- Hé ébresztő! Keljetek már fel! – visította a fülembe valaki, azt hiszem, Olivia.
- Dehogy kelek! – morogtam vissza a takaró alól. Most feküdtem le. Mi történt, földrengés?

- Lily! Aby! Gyertek már, mert még elkésünk! – rángatott meg újra.
- Honnan? – Hallottam, hogy Aby is ugyanolyan lelkesedéssel a hangjában kérdezett.

- Honnan, honnan? Hát nem emlékeztek? McGali mondta, hogy hétre a nagyteremnél kell már lenni. Ma megyünk kirándulni! – ujjongott. – Már hat óra?

- Mennyi? – fakadt ki barátnőm. – Te képes voltál engem hajnali hatkor felébreszteni? – dühöngött.
- Aby! Mi, Bonnie-val már egy fél órája fent vagyunk. Ti is igazán felkelhetnétek!

- Én aztán nem! Nem megyek sehova! – dugtam a fejem a párna alá.
- Jaj, Lily! – Éreztem, hogy Bonnie leül az ágyam szélére.- Gyere már! Ígérem, jó buli lesz!
- És ezt tudják Potterék is, mi?

- Lily Evans! – hallottam Olivia fülsüketítő hangját magam mellett. – Azonnal szedd össze magad, és mássz ki abból az ágyból!

- Megyek már, csak ne üvöltözz! – dünnyögtem, és kitakaróztam. – Nagyon hideg van! – nyavalyogtam.
- Ugyan már! – és egy rántással lehúzta rólam a meleget adó takarót.
- Oliiiiii – nyüszítettem.

- Ne hisztizz! Irány a fürdő! – utasított.
- Jól van, megyek! – adtam meg magam. – Legutóbb hatéves koromban bánt így velem az anyám! – duzzogtam.

- Hát most körülbelül olyan szinten is vagy! – vágott vissza, majd bíztatásképpen még egyet lökött rajtam.

Becsuktam az ajtót, majd miután levettem a pizsamámat, beálltam a forró zuhany alá, és hagytam, hadd csurogjon rám a víz.

- Lily! Igyekezz már! Én is be akarnék még menni! – dörömbölt az ajtón barátnőm.
- Megyek már! – válaszoltam. Kimásztam a tus alól, megtörölköztem és magam köré tekertem a türcsimet.

Gyorsan helyet cseréltünk. Aztán, nem is tudom, mikor, de azt vettem észre, hogy van még valaki rajtam kívül.

- Evans! – vigyorgott Potter. Na ő mi a jó fenét keres itt ilyen korán?
- Potter! Mit akarsz itt? – kérdeztem gúnyosan, de azért közben éreztem, hogy elpirulok.
- McGalagony küldött, mert már mindenki rátok vár! – felelte készségesen, de az a vigyor még mindig ott volt. – Nagyon csinos vagy.

- Most, hogy elmondtad, amit akartál, akár el is mehetnél! – feleseltem, de éreztem, hogy már nem csak elpirulok, hanem vörössé válik az arcom. Szinte már égett.
- Szívesen segítek, hogy gyorsabban haladj – ajánlotta fel. Naná azt elhiszem! Tudom én, hogy mire gondol.

- Kösz, megoldom egyedül is! – vágtam rá. – Most már mehetsz! Mondd meg a többieknek, hogy tízperc múlva ott leszünk!
- Oké – mondta, majd még mindig vigyorogva kiment a szobámból.

Nem hiszem el, hogy itt hagytak a többiek! Legalább szólhattak volna, hogy elmennek. Egyáltalán mennyi az idő?
Ránéztem az órámra.
- Aby! Igyekezz negyedóra múlva hét! – üvöltöttem be a fürdőbe.

- Már kész is vagyok! – lépett ki felöltözve. – Lily! Én haladjak? Még mindig itt állsz törölközőben.
- Jól van, sietek! – feleltem. Tiszta ciki! Én vagyok a Griffendél ház legelkötelezettebb tanulója. Mindig mindent pontosan megcsinálok, és most meg 15 perccel az indulás előtt még mindig itt állok vizesen, és a cuccom fele szanaszét van.

