Hol vagy?

Ülök a kandalló előtt, és a tűz pattogó lángnyelveit figyelem, mikor egy kéz végigsimít a hátamon. Hosszú vörös hajad függönykén ereszkedik látóterembe. Elkaplak, ölembe húzlak. Nevetésed pozitív energiaként hat rám, ahogy csikizni kezdelek. A mellkasomat püfölöd, így remélve szabadulást, de csak sokára engedlek el. Zihálásunk nehezen csillapodik. Szemedbe nézek, s érzem: elvesztem. Tekinteted örvénylő mélységed fogva tart. Lassan közelítesz felém, pillantásunk egybefonódik...

- Harry... édesem...

- Gin...

- Harry... ébredj...

- Nora? - riadtam fel.

- Igen, édesem. Gyere.

Felültem az ágyon.

- Hány óra van?

- Este hét.

El kellett telnie egy kis időnek, mire felfogtam e szavak értelmét. Este hét! Az egész napot párnák között töltöttem? De miért...?

- Harry, mi a baj? Úgy elsápadtál...

Felpattantam, és a döbbent Eleonorát kikerülve, lerobogtam az étkezőbe, reménykedve, hogy amire gondolok, nem következett be.

Ám ott volt... A barnás színű pergamendarabka éles villanásként tolakodott be a látóterembe.

Táplált még a remény, talán az nem is az, ami... Értelmetlen. Lassú léptekkel az asztalhoz sétáltam, s mintha porcelánvázát tartanék a kezemben, felemeltem az összegyűrt papírt. Kihajtogattam. Gyöngybetűid lerombolták utolsó bástyáimat is.

Régi ismerősként köszöntöttem a kavargó ködöt.

Megmaradt erőtartalékaimat összeszedve elbotorkáltam a kanapéhoz, s lerogytam rá. Arra vágytam, hogy elmerülhessek az őrület mocsarában, de Eleonora megakadályozott ebben. Utánam osont, mellém ült, átölelt.

- Szeretlek, Harry...

- És is téged, Nora...

×××

Ne, Leo, kérlek, ne! Ne! Mondd, hogy nem! Kérlek!

- Azt hiszem, sok megbeszélnivalótok van - nevetett Jacqueline. Ennek meg mi a fenétől van ilyen csuda jó kedve?! Oh, persze. Ostoba kérdés. - Nekem úgyis vissza kell sétálnom. - Azzal elhagyta a termet, kínos csendet borítva ránk.

- Gin...

- Ne hívj így!

Fájdalom suhant át az arcán. Neki fáj?! Kacagnom kell!

- Gin, kérlek...

- Említettem, hogy ne hívj így?!

- Rendben, akkor Ginny! Kérlek, hallgass meg...

Elfordítottam a fejem. Nem érdekel, nem érdekel!

Hirtelen egy kéz simogatását éreztem a karomon.

- Gin, kérlek...

Összerándultam, tekintetünk összekapcsolódott. A mérhetetlen szomorúság nem hatott meg.

- Leo... Jól figyelj rám. Egyszer mondom el, többször nem. Két embernek engedtem meg, hogy Ginnek szólítson. Két embernek, akikben feltétlenül megbíztam. Megfizettem - és még most is fizetem - hiszékenységem árát. Két személy, két árulás. Becsaptak, kihasználtak, eldobtak. Szenvedtem - szenvedek. Ne hívj Ginnek. Miért szakítod fel a sebet? Kínzol, Leo. Kínzol.

Felemelte a kezét. Lehunytam a szemem, úgy vártam az ütést, amiről nem hittem el, hogy képes rá.

Csattanást hallottam, és rémültem oldalra kaptam a fejem. Ő vágta az oszlopba az öklét. Követtem karja vonalát, tekintetem az arcára vándorolt.

- Mit tegyek, hogy meghallgass? Hinnél vajon nekem? Kétlem. Döntsd el, érdemes vagyok-e a bizalmadra. De kérlek... Hallgass meg... Könyörgöm...

