… - fordultam felé, kicsit elpirulva, ugyanis Potteren nem volt semmi. Legalábbis felül...
- Jobban érzed magad? – kérdezte kedvesen.
- Hát nem igazán – dőltem vissza a párnára, és a plafont kezdtem pásztázni. Annyira nem tudom elhinni, hogy második reggel ébredek mellette. Pedig tényleg semmi nincs köztünk. Ezek után képzelem, milyen pletykák fognak rólunk keringeni. – Figyelj, csak azt szerettem volna kérni, hogy azt a dolgot ne nagyon terjeszd. Mármint Sergióról…
- Ez csak természetes – bólintott megértően. – Annak mondja el, akinek akarja. Ez senkire nem tartozik.
- Köszönöm – csuktam be a szemem, és hagytam, hogy a könnyeim újra végigcsurogjanak az arcomon.
- Hé, hé, hé! – hajolt felém, és egyik kezével megtámasztotta magát mellettem, másikkal pedig letörölte a könnyeimet az arcomról. – Ne sírj! Biztos vagyok benne, hogy nem azért mondta el, hogy még egy szomorú arcot lásson, hanem hogy kiélvezhessétek ezt az időt.
Utolsó mondatára újra megjelent magam előtt az a kép, amikor már nem lesz velünk. Amikor már apával lesznek a mennyben. Nem tehettem róla, apa emlékére rám tört a zokogás, megfordultam, és belekönnyeztem a párnámban.
- Lily! – Potter szelíd erőszakkal visszafordított. – Kérlek, ne sírj! Nagyon nem áll jól neked – suttogta.
Erre a mondatra muszáj volt felnevetnem.
- Na, látod, így te vagy a világ legszebb nője – bókolt, és én pedig éreztem, hogy újra vörössé válik az arcom. Erre ő kedvesen elmosolyodott, és ez most valami más volt. Nem az a tipikus Potter-vagyok-és-enyém-a-világ vigyor, hanem, ami talán őszinte volt. Amit még talán nem sok embernek volt szerencséje látni.
Elfogott valami különös érzés, belenéztem azokba a csokibarna szemekbe, és éreztem, hogy elvesztem. Potter elkezdett közeledni felém, én pedig becsuktam a szemem. Már csak néhány centiméter volt köztünk. Már éreztem a leheletét…
- Lily! Végre! Óóó… - Az ajtó kivágódott, és Aby jött be rajta. Aztán pedig, ahogy meglátott minket, megtorpant a küszöbön és döbbenten bámult bennünket. - Ne haragudjatok! – mondta halkan, majd becsukta az ajtót maga után.
Potter lemászott rólam, én pedig zavartan ültem fel. Lelógattam a lábam az ágy szélére.
- Ne haragudj – hallottam a hangját.
- Te se – válaszoltam. – Azt hiszem, a tegnap, ami ilyen helyzetbe hozott minket. Hiba lett volna, ha megtörtént volna.
- Persze – váltott keményebb hangra. – Most mennem kell – húzta magára a pólóját, majd a kijárat felé indult.
- Várj – szóltam utána. – Haragszol? – kérdeztem félve.
- Tessék? – fordult meg. – Ja, nem dehogy!
- Én csak annyira szomorú vagyok. Nézd, én még nem vagyok kész egy kapcsolatra, és pláne nem most. Ha most csókolóztunk volna, akkor esetleg azt hihetted volna, hogy van esélyed…
- Nem is lesz? – vágott közbe.
- Nem veled van a baj, egyszerűen, csak nem lehet barátom – feleltem.
- Miért? – faggatózott.
- Mert csak – zártam rövidre a témát, aztán én is felálltam, és otthagytam őt.
A ruháim gyűröttek voltak, a hajam úgy nézett ki, mint egy szénakazal, a szemem fájt a sok sírástól és biztos is voltam benne hogy a kétszeresére dagadt. Borzasztóan nézhettem ki. Egy kiadós zuhanyra volt szükségem. Lesétáltam a lépcsőn. Szerencse, hogy a szobánk csak egy emelettel van lejjebb, így aztán csak azokat kell elviseljem, akik ott vannak.
- Hello… - vigyorgott Black. Drága Merlin! Miért kell ezt csinálnod velem?
Válasz nélkül bementem a szobánkban, ami most számomra is meglepő módon üres volt.
Ilyenkor Aby már itt szokott toporogni, hogy számon kérje rajtam a dolgokat. Meg hogy kifaggasson a tegnap estéről.