- Segítsek? – ajánlkozott fel.
- Ja, köszi. Légyszi tedd be a pizsamámat a táskámba. Én addig felöltözök. – Felvettem egy nyári vászonszoknyát és egy hozzáillő ujjatlan blúzt. A hajamat egy szoros kontyban tűztem össze, és egy egyszerű szandált húztam.

- Kész vagyok – jelentette ki Aby.
- Én is. Mehetünk?
- Persze – bólintott, mire mindketten megfogtuk a saját csomagjainkat és sietős léptekkel lementünk a Nagyteremig.

- Miss Evans, Miss Wilson! Végre, hogy megérkeztek! – korholt meg minket McGalagony. Én rendesen el is pirultam. – Most, hogy mindenki megérkezett, kérem, menjenek be a Nagyterembe, és foglalják el a helyüket. Az igazgatóúr szeretne intézni magukhoz néhány keresetlen szót – szólt a többiekhez.

Képzelem, miket. Érezzük jól magunkat, legyünk jók, blablablabla…
- Kedves, végzős hetedikesek! – emelkedett fel a székből Dumbledore. – Nem akarlak olyanokkal untatni benneteket, hogy érezzétek jól magatokat és hasonlók, mert úgy hiszem ezt magatoktól is tudjátok. Mindössze arra kérlek bennetek, hogy ne zavarjátok a társaitok pihenését. Ha ő nem kívánja a társaságotokat, akkor ne zargassátok – itt gyanúsan Potterékre, majd rám nézett és végül kacsintott. -. Minden háznak két tanár kísérője lesz. Remélem, hogy majd sikerül kijönnötök velük. Hát akkor csak az elmaradhatatlan mondat: Jó szórakozást! – kívánta, és visszaült a trónjára, mi meg elkezdtünk tapsolni.

Végül is, kedves tőle, hogy direkt felhívta a figyelmet erre az aprócska dologra. Pár pillanattal később az asztal, azon a részen, ahol ültünk roskadásig megtelt finomabbnál finomabb ételekkel. Gyorsan nekiláttam, mert már nagyon éhes voltam.
Megettem két tükörtojást, nagyon sok finom friss zsemlével, meg két bögre kakaót. Utána meg desszertként egy nagy tál joghurtot.

- Lily! – hallottam Beccát. – Hogy vagy képes ennyit enni? – faggatott felháborodottan az előttem lévő üres tányérokra mutatva.
- Most miért? Anya mindig azt mondta, hogy reggelire mindig bőségesen egyek.

- De ettől el fogsz hízni – aggodalmaskodott Sissy. Bezzeg ők még mindig ugyanazt a pirítóst rágicsálták, amibe már fél órával korábban belekezdtek.

- Dehogy fogok! – legyintettem. – Már hat éve ismertek, és mindig ennyit ettem reggelire, és semmi említésre méltó sem történt. Ráadásul, ha meghíznék, se lenne semmi baj.

- Már hogy ne lenne? Hogy fogsz úgy pasit találni?
- Komolyan, Sissy! Mintha a nagyanyámat hallanám! Csak neki az a baja, hogy miért nem mutatok be neki már valami pasit, mert szerinte még sosem volt pasim.

- És akkor miért nem mutattad be neki Davidet? – kotyogott közbe Bonnie, aztán gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Bocs – nézett rám fájdalmasan.
- Kit? – érdeklődött Carla.
- Lily volt pasiját – felelte fel sem tekintve az én drága barátnőm.

- Micsoda? Nyáron volt egy barátod, és nekünk meg nem is szóltál? Lily! – esett nekem Olivia. Ezt a pletykafészket, ami itt körülvesz engem. Esküszöm, ha lesz alkalmam, megfojtom az én kedves barátnőmet.
- Bocsi, csak azért nem mondtam, mert nem tartott sokáig…

- Mindegy – intett le Jessica. – A részleteket akarjuk. Milyen David?
- Ööö…
- David Yte, a Hugrabugból. Tudjátok, tavaly végzett – segített ki Ab.

