|
Kilencedik fejezet ¤ Miért pont Ő?
Regicca 2008.06.19. 13:50
Huhh! Egymilliószoros bocsánat! *térden állva könyörög, és próbál James Poter féle bociszemekkel nézni*
Lényeg a lényeg, hogy nagyon nagyon sajnálom. Elég sok gondom volt.
Egyrészt ez mind a tanároknak köszönhető. :( Másrészt, igen, kicsit most én is hanyagoltam mindent. Harmadrészt, elveszítettem egy barátot, és kicsit lehangolt vagyok.
Közben azért alkottam egy kis novellát is, amit ITT olvashattok.
Sajna ez a lehangoltság a fejezetben is jócskán érezhető. Nem várt fordulathoz értünk. Nem volt bekalkulálva, de egyszerűen ez jött...
Azért remélem, tetszik.
U.i.: A fejezetben található Font Magicáról videót itt láthattok: Font Magica - Csak, hogy el tudjátok képzelni...
AZért kapok még véleményt?
A délután hamar eltelt. Sergio estefelé összeszedett mindenkit McGalagony segítségével, és vissza hoppanáltunk a szállásra vacsorázni.
Sergio félúton az ebédlő felé csendesen a fülembe súgta, hogy ne egyek ma este sokat, mert lesz egy kis meglepetése. Nem hagyta, hogy válaszoljak, csak rám kacsintott aztán odament Cloéhoz, hogy üdvözölje.
Lassacskán mindenki hozzálátott az evéshez. Persze, hogy én voltam az utolsó, aki sorra jutott. Mikor végre leültem, a többiek már javában tömték a majmot. Ez főképp Potter és Black esetében igaz.
- Ennyit eszel? – kérdezte Aby döbbenten, teli szájjal, mikor megnézte a tányéromon lévő kis adag salátát.
- Miért? – néztem rá kíváncsian. Meg egy kicsit úgy, hogy megértse, ezt majd később elmondom.
- Oké – nyugtázta, majd egy újabb adag tésztát vett fel a villájával. Azért az mégis csak jó, hogy egyetlen nézésből kitaláljuk, mire gondol a másik.
- Ez mi volt? – értetlenkedett Potter.
- Micsoda? – fordultam felé legszebb mosolyommal.
- Szóval, miért is csak salátát eszel? – tette fel ugyanazt a kérdést Black is. – Nem igazán vagy híres a diétáidról… - mondta, majd kajánul elvigyorodott.
- Mert nincs is rá szüksége! – szólta le haverját Potter.
- Nos, hogy kielégítsem kíváncsiságotokat, egyszerűen arról van szó, hogy nem vagyok éhes – válaszoltam, aztán kifejezetten nagy érdeklődéssel fordultam a tányéromon lévő ínycsiklandozó görögsaláta felé. Erre nem kívántam több időt fordítani.
Hamar el is tűntettem mindent, mármint alapból nem volt sok, de az is hamar eltűnt. Aztán unottan néztem magam elé, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kicsit össze is rezzentem, de aztán megfordultam. És Sergio állt ott. Lehajolt hozzám, hogy a fülembe súgjon valamit. Gondolom, nem akarta, hogy más is hallja.
- Elkértelek McGalagonytól. Egy fél óra elég, hogy elkészülj? – kérdezte.
- Naná – váltottam vidám hangnemre. Szóval, ebből vacsora lesz? De jó, de jó! – Bocsássatok meg! – néztem asztaltársaimra. – Mennem kell. További jó étvágyat! – búcsúztam, majd sietős léptekkel kimentem. Potter meg csak tátott szájjal nézett utánam. Egészen fel a szobámig. Ott becsuktam az ajtót, és előszedtem a táskám, és kerestem valami elegáns cuccot.
Az ágyam tetején már egy egész ruhásszekrénynyi ruha halom volt, de én még mindig nem találtam meg a tökéleteset. Lassan kiürült a táskám. Pedig a fél ruhatáram benne volt, de olybá tűnik, hogy nem a jó fele…
- Mit csinálsz? – hallottam az ajtóból Aby hangját.
- Ne ácsorogj ott, inkább segíts! – szóltam rá, minek köszönhetően odalépett a kupachoz, és leemelt róla egy fehér színű, A-vonalú szoknyát, egy zöld vászontoppot, és egy fehér, egyszerű sarut.
- Annyira imádlak! – ugrottam a nyakába.
- Tudom, én vagyok a te személyes stylistod – mosolygott. – De végre kinyögnéd, hogy mihez ez a szerkó!? – Majd megállt mellettem keresztbe tett karral, miközben én már a szoknyát kapcsoltam be és kíváncsian figyelt engem.