Hát ha nem, akkor nem. Elmentem a fürdőbe, és mint mostanában szoktam, beálltam a zuhany alá. De most ez nem tartott olyan sokáig, mert gyomrom korgása emlékeztetett, hogy tegnap este noha kétszer is vacsoráztam, most mégis üres, és itt volna az ideje, hogy megtankoljam.
Az öltözködésre megint nem fordítottam sok időt, egy sima farmer rövidnadrág, és egy sárga trikó. Hajam copfba és ennyi.
Mikor már indultam volna, akkor jött be Aby, kezében egy tálcával, ami jól meg volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel. Belépett és még azelőtt, hogy kimehettem volna rajta, bezárta az ajtót.
- Hoztam neked enni – válaszolt a fel nem tett kérdésemre, majd a tálcát letette az asztalra. – Potter mondta, hogy jöjjek és vigasztaljalak meg, mert nem vagy túl jól. Mi történt? – nézett rám kérdőn, miközben én már a lekváros üveget nyitottam, hogy jó vastagon megkenhessem a kalácsomat.
- Atyaég, Lily! Nem leszel te ettől rosszul? –nézett rám aggódva. Pontosabban a szendvicsemet nézte aggódva.
- Deb, ez ícs nadon fitom! – válaszoltam teli szájjal.
- Mi?
- Nem kell értem aggódnod – nyeltem le. – Nagyon jó így! – majd egy újabb falatot haraptam le.
- Elkezdenél végre mesélni? – türelmetlenkedett már barátnőm. Én erre megettem az utolsó falatot és leöblítettem egy pohár szörppel.
- Mit?
- Kezdjük ott, hogy milyen volt az este Sergióval?
Kicsit elfátyolosodott a szemem, de azért szóról szóra elmeséltem neki mindent, ami a tegnap este történt egészen odáig, amíg haza nem jöttünk.
- Lil, én annyira sajnálom – mondta, majd felült mellém, és kedvesen átölelt, én pedig újra sírni kezdtem. – Sírd csak ki magad! – simogatta a hátam.
Vagy egy negyed óráig zokogtam a vállán. Aztán végre úgy éreztem, hogy egy kicsit – már ha lehet ilyet mondani – jobban voltam. Felhúztam a lábaim, és törökülésbe ültem. Aby meg csak elnevette magát.
- Annyira borzasztóan nézel ki – mosolyogott.
- Köszönöm – nevettem. – Tényleg erre van ilyenkor szükségem – nyújtottam rá ki a nyelvem.
Ezután felálltam, és újra kimentem a fürdőbe.
- Szerinted mit csináljak a szememmel, hogy ne nézzen úgy ki, mintha találkozott volna egy gurkóval? – kiáltottam ki neki.
- Van egy krémem a felső fiókban, azt kend fel tíz percre, csodákra képes – válaszolt.
- Köszcsi!
Megkerestem a tubust, aztán visszaballagtam az ágyamhoz, amire lezuhantam. Aby segítőkészen átvállalta a krémezést, aztán valami hideg trutyival a szememen el is aludtam.
Már csak arra ébredtem, jelentősen kipihentebben, hogy az az izé a szememre száradt, én pedig nem bírom kinyitni.
- Aby! – kiáltottam kétségbeesetten. Miért nincs itt ilyenkor senki!
Atyaég! Hogy nézhetek így ki? Mint az a szörny Skóciában.
- Aby! Aby, hol vagy?! Ne csináld ezt velem! – lehet, hogy még sírtam is volna, ha ez a valami nem ragasztja úgy össze a szemeimet… És mi lesz velem, ha csak szempillástól jön le?! Na neee…
- Aby! Aby! Abyyyyyy!
- Én nem tom, mit üvöltözöl, de … Szent cikesz! Hogy nézel ki?! – üvöltötte el magát Black. – Mit csináltál Evansszal? Ágas, gyere gyorsan, ezt látnod kell! – szaladt ki valószínűleg a folyósóra.
- Mi van? – kérdezte amaz unott hanggal.
- Evanst felfalta egy szörny – röhögött.
- Hogy mi van Lilyvel? – jött be ő is a szobámban. Komolyan, mára már csak ez hiányzott. Hogy ez a két lökött így lásson engem. – Te jóságos Merlin! Lily, jól vagy?
- Igen, csak keressétek meg nekem Abyt – válaszoltam, közben meg próbáltam nekik háttal állni. Na persze ez lehetetlennek bizonyult, ugyanis Black körbeugrált, Potter meg próbált segíteni. – Abyt! – üvöltöttem idegesen, majd leültem az egyik ágyra.