- Avval a jóképű terelővel? – ájuldozott Becca. – Vele jártál, és ezt nem mondod nekünk? Na mesélj, hogy jöttetek össze!

- Hát – kezdtem, és körbe néztem. Minden szempár rám ragadt. Köztük egy csokibarna is. De a többivel ellentétben, ebben nem a kíváncsiság volt látható, hanem valami más. – Tudjátok, hogy ő is Cambridge-ben lakik, ugye?- mire mindenki bólintott. – És hát sokszor találkoztunk, meg néhányszor játszottam is vele, mert hogy augusztusban ment az egyik terelői posztra jelentkezni a Darazsakhoz. Én meg segítettem neki gyakorolni, aztán csak úgy összejöttünk – hadartam.

- És akkor most is jártok? – ezt Olivia kérdezte.
- Nem, mert szakítottunk nem sokkal, hogy hazajöttem a nyaralásból. Őt felvették, és el kell költöznie, én meg visszajöttem ide tanulni. És amúgy se voltunk olyan igazán szerelmesek, inkább barátok, de azt ígérte, hogy majd ír.

- Hú, kár, pedig szép pár lettetek volna… - álmodozott Carla.
- Na jó! Abba lehetne hagyni az én szerelmi életem kibeszélését.
- Csak még egy kérdés – könyörgött Jess.
- Igen?

- Lefeküdtetek? – szemrebbenés nélkül kérdezte, én meg nagyszerencsémre félrenyeltem a kakaómat, így nem kellett válaszolnom. – Azt mondják, hogy az ágyban egy Adonisz!

- Nos, akkor most, hogy mindenki elfogyasztotta a reggelijét, azt hiszem, itt az ideje az indulásnak. Jó utat kívánok! – szólt az igazgató, mi meg felálltunk, és a táskáinkkal együtt kimentünk egészen a vadkanokkal díszített kapuk elé.

Mindenki a társaság négy csoportra oszlott a házaik szerint.
Mi is, mind a 18-an körbeálltunk, egyik oldalamról Aby, a másikról James… Micsoda? Hogy került ő ide?
Mindegy, végül is csak egy hoppanálás. Hamar véget ér…

Megfogtam a kezét, mire rám vigyorog. Jaj, de édes…
Lilyan Evans! Verd már ki a fejedből azt a bárgyú vigyort!
Megráztam a fejem, és mire észbe kaptam, Már egy erdő közepén voltunk.

- Nos – kezdte a házvezető tanárunk – megérkeztünk. A házak kívülről nem láthatóak, mivel mugliriasztó bűbáj van rajtuk, illetve Fidelius-bűbáj. Hamarosan kijön elénk a táborvezető, és elmondja a címet.

- És már itt is vagyok! – jött elénk egy fiatal pár.
- Üdvözlöm – ráztak kezet a tanárainkkal. – Én Minerva McGalagony vagyok, ő pedig a kollégám, Brendan Jacker.

- Jó reggelt! – fogta meg a férfi jobbját a professzor.
Hú, de fura azt mondani, hogy professzor. Tudom, hogy azt kérte, nyugodtan tegezzük, de mégiscsak a tanárunk. És három éve még azzal nyaggatott, hogy járjunk.

Miután mindenkinek elmondták a címet, megjelent nem messze tőlünk egy tisztás. A szélén pedig kerítés.

Hoppá! Most veszem észre, hogy James még mindig nem engedte el a kezemet. Gyengén, minél észrevehetetlenebbül próbálom kihúzni a szorításából, de ő határozottan tartja.

- Mi baj? – kérdezi majd csábosan rám nevet.
Jaj, Merlin! Nem is tudom, mióta hajt már! Én meg most, pont mikor öt napig össze vagyunk zárva, gyengülök el. Ne, kérlek, segíts.
- Fogod a kezem – felelem.
- És az baj?