- Sergio – nyögtem, mert a szoknya csak nehezen akart becipzárazódni. Netán tényleg rám férne egy diéta?
- Mi van vele?
- Meghívott estére – mondtam, miután bebújtam a blúzomba is. – Ne kérdezd, hogy hova, mert fogalmam sincs.
Felvettem a cipőmet, aztán elkezdtem keresgélni az ékszeres dobozomban, és találtam egy pár méregzöld karika fülbevalót, amit még régen kaptam Petuniától, és egy ezüstláncot, rajta egy apró medállal. Előkaptam a fésűmet, és lófarokba copfoztam a hajam, aztán kihúztam a szemem feketével, egy halovány zöld szemhéjpúder, egy pici szempillaspirál, és kész.
A tükör elé álltam. Nem voltam egy bálkirálynő, de fél órás készülődéshez képest egész jól néztem ki. Felkentem egy kis szájfényt az ajkamra, megöleltem Abyt, és kiszaladtam a szobából. Azt hiszem Murphy-törvénye, hogy ilyenkor összefutok Jamesszel. Persze, hogy elestem. A hófehér szoknyám…
- Lekászálódnál rólam? – néztem rá dühösen. Nem akartam Sergiót megvárakoztatni. Igaz, a nyár folyamán már hozzá szokott…
- Nekem egész kényelmes itt – vigyorgott pimaszul.
- De nekem nem, és ha sokáig rostokolok itt, akkor el fogok késni! – szaladt ki a számon. Na így aztán biztos, hogy nem fogok odaérni időben.
- Hova, hova? Látom, nagyon ki vagy rittyentve – nézett végig rajtam szemérmetlenül. Közben pedig szerencsémre leszállt rólam, és engem is felsegített. Leporoltam magam. Remélem, nem látszik semmi.
- Nagyon csinos vagy! – váltott kedvesebb hangnemre. Fura volt ilyennek hallani Jamest, de nem szokatlan. Volt már ilyen, de kizárólag akkor, ha kettesben voltunk. Máskor muszáj volt valakinek felvágni az állítólagos lehengerlő stílusával.
- Köszönöm, de ha nem haragszol… - próbáltam a lépcső irányába állni, de ő nem engedett.
- Haragszom. Hová mész? – faggatózott.
- El. Kérlek, James… - könyörögtem.
- James? – szaladt fel a szemöldöke. Jó magasra…
- Nem így hívnak?
- De, de…
- Na, most már, tényleg mennem kell!
- Miért akarsz elmenni? Egyáltalán hova? – feszegette tovább. Ha azt mondom neki, hogy Sergio vár, akkor biztosan nem fogok egykönnyen kijutni a házból.
- Én… én… én csak sétálni megyek – dadogtam.
- Kivel?
- Ööö… Bonnie-val – vágtam rá.
- És ehhez öltöztél így ki? – nézett rám, miközben oldalra billentette a fejét, kétkedése jeléül. Most mit tagadjam, tényleg aranyos egy kicsit… De csak egy nagyon-nagyon kicsit.
- Igen, miért talán baj? - szóltam élesen.
- Lily! – hallottam Sergio hangját a földszintről. – Jössz már?
- Értem már… - nézett a szemembe James csalódottan. – Legalább ne hazudtál volna. Menj csak. Jó szórakozást! – mondta, majd bevonult a szobájába. Én meg csak tátott szájjal bámultam utána. Most meg mi a frászkarika baja van?
- Lily! – ért fel a lépcsőn Sergio. - Jössz?
- Aha, persze – zökkentem ki a merengésből, aztán leszaladtam hozzá, és adtam egy puszit az arcára, belékaroltam, és elindultunk.
A kijárat felé találkoztunk Blackkel, az meg csak füttyögött, én meg igyekeztem megszaporázni a lépteinket. Csak érjünk már ki. Így is épp elég embernek magyarázkodhatok majd holnap.
- Nem is mondtam még, hogy nagyon csinos vagy – mosolygott kedvesen. Én meg éreztem, hogy elpirulok. Félreértés ne essék, semmiféle szerelmi szál nem fűz hozzá, mindössze jól esik, ha bókol. Na de kinek nem. Ráadásul Sergio egyáltalán nem rossz pasi. Sőt…
- Köszi, te is nagyon jól nézel ki – néztem végig rajta. Naná, hogy jól nézett ki. Pedig nem is volt rajta más, mint egy hófehér ing, a könyökéig felhajtva, és egy világos farmer. Tökéletesen kiemelte barnaságát. Komolyan, ha nem csak a barátom lenne, egyből ráugranék.