Vártam néhány percet, közben pedig Black agyament vicceit kellett hallgatnom, mert hiába akartam volna rácsapni, sosem találtam el.
- Mi van, Lily?! Csak annyit mondtak, hogy jöjjek, mert bajban vagy… Atyaég! – nevetett ő is.
- Örülök, hogy ilyen jót mulatsz rajtam – húztam el a szám. Nem tudom, mennyire volt hatásos. – Megtennéd, hogy leszeded rólam ezt a borzadályt?
- Aha – kuncogta, majd kitessékelte a két srácot, és kivezetett a fürdőbe. Ott egy vizes szivaccsal elkezdte dörzsölni a szemem.
- Au – jajdultam fel nem egyszer.
- Lily, ne nyávogj! Mondtam, hogy csak tíz percig hagyd magadon! Ez több mint hat óra volt!
- Mennyi?
- Hat.
- Haaat? Hát hány óra van?!
- Lassan délután három – válaszolt higgadtan. – Alaposan kifáraszthatott az éjjel Potter, mert ő is átaludta az ebédet.
- Aby! – szidtam le, miközben nyitogattam a szemem. – És lőn világosság – parodizáltam. Aztán folytattam, ahol abbahagytam – Te is pontosan tudod, hogy köztem és Potter között nincsen semmi. Te lennél az első, akinek elmondanám, ha lenne.
- Én hiszek neked, de azért amit láttam, azt láttam.
- És mit láttál, ha szabad tudnom? – néztem rá kérdőn.
- Jaj, Lily! Ne nézz így! Most mit akarsz?! Benyitok hozzád reggel fél kilenckor, és azt hiszem, a helyzet magáért beszél. Potter fölötted, félmeztelen – hangsúlyozta ki. – És a szátok között alig volt egy centiméter. Ki tudja, mi történt volna, ha én nem nyitok be?! – suhant át egy vigyor a száján.
- De benyitottál, és ez a lényeg. Nem történt semmi – zártam le ezt a témát.
- Egyáltalán hogy kerültél oda? – nézett rám, miközben oldalra billentette a fejét.
- Nehehehm, Aby Wilson! Ne nézz így! Nem hazudok! – álltam fel sértődötten, és bementem az ágyamra, ahol leültem.
- Halljam!
- Az este asszem McGalagony mondta Potternek, hogy várjon meg. Ő meg persze nagy örömmel vállalta. Aztán ugye, kicsit késtem, de csak mert… Tudod!
- Igen, tovább – sürgetett.
- Aztán beszólt Sergiónak, de nem igazán emlékszem, hogy mit is, de azt tudom, hogy nagyon haragudtam rá miatta. Aztán Serg elment, én pedig leültem bőgni a küszöbre. Ő kijött, és megvigasztalt. Ezután majdnem elaludtam, ő meg felhozott, vagyis elindult velem a lépcsőn. De hogy hogy kötöttem ki vele egy ágyban már megint, arról halványlila gőzöm sincs!
- Ezért asszem én vagyok a hibás – hajtotta le a fejét. – Bezártam az ajtót, gondoltam, te úgy is ki tudod nyitni a pálcáddal, ha visszajössz. Na, mindegy, viszont van egy jó hírem is – tért át más témára, és sokkal lelkesebb hangra váltott.
- Az most rám fér.
- Itt van Sergio – vágta rá gyorsan. – És veled akar beszélni.
- Megyek, megyek! – pattantam fel.
Felvettem a strandpapucsomat, aztán lerohantam a lépcsőn. Azt ugyan Aby elfelejtette velem közölni, hogy hol is vár rám, de ez most felesleges. Annyira nem nagy ez a birtok, majdcsak megtalálom valahogy.
Végül nem is kellett olyan sokat keresni, ott állt az étkező bejáratánál, és Cloéval beszélgetett. Hogy tud úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne?
Szép lassan odasétáltam hozzájuk, közben pedig figyeltem, ahogy a többiek röplabdáznak a pályán.
- Sziasztok! – köszöntem rájuk, mire mindketten mosolyogva fordultak felém.
- Szia, Lily! – üdvözölt Cloe. –Hogy vagy? Nem is láttalak egész nap.
Remek! Áruljon csak be Sergiónál, hogy egész nap az ágyamban terpeszkedtem. Annyira imádom ezt a napot…
- Persze, csak elaludtam – hazudtam. És félve a másikra néztem, aki viszont összeráncolt szemöldökkel bámult rám. Ezzel itt nem ért véget. Szerencsére most nem szólt egy szót sem…
- Ejnye, Sergio, mit csináltál ezzel a lánnyal? – veregette meg finoman a vállát, majd rám kacsintott.