- Hát legalábbis nem segít az előrehaladásban – válaszolok cinikusan.
- Lily! – lépett oda mellénk Brendan. – vihetem a táskádat?
- Épp ezt kérdeztem az előbb – morgott Potter.
- Köszön – hárítok -, de magam is elbírom! – aztán elengedve Potter kezét elviharzok Abyhez.

- Mi van? – kérdezi mosolyogva.
- Semmi csak attól tartok, hogy Potter és Brendan között még nagy háborúk lesznek – húzom el a szám.
- Mármint érted?
- Aby! Ennek semmi köze hozzám! – zörrentem rá. Ugye?

- Jó, legyen neked igazad – hagyta rám, majd folytattuk utunkat. –Amúgy miért nem válaszoltál Jess kérdésére?
- Mert most mondtam volna el neki mindent, ott az egész asztal előtt?
- Én nem azt mondtam, hogy teregess ki mindent, de meg lehetett volna oldani egy egész egyszerű nemmel.

- Nem mindegy?
- Nem, mert így, hogy látványosan félrenyeltél mindenki valami mást fog hinni – magyarázta.
- Igazad van, akkor, majd ha újra felmerül a téma, ezt fogom tenni – bólogattam. Közben meg elértük a bejárathoz. A pár bekísért minket egy hatalmas terembe, ami teli volt ablakokkal és négy székkel ellátott asztalokkal. Szám szerint öttel.

Nem tudom, hogyan, de mikor mindenki leült a fárasztó túra után, valahogy rajtam és Abyn kívül a másik két személy Black és Potter lett.
Most még kibírom. Úgyse nézek rájuk, aztán meg majd a kajálásnál úgyis Bonni és Oli fog itt ülni.

- Szóval – kezdte a férfi. – Először is hadd mutatkozzak be. Én Leonard Ryan vagyok, és ő – itt a mellette álló csinos, húszas éveiben járó nőre mutatott – a feleségem, Cloe. Üdvözlünk mindenkit ebben a táborban. Reméljük, hogy jól fogjátok magatokat érezni. És akkor itt át is adnám a szót Cloénak.

- Kösz, Leo – állt fel a szőke nő. – Tehát akkor én is mindenkit szeretnék üdvözölni. És akkor most egy kicsit szeretnék beszélni a szabályokról. Tehát ez itt az ebédlő, illetve társalgónak is nevezhetjük. Kérlek bennetek, hogy jól jegyezzétek meg azt, ahol most ültök, mert az elkövetkezendő öt napban az lesz a helyetek. – Hogy micsoda? Nem, nem, nem, nem! Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Végignézek ezen a két barmon. Előbb egymásra, aztán rám vigyorognak. Neeee… Segélykérően nézek Abyre, de ő csak sután megrántja a vállát.

- Egy nap háromszori étkezés van, de természetesen, annak, aki nem tudja kivárni a következő étkezés, lesz egy állandó svédasztal az ebből nyíló konyhaszerűségben felállítva. Természetesen az étkezések sem kötöttek. Reggel fél nyolctól fél tízig reggelit, déltől fél kettőig ebédet és fél héttől nyolcig vacsorát kaptok majd – magyarázta mosolyogva.

Hú, legalább így hátha el tudom őket kerülni. Majd kifigyeljük, mikor esznek, mi meg majd jövünk, ha ők elmentek.
Igen, így jó lesz. Muszáj bejönnie!

Még szerencse, hogy itt van Aby. Neki rengeteg türelme van. Persze, ha mindez kábé két éve lett volna, akkor ő szerintem menten sírva fakadt volna. Ötödikben, kábé két hónapig Black teljesen rá volt szállva, hogy mennyire szerelmes belé. De Ab már akkor is Will felé kacsingatott. Hát jelentősen jobban járt.