Fogalmam sincs, miért, ám bólintottam egy aprót. Az Ő reakciója: remény. Létezik még ez az érzés? Ő mindig meg tudott lepni.

Pár percig hallgatott, majd felsóhajtott.

- Igaz, eddig azt akartam, hogy meghallgass, mégis képtelen vagyok elszánni magam. Merengővel megkönnyíthetném, de szenvedni akarok...

- Leo... - Elcsuklott a hangom. - Merengő... - Tiltakozni készült, ezért folytattam: - Miattam.

Hezitált, ám végül eloldozott, segített felállnom, majd odavezetett az egyik sötét sarokhoz. Tartotta a szemkontaktust, miközben a pálcáját a halántékához érintette, s az ezüst hajszálnak tűnő gondolatfonalat az edénybe eresztette. Intett, jelezve, ha készen állok, indulhatok.

Arcomat az ismeretlen halmazállapotú anyagba merítettem...

×××

Miért kísértem a Sorsot? Miért hiányollak? Mert szeretlek. Nem! Nem szeretlek! De igen... Szeretlek, s ez nem fog változni... Soha.

Te jó Ég, már megint! Miért drámázom? Annyira abszurd ez a helyzet. Legszívesebben elkacagnám ezt a kínt a világnak... Miket gondolok?! Megőrültem.

×××

A roxforti folyosók egyikén találtam magam, s hamarosan Ő is megjelent mellettem.

- Hova jöttünk, Leo?

- Úgy fogalmaznám, hogy a kezdetek kezdetére - mosolygott rám.

Épp készültem feltenni egy roppant értelmes kérdést, mikor cipőtalpak kopogása törte meg a csendet, és a lépcsőfordulóban felbukkant egy vörös hajú, láthatóan zaklatott, futva közeledő lány.

Harmadikos énemre ismertem benne.

- Leo, mi...?

- Csss... - suttogta. Káprázatos tengerkék tekintetét az enyémbe fúrta.

- Mondtam már, hogy gyönyörű a szemed? - súgtam megilletődötten.

- Egyszer...

- Tényleg? - ámultam el. - Mik...?

- Ginny... - tette mutatóujját az ajkamra, s én azonnal elnémultam. Ő a múltbeli Ginnyre fordította a figyelmét. Követtem a példáját.

- Hogy lehetek ilyen hülye?! Miért nem tudtam várni?! Miért nem mondtam nemet?!

Ne... Csak ezt ne... Kérlelve pillantottam Rá, de Ő könyörtelenül elutasított.

- Leo, kérlek, ne... Ez mindkettőnknek fáj... - A szám elé kaptam a kezem. Tényleg kimondtam a „mindkettőnknek” szót? Normális vagyok én?!

Félve tekintettem a tengerkék szempárba, ahol egy pillanatra keserűséget véltem felfedezni, majd ezt felváltotta a zavarodottság, végül megnyugvásra lelt.

Felesleges az aggodalom.

A másik Ginny eközben tovább ostromolta magát, ám ekkor feltűnt a folyosó végén még valaki. Az illető elgondolkodva bámult maga elé. Egyikük sem vette észre a másikat, így egymásnak ütköztek.

- Aúú! - jajdultak fel.

- Bocsáss meg...

- Nem, te ne haragudj, csak ro... Leo?

- Ginny! - mosolygott a fiú, ám rögtön el is sápadt. - Ginny, mi a baj?

A lány szemét ellepték a könnyek, tenyerébe temette az arcát. Leo odamászott hozzá, átölelte, s ringatni kezdte.

- Csss... Nyugodj meg...

- Olyan hülye vagyok!

- Ne mondj ilyet!

- Igazam van! Egy ostoba liba vagyok!

- Ginny! - fordította a fiú múltbeli énemet maga felé. - Akármi is történt, nem vagy ostoba!