- Semmit – morogta. – Ne haragudj, Cloe, de muszáj lenne Lilyvel beszélnem.
- Csak nyugodtan, nekem úgyis meg kell keresnem Leót. Sziasztok – integetett, majd befordult a ház mögé és eltűnt.
Mi meg még álltunk némán egymással szemben. Elég kínos ez a csend.
- James tudja? – nézett rám kérdőn.
- Ne haragudj - hajtottam le a fejem bűnbánóan. Borzasztóan éreztem magam miatta. – Nem akartam elmondani neki, csak az éjjel kicsúszott a számon. Ne haragudj, tudod, hogy nem bírom tartani a szám – néztem felé félősen, ő pedig hatalmas szerencsémnek köszönhetően elmosolyodott az utolsó mondatomon.
- Vénkorodra pletykás vénasszony leszel – ölelt meg, és adott egy puszit. – Kár, hogy én azt már nem láthatom.
Erre a mondatra megint könnyel telt meg a szemem, és még jobban hozzábújtam.
- Lily! – emelte fel a fejem az államnál fogva, és így kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Azt ígérted, nem csinálod ezt. Kérlek! Én nem akarom azt látni, ahogy sajnáltok! Nevető arcokat akarok!
- De…
- Lil, ha nem hagyod abba, akkor kitörlöm ezeket az emlékeket! – fenyegetett meg.
- Ne – kapaszkodtam még jobban belé.
- Gyere, sétáljunk! – húzott az erdő felé.
Kézen fogva sétáltunk, míg el nem értünk egy olyan távolságot, hogy már a nevetgélő társaim hangját nem is hallottam. Sergio az egyik fa tövébe ült, és maga mellé húzott.
- Lily, tegnap is ezt kértem. Ezért nem tárom a világ elé, mert nem akarok ilyen szemeket látni, mint most a tied. Elhiszem, hogy neked se jó, hogy ez van velem, és köszönöm, hogy ennyire szeretsz – nézett felém hálásan, majd folytatta. – De én úgy akarok elmenni, hogy minden egyes pillanatomat kiélvezem.
- Sajnálom, én nem ezért… - bújtam újra hozzá.
- Tudom – simogatta a hátam. Ha most valaki megnézne minket, akkor biztos azt mondaná, hogy szerelmesek vagyunk, pedig tényleg nem.
- Sergio! – egyenesedtem ki. – Mostantól jobban leszek, ígérem – mosolyodtam el.
- Nagyon helyes! Na, gyere! – állt fel. – Ahogy hallom, a hasad már jó rég nem látott semmi finomat.
- Hát, az lehet – vigyorodtam el, majd mosolyogva szökdécseltem utána.
Visszamentünk az ebédlőbe, ahol szerencsémre tényleg volt egy kis nasi kirakva. Egyből rávetettem magam, aztán jóllakottan dőltem hátra.
- Gyere, ússzuk le ezt a sok kalóriát – nevetett Sergio. – Bár, ahogy így elnéztelek, életed végéig úsznod kéne, hogy lemenjen ez a sok minden.
- Gúnyolódj csak! – nyújtottam rá ki a nyelvem. – Tudom én, mi a te bajod! Csak irigykedsz, mert neked nem olyan jó az anyagcseréd! – vigyorogtam. – De ez az úszás nem is olyan rossz, fogadjunk, hogy simán levernélek!
- Csak szeretnéd! – vette fel a fonalat.
- Fogadjunk? – incselkedtem.
- Miben?
- Válassz te, úgyis nyerek!
- Hát, jó – bólintott gonosz fénnyel a szemében. – A vesztes smárol valakivel. Mondjuk Jamesszel.
- Te meg akkor McGalagonnyal – nevettem. Már csak a gondolattól is borsózik a hátam. Fúúúúj…
- Legyen – nyújtotta felém jobbját, én meg erősen megráztam.
- Adj öt percet, felkapom magamra a bikinim – kiáltottam vissza neki, miközben már fél úton voltam a szobánk felé.
- Lily, én… - jött velem szembe Aby.
- Ne most! – intettem le, és futás közben kiabáltam neki vissza. – Majd ha lealáztam Sergiót.
- Csak szeretnéd! – hallottam távolról a hangját.
Felrohantam a szobámba, sebtében ledobáltam mindent magamról, aztán felvettem a bikinim, és már rohantam is vissza a medencéhez. Ott már egész kis tömeg gyűlt össze. Odaálltam Sergio mellé, és kihívóan néztem rá.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte vigyorogva.