Szerelmes! Ha! Miután két hónapig folyamatos nem volt a válasz, feladta és új csaj után nézett, és hamar túltette magát rajta. Na hát, én épp ezért nem mondok igent Potter hülye randi kéréseire. Na persze, hogy aztán én is csak egy éjszaka után ugyanúgy repüljek, mint a többi hatszáz csaj. Na nem, köszönöm, ebből nem kérek!

- A programjaitok szabadok. Mivel már jócskán túlnőttétek azt a kort, hogy programokat szervezzünk nektek. Nem tesszük – erre mindenki elkezdett nevetni. – Szórakozásképpen a rendelkezésetekre áll egy fedett uszoda, és többfajta mugli játék, mint például a bowling, a biliárd. Ezen kívül még van egy mini bárunk is. Persze ezt az iskola nem állja, tehát nektek kell fizetnetek, és persze csak az, aki betöltötte a tizenhetet. De úgy tudom, ezen már mindenki túl van. – Mi meg lelkesen bólogattunk. Hát persze, hogy a fiúk összenéztek aztán kajánul elvigyorodtak. Képzelem, mi jár a fejükben…

- Mindössze annyit kérünk, hogy éjfél után ne zajongjatok. Annyira. És akkor most elmondanám, hogy milyenek a szobák. Szóval. Tíz kétágyas szobánk van a szemben lévő házban. Együtt a lányok és a fiúk. Persze mindegyikhez külön-külön fürdőszoba tartozik. Ha jól számolom, akkor csak nyolc szoba fog kelleni a számotokra, persze, ha valaki egyedül akar aludni, akkor annak semmi akadálya. Mi a tanáraitokkal együtt ennek a társalgónak az emeletén fogunk lakni., így nem zavarjuk majd egymást. Nos, akkor röviden ennyit. Alkossatok párokat, illetve, osszátok el magatok között a szobákat, és akkor végeztünk.

Ezen legalább nem kell sokat gondolkodni. Megvoltak a szokásos párosok. Úgy, mint én és Aby, vagy Potter és Black.

- Ja és még valami! Most az egyszer kérlek titeket, hogy mindenki dél körül jöjjön ebédelni, mert szeretnénk még néhány dolgot majd mondani. És ha netalán kérdéseitek lennének, azt akkor tegyétek fel. Ennyi. Köszönöm a figyelmet, és jó szórakozást! Sziasztok! – köszönt, majd leült és tovább beszélgetett a két tanárral és a férjével.

Mi meg elkezdtünk felállni, és táskáinkat megfogva elvánszorogtunk a házig. Mire Abyvel odaértünk már csak a harmadikon volt egy szabad szoba és a negyediken kettő. Fogalmam sincs, kik vannak mellettünk, de majd ráérünk kideríteni. Abban biztos vagyok, hogy Potterék a másodikon vannak Remusék mellett. Mármint Remusékat például láttam kijönni onnan.

Remélem Bonnie és Oli.
Most kipakolok, aztán körbejárom a házat.
- Enyém az ajtó felöli ágy! – rohant be előttem kacagva Aby.

- Én úgy is az ablak felőlit akartam – sóhajtottam.
Körbenéztünk a szobában. Elég takaros volt. Két nagy ágy. A szoba közepén egy kis asztal négy székkel. Szóval olyan átlagos szoba volt.
Gyors kipakoltuk a cuccainkat a két már előre előkészített szekrénybe. Ki a fürdőbe az odavalókat. És a három becsempészett könyvet, meg a matrac alá.

- Kész vagy? – kérdezi tőlem Aby.
- Aha – bólintok. – Megyünk körülnézni?
- Naná! Hol kezdjük?
- Szerintem tudjuk meg, kik a szomszédaink.
- Gyere, Ágas! – hallottam kintről. – Megismerkedünk a szomszéd szoba lakóival? – hangzott a kérdés, és még mielőtt felfogtam volna, mi történik, benyitottak hozzánk.