Mikor kiértünk a hoppanálás-gátlón kívülre, rögtön dehoppanáltunk. Egy kis sikátorban találtam magam, aztán, mint aki nem csinált semmit kisétáltunk az emberek közé. És én már rögtön tudtam, hogy hol is vagyunk. A Font Mágicához érkeztünk. és nem is akármikor.
Épp most kezdődött a műsor. Imádom. Mikor itt laktam, majdnem minden este kijöttem, csak hogy láthassam. Valami fantasztikus látvány! Mikor feltör a víz, és mindenhol minden színes. És akkor még erre mondják, hogy a muglik nem kreatívak?!
- Tökéletes időzítés – kiáltottam oda Sergiónak, mert abban a pillanatban már fel is csendült a Gyűrűk urának zenéje, és megindult a játék. Színek váltakoztak az ütemre, a formák is mások lettek. Tökéletes volt az összhang. Én meg csak szájtátva gyönyörködtem benne. Olyan megnyugtató volt. Éreztem, hogy Sergio átölel, és aztán már így néztük, míg vége nem lett.
Mikor aztán a zene abbamaradt, és a szökőkút is visszaváltott a szokásos koreográfiájára, lassan oszlani kezdett a tömeg.
- Mi baj? – néztem bele szomorú szemébe.
- Semmi, ne aggódj! Gyere, menjünk enni. Foglaltattam asztalt – húzott az egyik irányban.
Az étterem tényleg hangulatos volt, és csendes. Az evés kellemesen telt, sokat nevettünk, viccelődtünk. Én főleg Potterről meséltem, Sergio pedig a végén már a hasát fogta a nevetéstől. Egyáltalán nem értettem, hogy mit talál ennyire viccesnek!
- Ne haragudj! – törölgette a könnyeket – amik a nevetésből maradtak vissza – az arcáról, és szaggatottan vette a levegőt. – Csak hihetetlen, hogy ennyire rámenős legyen valaki!
- Pedig van, hidd el, én tapasztalatból mondom! – mosolyogtam én is.
Miután Sergio lovagiasan kifizette a számlát, kimentünk. Nekem nem engedte, hogy akár csak egyetlenegy centtel is hozzájáruljak, pedig tartottam tőle, hogy nem pénztárcakímélő vacsorán vagyunk túl.
Sétálgattunk, beszélgettünk, és már nem is tudom, hogy, de kijutottunk a tengerpartra. Levettem a cipőmet, és mintegy hülyegyerek beleszaladtam a tengerbe. Persze, csak addig, hogy a szoknyám ne nagyon legyen vizes. Játszottam a habokkal. Élveztem, hogy a hullámok csiklandozzák a lábam. Mindent. Sokszor gondolkodtam, hogy ideköltözzek. Itt minden sokkal szebb. És sokkal jobb az idő is, mint Angliában. Itt nem számít, hogy aranyvérű vagy, vagy mugli szülők gyermeke. Mágus, az mágus. Ilyen egyszerű.
- Sergio, gyere! – szóltam oda neki. De nem jött. Helyette inkább leült a homokba, és mosolyogva nézett engem. De szeme inkább szomorúságot sugárzott. Valami baj van. Érzem.
Odamentem hozzá. Cipőmet leraktam magam mellé, és átöleltem. nem tudom, hogy mi baja, de ez mindig mindenkinél hat. Ha érzed, hogy van egy szerető barát, aki mindig melletted van. Bármikor, bármiben melletted áll.
- Mi baj? – kérdeztem suttogva.
- Lily… - kezdte, de hangja elcsuklott. Nem nézett rá, inkább a milliónyi csillagot a tiszta égbolton. – Beteg vagyok!
- Milyen beteg? Megfáztál? – kérdeztem naivan, de lelkem mélyén nagyon is éreztem, hogy itt nem egy normális megfázásról van szó.
- Nagyon… Lily… Én meg fogok halni – mondta. Én meg nagyon is reméltem, hogy csak viccelt. De hisz alig húsz éves. Hogy halna meg?! Most kezd el élni! Nem halhat meg!
- Sergio! Nem vagy vicces!
- Lily… - nézett rám fájdalmasan. - Nem viccelek. Két hete tudom…
- Mit? – Egyszerűen nem akarom elhinni.
- Leukémia.
- Micsoda?!
- Az orvosok és a gyógyítók szerint is maximum fél évem van még…
- Ez nem lehet! – Éreztem, hogy szemeim könnyel telnek meg. Nem lehet, ez biztos valami hülye vicc!