- Igen – bólintottam eltökélten. – A nyáron még leúsztál, de most – nevettem gőgösen. Jé, ilyen is kijön belőlem?!
- Kedves nézőink – lépett elő Black. Nyílván magára vállalta a kommentátor szerepét. – Mindenkit köszöntök eme csodás napon. Mind tudjátok, miért gyűltünk itt össze; hogy szemtanúi lehessünk, ahogy e pár egyik tagja úszásban lealázza a másikat – vigyorgott rám. – Fogadni továbbra is Peter barátunknál lehet. Sergio győzelme egy a kettőhöz, míg a mi kedves prefektusunké kilenc az egyhez.
- Hé! – háborodtam fel. És joggal! Mi ez már? – Ilyen nincs! Mi az, hogy kilenc az egyhez?!
- Nézd, kedves Evans! – fordult felém az az idióta vigyorogva.
- És három, kettő, egy, rajta! – kiáltotta Potter a medence közepéből, mire Sergio már be is ugrott.
- Hé – hisztiztem. – Ez nem ér, én nem voltam kész! – panaszkodtam Blacknek.
- Inkább menj már! – lökött be Ian a vízbe, én pedig egyből elkezdtem tempózni.
A víz hideg volt, a hajam a szemembe lógott, és az orrom teliment vízzel. Ráadásul Sergio már legalább két testhosszal vezetett. Muszáj belehúznom, nem smárolhatok Potterrel!
Gyerünk, Lily!
Már csak egy testhossz, már csak fél…
- Hé! – sikoltottam, mire telement a szám vízzel. Naná, hogy sikítottam, valaki elkapta a derekam, és lehúzott a víz alá. – Engedj el! – köhögtem. Ki ez a vadbarom?! - Potter! – dühöngtem. – Mi a frászkarikát csinálsz?
- Vesztesz! – vigyorgott. – Vagyis segítek Sergiónak nyerni.
- Ilyen nincs! – cirkuszoltam. – Eressz el!
- Tessék, most már mehetsz! - emelte fel a két kezét látható magasságba.
- És most mire megyek már vele? – néztem rá dühösen.
- Vesztettél édesem – vigyorgott pimaszul.
Ellöktem magamtól, és elkezdtem úszni a part felé, hallottam még magam mögött a nevető hangját. És a parton se volt senki olyan hangulatban, mint én. Ez annyira nem ér!
- Gyere – nyújtotta felém Sergio a kezét. – Segítek kimászni – mondta gonosz vigyorral.
- Köszönöm, ki tudok magamtól is mászni – vágtam oda neki, majd egy kecsesnek szánt mozdulattal kikászálódtam.
Felemelt fejjel a többiekkel ellentétes irányban elsétáltam a napozóágyakig, ott lefeküdtem az egyikre. Ha már nem nyertem, akkor legalább legyek barna.
- Vesztettél – jött utánam Serg.
- Eltakarod a napom – feleltem közönyösen.
- Emlékszel a fogadásra?
- Csaltál.
- Én nem, Potter volt – ült le a mellettem lévő ágyra.
- Pláne.
- A fogadás akkor is ér!
- Be se értem a célba – ellenkeztem.
- Ezen változtathatunk – vigyorodott el ma már nagyon sokadjára.
Nagyon nem szeretem ezt a vigyort. Sose lesz belőle semmi jó dolog. És most sem…
Felállt, és felkapott. És mint két nappal ezelőtt Potter, most ő is beugrott velem a vízbe. Miért mindig velem kell ezt csinálniuk?! Annyira utálom! Telemegy az orrom vízzel, és levegőt se kapok rendesen.
- Hagyjatok már békén! – üvöltöztem, miközben próbáltam megszabadulni tőle. – Ezt még visszakapjátok! – próbáltam újra kimászni, de most meg Potter jött. Ennek sosem lesz vége?!
- Segítsek? – nyújtotta a kezét. Nem is rossz ötlet…
Lábamat észrevétlenül a peremnek támasztottam, aztán egy mosoly kíséretében elfogadtam segítségét. Mikor kezeink már összeértek, egy jó nagyot rántottam rajta, ő pedig már mellettem kapkodta a levegőt a nagy csobbanás után.
A parton mindenki tapsolt és nevetett.
- A verseny miatt – mondtam neki vigyorogva, aztán megint megpróbáltam kimászni. De azt hiszem, jobb, ha ezt az ötletet egy ideig elfelejtem.
- Ha! – kapta el a csípőmet. – Nem hagyhatom ezt ennyiben! – visszarántott és ledugta a fejem a víz alá. Erre már egy kicsit jobban fel voltam készülve, így csak a szám volt nyitva, ugyanis sikítozni próbáltam, de hát egy liter vízzel a számban ez nehéz dolog.