Merlin! Csak ne ők! Könyörgök, ne!
De késő! Ki más lett volna, mint ez a két bugyuta, tuskó! Mit tettem én az égiek ellen?
- Várj, Tapi! – szalad a haverja mögé Potter. Black meg csak mindent tudóan vigyorog a képembe.
- Nézd csak, drága barátom, kik vannak velünk egy szinten!

- Ohó! – feleli a másik. – Úgy érzem, fantasztikus öt napnak állunk elébe!
- Te is arra gondolsz, amire én? – nézett rá egy gonosz vigyor kíséretében, majd mindketten rámasandítottak. Most komolyan? Mi a bűnöm?
- Pontosan arra, Tapmancs!

- Na jól van! – ment az ajtóhoz Ab. – Vége a kiállításnak! Ki lehet fáradni!
- Micsoda? – értetlenkedett Black.
- Húzzatok innen! – dörrenek rá, mire ők nyakukat behúzva kislisszolnak, de még mindig látom a szemükben azt a valamit. Mit terveznek? Van egy olyan szörnyű érzésem, hogy én leszek a cél.

- Aby! – zuhanok az ágyamra kétségbeesetten. – Mi lesz így velem?
- Lily! Eddig se nagyon törődtél velük, most mitől változna meg?
- Attól, hogy itt vannak a szomszéd szobában, és nincs már nagyon semmi, ami miatt elmenekülhetek előlük. Annyi könyvet nem hoztam, hogy öt napig kitartson.

- És akkor velem ki fog beszélgetni? – kérdezi, miközben biztatóan mosolyog.
- Komolyan itt maradnál velem? – nézek felé hálásan.
- Lily! Elég ideje barátok vagyunk ahhoz, hogy segítsek. Majd itt maradunk, és beszélgetünk.
- Miről?
- Hát, először is arról, hogy még mindig nem mondtál el semmit abból, hogy miért aludtál Potter karjaiban. És, egyáltalán, hogy kerültél oda?

- Jól van. Elmondom, de nem tudok mindent pontosan – egyeztem bele. – Szóval, az úgy volt, hogy álmodtam.
- Mint minden normális ember – vágott közbe.
- Most mondjam, vagy ne?
- Ja, persze!
- Szóval arra ébredtem, hogy rémálmom volt.
- Mi?

- Az, hogy én és Potter összeházasodtunk, és van egy kisbabánk, ha jól emlékszem, a neve Harry. És arra ébredtem fel, hogy Potterrel már az ágyban vagyunk, majdnem meztelen, én meg egyáltalán nem is ellenkezek!

- Komolyan? – vigyorgott az első szó óta.
- Halálosan – bólintok. – De ezen mit nevetsz?
- Hát, azért azt be kell ismerned, hogy tényleg vicces. Bár, ha jobban belegondolok, el tudnálak képzelni benneteket.
- Aby! – zörrenek rá.

- Mi van? – tárja szét a kezeit. – Csak mondtam, hogy szép pár lennétek.
- Jaj! Hagyjál már evvel a pihent agyú marhasággal! Köztem és Potter közt sosem lesz semmi!
- Fogadunk?

- Fogadjunk! – vágom rá a választ. – Mi a tét?
- Ha az év végéig összejössz vele, akkor a Nagyteremben kijelented, hogy szerelmes voltál tavaly Malfoyba.
- És ha nyerek?

- Akkor lesmárolom Lumpsluckot.
- Hát, nem is tudom! – bizonytalankodok.
- Félsz, hogy mégis én nyernék? – vigyorog.
- Nem, csak sajnálom Lumpsluckot – szólok vissza.
- Haha! Na akkor áll a fogadás?
- Áll! – mondom, és kezet rázunk.

- Oké, most, hogy már fogadtunk is, mesélheted tovább, hogy mi történt!
- Na igen. Szóval, mikor felébredtem, utána vissza akartam aludni, de nem tudtam. Egyfolytában csak az álom jutott eszembe, és hogy ez mennyire valós is lehetne.
- Malfoy, vigyázz! – kuncogja.