Az emlék-Ginny szipogott párat, majd még jobban bekucorodott Leo ölelésébe. A fiú meglepettséggel az arcán szorosabban átkarolta.

- Csss... Mondd el, mi bánt.

- Szerelmes vagyok... Reménytelenül... Az illető észre sem vesz... Pedig ha vártam volna, talán nem így történik...

A másik Ginny hirtelen kitépte magát Leo vigasztaló öleléséből, felpattant, s elfutott.

A fiú furcsa arckifejezéssel bámult utána, én meg megdöbbenve Rá.

- Ekkor...? - Szomorúan bólintott.

- Leo...

- Ne, Ginny. Kérlek, ne sajnálj.

- De én...

- Ne.

Rendben. Békén hagyom. Mire feleszméltem, már egy másik emlékben jártunk.

Könyvektől roskadozó polcok végtelensége, szorgalmasan körmölő diákok sokasága. A könyvtár.

Leo az átváltoztatástan-esszéjéhez keresett adatokat egy vaskos kötetből, mikor múltbeli énem az asztalához lépett egy tucat pergamennel a kezében.

- Leülhetek?

- Persze - válaszolt csodálkozva a fiú.

A másik Ginny helyet foglalt, majd jó ideig csak a papírlapok zizegése törte meg a csendet.

- Leo, én... - szólalt meg hirtelen a lány. Nem nézett fel, ám erőt vett magén, s folytatta: - Sajnálom a bál előtt történteket. Sajnálom, hogy úgy elrohantam. Sajnálom, hogy meg sem köszöntem azokat a bíztató szavakat...

- Ginny... - fogta meg Leo a kezét, mire tizenhárom éves énem meglepetten feltekintett, majd elpirult. - Semmi baj.

Elmosolyodtam. Ez a kijelentés akkor rengeteget jelentett nekem.

- Gyere, keressünk egy nyugodtabb helyet - nyújtotta Leo a karját.

Követtük őket. Kis csapatunk kisétált a szabadba, a tóhoz. Leo lehuppant a földre, és megpaskolta maga mellett a havat.

- Ha gondolod, meséld el, mi történt. Utána jobban fogod érezni magad.

A másik Ginny félénken bólintott, miközben törökülésben elhelyezkedett egy nagyobb hókupacon. Pár percig révetegen bámulta a tavon feszülő jégpáncélt.

- Nem tudom... Line a legjobb barátnőm, és...

- Ginny... A húgom most nem számít. Csak te vagy és én.

Újabb hosszú szünet.

- Szerelem volt első látásra. Mikor segítséget kért tőlünk, ott, a pályaudvaron, egy gondolat fogalmazódott meg bennem: Te vagy az Igazi. El akartam jönni a Roxfortba, csak hogy Vele lehessek, de nem tehettem. Aztán beletörődtem, és azzal nyugtattam magam, miszerint ez csak egy futó fellángolás. Nevetséges, nem? Tíz évesen azt hittem, megtaláltam az Igazit...

- A Sors furcsa fintora... Hogy érezhettem meg ezt...?

- Eltelt egy év, s mikor Ron hazajött, csak A Nagy Kalandról beszélt. A család egy kis idő után megunta, nem azért, mert nem nyűgözte le őket Harry hőstette, de Ron előadásában... - Milyen különös így végignézni az emlékeket, megfigyelni a benne szereplőket... Akkor csak magammal foglalkoztam, ám most végig Leónak „éltem”. Ez Neki is feltűnt, de nem zavarta. Nyitott szívvel állt előttem. A felismerés letaglózott. Ez azonban nem volt elég. Mikor múltbeli énem kiejtette a nevedet, Leo elsápadt. Mindkettő. Ó, ne!