Még vagy egy fél óráig birkóztunk a vízben, közben pedig majdnem mindenki beszállt. Nem is tudom, hogy hány embert nyomtam már le, és engem hányan nyomtak le, mikor megérkezett McGalagony, és felerősített hanggal ránk kiabált, hogy mégis mit képzelünk magunkról. Meg hogy ez nem vall roxfortos diák viselkedésére. Mi nevetgélve jöttünk ki, és kiültünk a partra.
Észre se vettük, mikor lett hét óra, és mennünk kellett vacsorázni.
Ez az este mindenféle részegeskedéstől, üvegezéstől, rosszhírtől mentes volt. Nem is nagyon történt semmi. Vacsora után beültünk Bonnie-ék szobájába, hogy egy kicsit pletykálhassunk. Sajnos az is főleg csak abból állt, hogy rólam kérdezgettek. Nem akarták elhinni, hogy köztem és Sergio között nincs semmi.
- Tudjátok, mi a fura? – kérdezte egyszer Olivia.
- Na mi? – néztem rá előre félve a választól.
- Hogy James mikor rátok néz Sergióval, akkor abszolút nem féltékeny – fejtette ki. – Pedig mikor Matt-tel beszélsz, még akkor is féltékeny.
- Hát – vontam meg a vállam, közben pedig a szemem sarkából Abyre néztem, aki csak ugyan értetlen tekintettel nézett rám. – Nem tudom. Sergiónak barátnője van – jegyeztem meg.
Ezután még kicsit faggatóztak, de hamar meguntam és elmentem aludni.
Három napja vagyunk itt, de ez lesz az első éjszakám, amit a saját ágyamban töltök. Lezuhanyoztam, aztán hamar el is aludtam.
Másnap reggel egész korán keltem. Abyt nem akartam felébreszteni, ezért felvettem a köntösömet, aztán kimentem. Ránéztem az ottani órára, ami hatot mutatott. Nem is tudom, mikor ébredtem fel valamikor is szombat reggel hat órakor, ha nem volt muszáj. Volt már egyáltalán ilyen?
Szépen nyugodtan leballagtam a lépcsőn, aztán kimentem az ebédlőhöz. Ott már csendesen beszélgetett Leo és Cloe.
- Jó reggelt! – köszöntem oda nekik halkan.
- Szia, Lily! Nincs kedved leülni? – mutatott a maga melletti székek egyikére Leo.
- Nem köszönöm, csak egy bögre kávéért jöttem – feleltem, és bementem a konyhába, ahol telitöltöttem egy bögrét. Aztán kisétáltam a medencéhez és leültem az egyik székre.
Jó volt hallgatni a csicsergő madarakat, nézni a még alig felkelt napot és közben a forró kávémat szürcsölgetni. Olyan megnyugtató itt lenni. Csak nézni, ahogy a reggeli szél a medence vizét fújdogálja. Idilli kép.
Nagyon hamar eltelt az idő. Már hét óra volt, mikor Jess kijött futni. Neki ez a mániája. Én el sem tudnám magamról képzelni, hogy reggel felkelek csak azért, hogy ilyen maradjon az alakom életem végéig. Ezek után bementem felöltözni, és Abyvel lementem reggelizni.
A nap további részén semmi érdekes nem volt. Röplabdáztunk, úszkáltunk meg effélék. Délután pedig napoztam, amennyit csak tudtam. Aztán vacsoránál Cloe bejelentette, hogy szeretnének minket elvinni az egyik szórakozóhelyre, ami a mágusok körében nagyon népszerű. És ha én jól emlékszem, akkor a nyáron már voltam is ott Sergióval. El Cuplé a neve. Egy nagyon igényes szórakozóhelyről van szó. Kicsit hasonlít a mugli diszkókhoz is.
Vacsora után mindenki izgatottan rohant vissza készülődni, legalábbis a lányok közül. Merthogy azt meg kétlem, hogy a fiúk indulás előtt már három órával neki állnának öltözködni. Max annyit csinálnak, hogy lezuhanyoznak és Potter esetében még jobban felállítják a hajukat. Bezzeg nekünk egy csomó mindennel bajunk van.
Még szerencse, hogy bepakoltam néhány olyan darabot, amit fel tudtam venni egy ilyen helyre.
- Valamit kölcsön kell adnod – nézett rám esdeklőn Aby.
- Válassz, amit akarsz. Nekem a fehér gatyám és az a fekete felsőm kell – válaszoltam, ő pedig mohón nekiesett a táskámnak.