- Lily! Ne sírj! – ölelt át.
- És ez… de hát, annyi gyógymód van… És a gyógyítók? Ők… - gondolkodtam lázasan. Hátha kitalálok valamit. – Van az a sugárkezelés a mugliknál, nem?
- Lily, már késő…
- Dehogy késő! Hogy mondhatsz ilyet? – pattantam fel. – Gyerünk, bemegyünk a kórházba.
- Lily, nyugodj meg! – állt fel ő is, és megpróbált újra átölelni. Én nem is akartam álcázni könnyeimet. Potyogtak egymás után.
- Nyugodjak meg? Sergio, felfogtad, mit mondasz?!
- Lily… Kérlek, pont ezért nem mondtam el neked korábban. Nem akarom, hogy kiborulj…
- De… de… miért nem csinálsz valamit?
- Hidd el, hogy próbáltam, de nagyon későn vették észre. Lehetne késleltetni kemoterápiával, de…
- Akkor miért nem csinálod? – Nem akarom, hogy meghaljon! Nem hagyhat itt ő is. Apa már meghalt, de Sergio… Őt nem engedem!
- Lily, azzal is csak egy évet nyernék max.
- De az egy év! – tiltakoztam hevesen.
- Nekem is nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, de hidd el, jobb ez így – mosolygott keserűen.
- Miért? – zokogtam.
- Azt akarom, hogy az emberek így emlékezzenek rám, ahogy itt állok. Nem akarom, hogy a hajam kihulljon. Hogy ne bírjak járni, egyedül enni, vagy még a vécére se kimenni. Méltóságteljesen akarok meghalni… - Lassan az ő szemébe is könnyek szöktek. – Lily, kérlek, érts meg…
- Sergio… - sírtam, és még jobban magamhoz szorítottam. Nem lehet, ez nem...
- Lily! – tartott el magától, csakhogy a szemembe tudjon nézni. – Kérlek, ne sírj!
- De én… - szipogtam.
- Csak kérlek, hogy ne légy szomorú. És mindig mosolyogj, ha rám gondolsz majd. Megteszed?
- Én… - néztem rá. Nagyon féltem… Ez már annyira végleges.
- Kérlek, ez nagyon fontos nekem…
- Meg – bólintottam.
Még ültünk néhány órát a parton. Beszélgettünk, sírtunk, és nagyon meglepődtem, amikor még nevettünk is. Sergio tényleg úgy akarja leélni az utolsó hónapjait, hogy az vidám lesz. „Élj a mának!” mondta nem is egyszer. Ő a mának élt. A legszebb emlékeivel akarta itt hagyni ezt a földet. És azt akarta, hogy mások se lássanak a betegségéből semmit. Megtudtam, hogy én voltam az ötödik ember, akinek elmondta, és nagyon másnak nem is szándékozta mostanában.
- Catalina hogy reagált? – kérdeztem félve. De ő nem nézett rám úgy, mintha rosszat kérdeztem volna. Csak mosolygott.
- Megígérte, hogy mindenben mellettem áll. Halaszt egy évet a kedvemért, bár próbáltam róla lebeszélni, de nem hagyta magát. Elterveztük, hogy bejárjuk Európát.
- Ez nagyon jól hangzik – mosolyogtam.
Beszélgettünk még a tervekről, aztán Sergio az órájára nézett.
- Te jó ég, Lily! Fél egy! Azt mondtam a professzornak, hogy éjfélig hazaviszlek – pattant fel, és már húzta is fel a cipőjét. – Gyere, gyorsan! Mert aztán kitekerik a nyakam. A végén még azt hiszik, valami liliomtipró vagyok! – kacsintott.
- Potter biztos nem hagyná annyiban! – nevettem, és már én is felvettem a cipőm.
Sergio megfogta a kezem, és vissza hoppanáltunk a táborba. Bekísért az ajtóig. Ott még egyszer magamhoz öleltem.
- Sss! Lily! Fogunk még találkozni! – simogatta a hátam.
- Ígéred? – sírtam újra.
- Szoktam én neked hazudni? – nevetett. – Na, menj, mert megfázol! – Adott egy puszit, és még egyszer a nyakába borultam.
- Ehhem… - Lassan megfordulok, és a ház bejáratában Potter áll, és dühös tekintettel néz minket. Pláne Sergiót, akinek az egyik keze még mindig a derekamon van. – Kissé elkéstetek! – mondta hidegen.
- És? Nem vagy te az anyám! – vágtam vissza.
