|
... vagy talán mégis?
Jess 2008.06.10. 17:58
Kissé komoran induló LE/JP novella Lily szemszögéből. Minden jog JKR-t illeti! Első próbálkozás, tehát a véleményeknek nagyon örülnék. Jó olvasást!
Sosincs túl késő… vagy talán mégis?
A magány. Sose gondoltam, hogy ennyire fájdalmas. Mikor mások említették, nem éreztem át a szenvedésüket. Csak most, mikor a saját bőrömön tapasztalom. Egyedül érzem magam. Vannak barátaim. De milyenek? Nekik akkor kellek, mikor szép, vidám, kedves, aranyos, segítőkész, megértő vagyok. És most? Mikor összetörten, magamba roskadva ülök itt, a nyirkos falnak támasztva hátam? Most kinek kellek? Ki törődik velem? Elvannak ők a saját problémáikkal. Nem hiányzom nekik. Már egy ideje itt vagyok, mégse keresett senki. Nincs is kedvem visszamenni. Jólesik a hideg levegő, megnyugtat. A blúzom – érzem – átázott. Nem érdekel.
Elkezd fújni a szél. Nem fázom, a számtalan nyugtalanító gondolat, amely a fejemben cikázik, nem hagy másra figyelni. Olykor pár pillanatra elfelejtem, hogy miért is vagyok ennyire szomorú, mikor felröppen egy madár a rengeteg felől, esetleg mikor elbambulva nézem a felhők vándorlását a vakító kék égen… de aztán újra és újra felvillan előttem az a kép. Az arca. Azok a máskor oly meleg, barna szemek, melyek ez alkalommal mérhetetlen fájdalmat tükröztek. Hogy lehettem ilyen hülye? Miért húztam idáig a dolgokat? Miért nem vállaltam fel önmagam, és az érzéseimet? Miért nem vallottam be neki? Talán a büszkeségem miatt… a szívemre kellett volna hallgatnom! Azt gondoltam, csak játszik velem, most meg – mikor rájöttem, hogy nem – már késő. Pedig ő végig őszinte volt. Az utolsó pillanatban jöttem rá erre. Mikor kimondta azokat a szavakat. A szemei… a szemei nem tudtak hazudni. Sütött belőlük a fájdalom, a csalódottság, és talán egy csöppnyi megvetés is.
Pedig, ha tudta volna mi ment végbe bennem az elmúlt pár hét alatt. Mi lett volna, ha elmondom neki? Ha elmondtam volna neki, hogy belészerettem? De nem tettem. Maradtam a szerepemben, én játszottam a megkörnyékezhetetlen, érzéketlen jégcsap szerepét. Valljuk be, elég hálátlan szerep.
Mi lett volna ha… Talán már az első randi se sikerült volna. Lehet, hogy nem illettünk volna össze… de érzem, ez lehetetlen! Igenis összeillettünk volna. Tudom, és ez a tudat még fájdalmasabbá teszi az egészet.
Újabb könnycsepp gördül le az arcomon, majd még egy és még egy. Nem bírom megállítani a sírást. Fáj. Minden… hogy nincs itt velem, hogy nem mondtam el neki… és, hogy talán már túl késő. A legrosszabb, hogy csakis én tehetek róla. A fenébe is, miért nem mondtam meg neki?!
Kapkodva veszek levegőt… majd lassan megnyugszom. Talán… ha most elmondanám neki. Talán még nem késő…
Tennem kell valamit. Ezt így nem bírom. Összeroppant a fájdalom. Az utóbbi időben ő volt mindenem. Miatta keltem fel, az ő kedvéért igyekeztem szép lenni. A reggeli bókokért, a néma pillantásokért. Érte tettem mindent. Csak most, hogy elvesztettem, jöttem rá, hogy mennyire fontos nekem. El kellett volna mondanom neki! Elé kellett volna állnom, és elmondani neki: szeretlek! Talán… ha most elmondanám… még nincs veszve minden.
Jó lenne beszélni valakivel. Valakivel, aki megértene, és segítene. Aki tanácsot adna. De nincs ilyen. Az utóbbi időben teljesen magamba zárkóztam, nem beszéltem senkivel.
Újra elfog a sírhatnék. Elfekszem a földön, és próbálok megnyugodni.
Hirtelen ébredek. Valaki fogja a kezem, és halkan a nevemet ismételgeti.
- Lily… Lily… - elmosolyodok. Hisz ez az ő hangja. Itt van velem. Kinyitom a szemem, ám csalódnom kell, csak az álom utóhatásaként képzeltem Jamest magam mellé. A valóságban Remus térdelt mellettem.
Igaz, neki nem örülök úgy, mint Jamesnek, mégis jólesik, hogy itt van, és nem kezd el rögtön kioktatni vagy épp kérdezősködni. Némán ül, és várja, hogy én szólaljak meg.
- Remus… én… olyan hülye vagyok! – fakadok ki, egy nyávogós kislány hangján. Ő csak együttérzően mosolyog, majd mikor látja, hogy nem folytatom, megkérdezi:
- Mi történt?
Felnézek rá. Látszik rajta, hogy tényleg érdekli, miért vagyok ilyen. Ez a törődés nagyon jól esik. Fogom magam, és hirtelen megölelem. Azt hiszem, nem igazán vagyok most ura önmagamnak. Ő is kicsit furcsállja a dolgot, de nem tol el magától. Jól esik a közelsége, de ezzel együtt elkezdek fázni. Dideregni kezdek, erre ő elővarázsol nekem egy meleg plédet. Hálásan mosolygok rá, majd újra hozzábújok. Jól esik a teste melege. Megnyugszom, és lassan összeszedem magam.