Időközben az általam kiválasztott ruhák is kikerültek. Elmentem zuhanyozni, és amikor kijöttem, Aby még mindig kétségbeesetten válogatta a ruhákat.
- Ez nem igaz! – vágta földhöz az egyik kedvenc pólómat.
- Hé! – emeltem fel a földről, és ekkor megakadt a szemem az egyik felsőmön. Igazából nem is tudom, hogy minek hoztam el. Mindössze egyszer volt rajtam. Petúniától kaptam, mikor el kellett kísérnem az egyik randijára. Annyira tudja, hogy a kék nem megy a hajamhoz, de ő csak azért is ezt vettette fel velem.
- Vedd fel ezt! – mutattam meg neki. – Mondjuk… - gondolkodtam. – Azzal a fekete térdgatyáddal, aminek olyan bő szára van.
- Nem is rossz ötlet! – fontolgatta hangosan. – Legyen! – mondta, aztán elrohant fürdeni.
Közben én elkezdtem fésülködni. De sehogy se volt jó a hajam.
- Aby! Haladj már!
Közben már azért én is felöltöztem. Fehér térdnadrágot egy fekete fölsővel vettem fel, amitől anyának mindig hidegrázása volt, ugyanis a ruha annyiból állt, hogy a nyakamban és a hátamon két pánttal volt megkötve egy négyzetszerű, fekete, flitteres anyag. Igazán merész, de Spanyolországba, ahol senki sem ismer, pont jó.
Abyn is nagyon jól állt minden.
- Mi van?
- Csinálj valamit a hajammal – sóhajtottam.
Elővette a pálcáját, és rámutatott a hajamra, amin rögtön lágy hullámok jelentek meg. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!
Kisminkeltük egymást, aztán felvettük a cipőinket, és utolsóként elhagytuk a házat. Már mindenki izgatottan toporgott a bejáratnál. A lányok mind-mind csillogóbbnál-csillogóbb ruhákat vettek fel. A fiúk pedig a rájuk jellemző módon csak egy farmert és vagy pólót, vagy egy inget hordtak.
Aztán végre elindultunk.
Szombaton tényleg nagy az élet. Mindenhol miniszoknyás csajok rázzák magukat a pultnál terpeszkedő srácoknak.
Annyira tipikus. Azonban a zene nagyon jó volt. Épp az egyik kedvencem ment.
- Aby! Gyere, táncoljunk! – kiabáltam a fülébe, de nem hiszem, hogy hallotta, ugyanis a zene olyan hangos volt. De úgy látszik, kitalálta, hogy mit akarok, ugyanis maga után húzott egyenesen a tömeg közepére, ott pedig táncolni kezdtünk.
Hamarosan a többiek is követtek minket. De én nem akartam törődni velük, csak jól érezni magam. Néhány számmal később egy nagyon helyes srác lépett elém, és onnantól már vele táncoltam. Tényleg nagyon jóképű volt. Tipikus mediterrán. Fekete haj, kreol bőr. Álmaim netovábbja. Néhány számot végig ráztunk, aztán megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy szomjas vagyok, mire lekísért a parkettről, és mindkettőnknek kért egy koktélt. Mikor ezt is megittuk, visszamentünk táncolni. Közben azért próbáltam körülnézni, hogy ki hol van, de nem sok mindenkit láttam.
Amikor már teljesen el voltam fáradva, újra kijöttünk a táncoló tömegből. Elmentünk Potter mellett, aki egy barna cicababával rázta, de amint meglátott engem, mintha a szemeivel ölni tudott volna.
Aby azt mondaná, hogy féltékenység. Szerintem, csak irigység. Az fáj neki, hogy látja, hogy mással jobban elvagyok, mint vele. Hamarosan megtudtam, hogy a srácot Adriánnak hívják, és 18 éves. Leültünk az egyik padra, ami kint volt.
- Hozhatok valamit inni?
- Egy pińa coladát – válaszoltam, aztán ott hagyott.
Körülöttünk csupa-csupa csókolózó párocskák. Kicsit zavaróak voltak. Remélem, Adrián semmi ilyet nem akar tenni, mert én nem vágyom rá. Eszem ágában sem volt csókolózni, csak egy jót bulizni.
- Tessék – zökkentett ki a merengésemből. Odaadta a koktélomat, ami szerintem kicsit savanyúra sikerült. Talán nem kellett volna annyi citromlevet rakni bele, de annyira nem volt rossz.