- De McGalagony megkért rá, hogy figyeljelek – válaszolta.
- Ez nagyon kedves volt tőled. Sikerült egy újabb pluszpontot szerezned nála, gratulálok. Puncsolásban első vagy! – ütöttem tovább a vasat. Mára tényleg elegem volt belőle. Nem érti, hogy most nem vagyok a veszekedős hangulatomban? Csak Sergióval akartam lenni. De nem vette a lapot. Még mindig ott ált az ajtóban.
- Hé! – fordultam felé újra. – Nem tűnik fel?! Szeretnénk kettesben maradni! – mutattam magunkra. Ő hümmögött még valamit, aztán bement.
- Olyanok vagytok, mint férj és feleség – nevetett Serg.
- Jajj, Merlin ne adja! – kuncogtam.
- Lily! – nézett komolyan a szemembe. Ma már nem előszörre, és ez eddig még egyszer se jelentett jót.
- Akarom tudni, hogy mit mondasz? – kérdeztem félve.
- Lily, ígérd meg, hogy adsz majd neki egy esélyt!
- Sergio – nyögtem, - nem kérheted ezt! Tudod, hogy mennyire utálom!
- Lily! Kérlek, látom, hogy tetszetek egymásnak! Használd ki, amíg van rá időd! Tudom, hogy azt a fogadalmat tetted, hogy ebben az évben nincs semmi pasi, de gondolj bele! Élj! És legyél boldog! Látod, én is halasztgattam mindent, és mit értem el vele?
Mielőtt bármit is ki tudtam volna nyögni, Sergio még egyszer adott egy puszit, aztán elment. Én meg csak ott álltam, küszködve a könnyeimmel.
Végül is, miért nem sírok? Senki nem lát.
Lerogytam a bejárati ajtó előtti lépcsőre, és zokogni kezdtem. Ez más volt, itt most nem volt Sergio, aki megvigasztaljon. De sokan mondták már, hogyha kisírom magam, utána jobb.
Nem hiszem el! Miért pont Sergio? Hiszen alig húsz! Még alig élt! Más varázslók lassan a kétszázhoz közelítenek, ő meg csak ennyit kapott? Ez annyira nem ér…
- Evans! Én nem akarlak titeket zavarni, de… - lépett ki az ajtón ismét Potter, és majdnem hasra esett bennem. De szerencsére – Gondolom, ő a tökéletes reflexeinek köszönné! – megkapaszkodott az ajtóban, így megúsztuk egyben.
- Mindjárt megyek! – hüppögtem.
- Te sírsz? – lepődött meg.
- Nekem már azt se lehet?! – álltam fel, és egyenesen az arcába üvöltöttem.
- Én… izé… - dadogott. Na, igen, azért akárhányszor is bosszantott fel, ilyen még nem voltam. De ilyen még nem is történt velem. – Mi baj? – ült le mellém.
- Semmi.
- Lily! Hidd el, jobb, ha beszélsz róla – erőltette a dolgot.
- Semmi.
- De…
- Mit nem értesz? – estem neki. – Hát jó, mit akarsz tudni? Hogy az egyik legjobb barátom leukémiás, és hogy nem valószínű, hogy megéli a karácsonyt? Ezt akartad? Hát tessék! Most boldog vagy?!
- Úristen! Lil… Én… Sajnálom!
- Legalább ne hazudj! – dörrentem rá.
- Nem – bizonygatta. – Komolyan, én sajnálom! Hidd el, tudom, mit érzel.
- Honnan? – néztem rá bánatosan.
- Anya testvére is beteg volt. Igaz, neki valami mágikus betegsége volt, de őt se tudták meggyógyítani. Anya évekig elbőgte magát, ha kimondták a nevét. Lily, én tényleg sajnálom…
- Köszönöm! – mondtam halkan, és újra elbőgtem magam. De most már nem magamban, hanem Potter vállán. Ő pedig nyugtatgatott, és a hátamat simogatta. A hátam már tiszta libabőr volt. És nem csak miatta, hanem mert azért itt is elég hideg volt. Nekem pedig már majdnem lecsukódott a szemem.
- Lily! – hallottam egy mély hangot valahonnan messziről. – Be kéne menni. Meg fogsz fázni!
- Nem megy… - szipogtam félálomban.
Választ nem kaptam, csak azt éreztem, hogy valaki felkap, és bevisz a házba. Körülbelül olyan tíz lépés után el is aludtam, és nem is emlékeztem, hogy kerültem az ágyamban.
Szerző:
Netán számíthatok egy két véleményre?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