- Aztán – folytatom erélyesen – lementem olvasni, és nem sokkal később ő is lejött. Tök normálisan beszélgettünk. Mindenféléről. Aztán meg elaludtam azon a kanapén, ahol fel is keltem, de egyedül. Nem emlékszem, hogy mikor jött oda Potter. A többit meg te is tudod – fejezem be.

- Ennyi? – kérdezi csalódottan.
- Mit vártál? Hogy az éjszaka letepert?
- Hát legalább!
- Aby!
- Nem történt semmi! És David után nem is fog!
- Jaj, tedd már túl magad rajta! Még mindig az a bajod!

- Nem, már túl vagyok rajta! – kontrázom.
- Jól van, majd kiderül, ha lesz kivel!
- Na hagyjuk ezt abba! – zárom le a témát. Pont jókor, ugyanis kopogtak.
- Sziasztok! – dugja be az ajtón a fejét Bonnie. – Bejöhetek?

- Szia! Gyere csak! – válaszolt a barátnőm.
- Lefoglaltuk nektek azt a szobát Olival, ami a mienk mellett van, de Matték elfoglalták. Bocsi.
- Semmi gond! – legyintek. Jó, hát mellettük tényleg szívesebben lettem volna, de már mindegy.
- Oli? – kérdi Ab.

- Azt hiszem, úszni ment Beccáékkal. Egyébként meg azért jöttem, hogy elhívjalak titeket is. Nem akartok jönni? – néz rám.
- Hát, úszni szeretek, de…
- Lily! Ha most bezárkózol a szobádba, akkor nem lesz jó. Nézz el Potterék mellett, és kész! – győzköd Bon.

Én tényleg nagyon szeretek úszni. Mikor kicsi voltam, én már négy évesen kijelentettem, hogy olimpiai úszó akarok lenni. Na, hát ez nem igazán jött be…
- Jól van, egye fene! Potterék le vannak ejtve!
- Ez a beszéd, Lil! – örvendeztek.
Gyorsán felvettük a bikininket, aztán irány a medence.

Még szerencse, hogy a nyár ilyen sokáig húzódik. Nem tudom, mi lenne, ha egész nap esne az eső.
Kimentünk a kihalttá vált házból, és hárman elballagtunk a medencéig.
Mikor odaértünk, hát, eléggé megdöbbentem. Nem is volt teteje! Persze, nem volt hideg, de hát, ha az lesz?

Nem volt időm sokáig elmélkedni ezen, mert egy túlontúl ismerős hang.
- Ágas! Nézd, ki jött le közénk! – Odanézek, és mit látok! A medence szélén könyököl ez a két öntelt hólyag.
- Lily! Gyere be! – kiabálja nekem Potter.
- Kösz, de inkább kihagyom! – vetem oda, majd elindultam három szabad napozóágy felé, mire két erős kart érzek a vállamon.

- Gyere már! – kérlel, és én megfordulok, egy csokibarna szempár néz vissza rám.
- Potter, szállj már le rólam! – dühöngök, és próbálom kiszabadítani magam.
Ne, mit csinál?! Felkapott az ölébe, és velem együtt a medencébe ugrott.

Te szent Merlin! Ez hideg!
Mikor végre újból levegőhöz jutok, akkorát sikítok, hogy mindenki ránk figyel.
Nem tudom, hogy csinálta, de még mindig engem fog. De most már csak a derekamat húzza szorosan magához, és én hiába próbálok kiszabadulni.

- Potter! Azonnal engedj el! – kiabálok. – Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Azonnal engedj el!
- Lily!
- Ne merj Lilynek hívni! Most azonnal engedj el! – rikácsolok, mire nem hogy elengedne, hanem még szorosabban fog, és vigyorog.
Mégis mitől van ilyen fene jó kedve?

Egyre közelebb jön hozzám. Ne, ne, ne, ne, ne! Most próbáljak meg elmenekülni! De nem tudok! Nagyon közel van. Túlontúl közel!

Megcsókol! Meg-csó-kolt!