- Jössz sétálni? – kérdezte, mikor már megittuk, és én kezdtem kifogyni a témákból, amiről beszélhettünk volna. Nem volt az esetem. Mármint tényleg jól nézett ki, de sose járnék vele. nem valami agytröszt, és persze, kedves volt meg minden, de ennyi belőle épp elég.
- Hát… - vonakodtam. Nem szeretek csak úgy elmenni valakivel. Itt vannak legalább emberek, ha valami olyan történne, amit nem akarnék.
- Na, gyere, ne kéresd magad! – húzott fel, majd a kijárat felé vezetett.
Kifelé menet épp összetalálkoztunk Potterékkel.
- Hova, hova? – állított meg minket. Nem szoktam az ilyen beszólásainak örülni, de most nem bántam. Kicsit se fűlött hozzá a fogam, hogy a sötétben andalogjak ezzel a sráccal.
- Közöd? – kérdezett vissza flegmán Adrián.
- Sok.
- Nem érdekel, gyere, Lily! – mentünk tovább, közben próbáltam Potternek némán elmagyarázni, hogy jó lenne, ha segítene. Ő csak egy aprót bólintott majd elment a másik irányba.
- Hova megyünk? – kérdeztem Adriánt kicsit félve, mert már öt perce csak a sikátorokban sétálgattunk, és nagyon nem tetszett a helyzet.
- Gyere, már nincs messze – bizonygatta.
Aztán egyszer csak megálltunk. Egy nagyon hosszú sötét utca közepén, ahol a kukáktól senki nem láthatott minket. Egyre jobban közeledett hozzám, én pedig hátrálni próbáltam, de aztán akadályt szabott a fal. Ő pedig csak jött. Végül a számra tapasztotta a száját.
Én próbáltam ellökni magamtól, de ő volt az erősebb. Mikor végre elengedett, lekevertem neki egy pofont.
- Na, mi van? Nem tetszett valami? – gúnyolódott, miközben egyik kezével a falat támasztotta, másikkal pedig a vörös arcát masszírozta, de úgy állt, hogy ne tudjak elmenni.
- Engedj el – erősködtem, de esélytelen volt. Annyira hülye vagyok! Annyira éreztem, hogy ez lesz, akkor meg mi a francnak jöttem vele?! Remélem, James, hamar utánam jössz…
- Ugyan, csak szórakozunk egy kicsit – simított végig az arcomon, én pedig beleborzongtam. És nem attól, mert olyan jól esett…
- Kérlek, menjünk vissza – próbáltam rá hatni, de ő előre hajolt, és csókolgatni próbálta a nyakamat. – Engedj el! – löktem el magamtól, de elkapta a karom, mikor futni próbáltam.
- Ne kéresd magad! – gügyögött, majd megint rám mászott.
- Engedd el! – hallottam egy zengő hangot a kukák mellől. Potter! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
- Miért tenném?! Ő akart velem jönni – felelte mit sem törődve.
- Nem érdekel, engedd el! – váltott dühösebb hangra. – Gyere ide, Lily! – szólt hozzám, én pedig lassan próbáltam odamenni. Már csak három lépés volt köztem és Potter közt, mikor Adrián elkapta a karom, és visszarántott.
- Nem mész sehova – sziszegte.
- Utoljára kérem, hogy engedd el! – Potter kezében már ott volt a pálca.
- Ilyen kis pisisektől nem fogok megijedni – nevetett fel.
- Hát jó – sóhajtott. – Stupor! – mondta, mire a hátam mögött Adrián összeesette, engem is magával húzva.
- Lily! – termett ott Potter se perc alatt. – Jól vagy? – kérdezte, miközben segített felállni.
- Azt hiszem – bólintottam, miközben remegett mindenem. – Köszönöm - néztem rá hálásan.
- Semmi – legyintett. – Gyere – indultunk visszafelé.
Szerző:
Először is, kicsit hosszú volt. Remélem, nem untátok...
Aztán szeretnék egy kis lábjegyzetet hozzáfűzni: Tudom, hogy egy leukémiás beteg nem áll neki hosszakat úszni, ha már csak hónapok vannak hátra neki. (Sajnos tapasztalatból állítom, hogy nagyon nem néznek ki jól.) De fogjuk rá, hogy van valami varázslat, amitől igenis jobban vannak. Csak nem akartam, hogy betegen szeressétek meg.
És, mint azt bee a szemere vetette: "DE LILY NEM TELJESÍTETTE A FOGADÁST! Micsoda dolog ez??? Hüm???". Hát, ez majd a kövi fejezetben kiderül...
Addig is véleményeket... És szurkoljatok nekem 17-én...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