- Lily, elmondod, mi történt? – kérdezi halkan.
Ránézek. A tekintetünk összekapcsolódik. Most veszem csak észre, milyen szép, borostyánszínű szemei vannak. Lassan bólintok.
- Tudod, az utóbbi időben megváltoztam. - Csodálkozva nézem, ahogy mosolyogva bólint. – Szóval… beleszerettem Jamesbe. – Újabb bólintás.
- Remus, te tudtad?
- Nézd Lily, én elég rég óta ismerlek. Igen, észrevettem, hogy változtál. Zárkózottabb lettél. Mindig gondterhelt voltál. De mikor James a közeledben volt, eltűnt minden bánatod. A szemeid ragyogtak, miközben őt nézted. Azt hiszem ez másnak nem tűnt fel… még neki sem, de hidd el, így volt.
- Akkor… azt is tudod, mit mondott ma?
- Igen. Lily, nem hiszem hogy komolyan gondolta. Csak elege lett, és kiakadt. Tudod, néha nehéz rajtad kiigazodni.
Még órákig beszélgettünk Remusszal. Jókedvre derített, jólesett, hogy meghallgat, és megért. Azt tanácsolta, beszéljem meg a dolgokat Jamesszel.
Végül besötétedett és mi vizesen, sárosan, de boldogan visszaballagtunk a kastélyba. A klubhelyiségben sokan megbámultak, nem is csodálom, szörnyen nézhettem ki kisírt szemekkel, átázott, sáros ruhákban. Most mégsem érdekelt a véleményük. Szememmel Jamest kerestem. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nincs lent, elköszöntem Remustól, és felsiettem a szobámba. Készítettem magamnak egy forró fürdőt, a meleg víz érintése jólesett a kint töltött hosszú órák után. Belemerültem a habokba. Gondolkoztam. Vajon ő most hol lehet? Remus azt mondta várjak holnapig… de nem fogok tudni aludni, kivéve, ha álomba sírom magam, mint délután, azt meg nem szeretném.
Újra elfogott a tettvágy, kikászálódtam hát a fürdőből, egy gyors varázslattal megszárítottam a hajam, majd felöltöztem, és már rohantam is lefelé. A klubhelyiség időközben kiürült, csak pár diák ült a kandalló körül, vidáman beszélgettek. Az ablakok felé vettem az irányt, gyönyörű csillagos éjszaka volt. Leültem az ablakpárkányra, és csak bámultam kifelé. Lenyűgözött a látvány. A hold fénye visszatükröződött a tóról. Az egész titokzatos és varázslatos volt. Ilyenkor jó romantikus sétákat tenni a parkban.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, nem vettem észre, hogy közeledik felém valaki, csak mikor már közvetlenül mögöttem állt, és karjait a derekam köré fonta. Kissé megijedtem, de nem fordultam meg. Közelebb húzódott hozzám, állát a vállamra fektette, majd a fülembe suttogott. A hangjától megremegtem.
- Beszélnünk kellene, nem gondolod? – bólintottam.
Éreztem, hogy elmosolyodik, majd egy puszit nyomott az arcomra. Elpirultam. A sötétség jótékony takarásának köszönhetően nem látszott, hogy az arcom színe a hajaméval kezd vetekedni.
- Nagyon sajnálom, amit délelőtt mondtam. Nem gondoltam komolyan, csak nagyon elegem lett… és rajtad vezettem le a feszültséget… - szólalt meg újra, mély, reszelős hangon.
- James… - megfordultam, erre ő hátrált egy lépést. Már nem ért hozzám, csak figyelt. – én sajnálom. Teljesen igazad volt, hogy kiakadtál, de… tudnod kell, hogy - mély levegőt vettem, és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem azokba a csokibarna szemekbe. Pár pillanatig elmerültem bennük, majd összeszedtem magam, és folytattam – Szeretlek. Már elég rég óta és el kellett volna mondanom, de… - nem folytathattam tovább, mert egy csókkal belém fojtotta a szót.
Bevallom, nem is akartam tovább folytatni. Fantasztikus érzés volt, sokkalta jobb, mint amilyennek álmomban képzeltem. Szenvedélyes volt, mégis gyengés és édes. Abban a pillanatban megértettem, miért áradozik annyi lány James csókjairól. Pedig ők nem is tudják, milyen egy igazi, szerelmes csók James Pottertől. Egyre jobban belemerültünk a csókba, karjaimat a nyaka köré fontam, ő meg átkarolta a derekam.
Mikor kifulladtunk, kipirulva váltunk szét. A vállára hajtottam a fejem, és hallgattam, milyen hevesen ver a szíve. Belecsókolt a nyakamba, majd leemelt az ablakból, és maga mellé állított.
- Nincs kedved kimenni? – fordult az ablak felé – Annyira szép…
- Menjünk – mondtam mosolyogva, majd kézenfogva kisétáltunk.
Hajnali kettő van. Most jöttünk vissza. A lépcsőfordulónál alig bírtunk elválni egymástól. Mindketten remekül éreztük magunkat. Boldogok vagyunk, hisz itt vagyunk egymásnak és ennél nem is kell több. Talán túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez volt életem eddigi leggyötrelmesebb és egyben legcsodálatosabb napja.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