- ... Én viszont mindannyiszor is lelkesen hallgattam, csüngtem a bátyám mondatain. Ha ő már nem mesélt, átvettem a stafétabotot. És bejelentették, hogy jön. És én rajongásig szerettem. És megint... Tessék, minden a régi kerékvágásban. Szerettem Őt, ám ezzel csak idegesítettem. Az első évem felért egy katasztrófával. Kővé dermedések, Tom Denem, napló, Ő, baziliszkusz, Tom Denem, kakasok, Ő, Titkok Kamrája, Tom Denem, őrület... Ő. Megmentett. Örökké hálás leszek Neki. A második esztendő sokkal jobban tetszett. Barátokra leltem. Igaziakra, köztük Line-re. Ám Róla csak Hermionéval beszéltem. „Éld az életed. Ha akarsz, később járj másokkal, de ne mérgezd meg magad.”- mondta. De idén...

- Line...

- Igen. Ő is szerelmes Belé. Össze vagyok zavarodva. Szeretem Harryt. Line is szereti Őt. És a bál... Vártam, epekedve vártam, hogy talán elhív... Ám Ő Cho után futott, aki Cedric-kel jár. Neville felkért partnerének; elfogadtam, beletörődve, hogy Ő nem is gondol rám. Cho kikosarazta, és akkor... A bátyám „felajánlotta”, hogy menjek Harryvel... Én olyan ostoba vagyok! Itt sajnáltatom magam, miközben Line-nek sem lehetett rózsás... - A másik Ginny halványan elmosolyodott. - Igazad volt, Leo. Tényleg jobb. Köszönöm.

- Nincs m... - kezdte Leo rekedten.

- De van. - Azzal múltbeli énem megpuszilta két oldalról a csodálkozó fiút, aki erre elpirult.

Nevetve néztem Rá, amiért egy sértődött fintort kaptam cserébe.

- És most te jössz - indítványozta a másik Ginny. - Szerelmi bánat?

- Ni... Nincs.

- Ugyan, Leo. Ne játszd meg magad.

Leo felsóhajtott.

- Röviden vázolom: van egy lány, akit szeretek, de ő csak barátként tekint rám, ráadásul másba szerelmes. Ennyi.

- Jaj, Leo... Hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk!

- Igen... Szerencsétlenek.

Átkoztam a naivitásomat, de most már késő. A múltat nem lehet megváltoztatni.

Új emlék, régi helyszín, ötödik évem.

Ismét havazott; kedvem lett volna felkapni a csillogó fehér palástot, mely mindent betakart, és magamra ölteni.

A másik Ginnyt azonban távolról sem érdekelte a szűz hótenger; tekintete szomorúságot tükrözött, míg a mellette hógolyót gyurmakló Leo majd' kicsattant a jókedvtől.

- Gin, gyere már! - nevetett.

- Hagyj, Leo, most nem akarok.

- De Gin...

- Leo, nem értem, téged miért nem izgat, hogy ez az utolsó éved itt, a Roxfortban, de engem nagyon is foglalkoztat, úgyhogy légy szíves, hagyjál.

- Ginevra Molly Weasley! - harsant egy csatakiáltásnak is beillő hang. A „megszólított” hátrafordult, és szembe találta magát a borzas, sötétbarna hajú, villámló, jégkék szemű, kipirult arcú Line-nel.

- Igen, Jacqueline Alena Taylor?

- Szépen befejezed a duzzogást, odamegyünk a bátyámhoz, alias Leo Elias Taylorhoz...

- Engem hagyjatok ki ebből az „egész-nevezősdiből”!

- ... Na, kitalálod, ki vagyok?-ot játsszunk...

- Dehogy játsszunk! - kotyogott közbe a másik Ginny.

- ... ééééés jól érezzük magunkat.

- Pff...

- Köszönöm ezt az építő véleményt.

- Nincs mit.

- Hagyjátok abba! Kezdetek az agyamra menni...

- Ó, bátyuskám, miért árultad el? Így - a TE kedvedért - folytatjuk.

- Oké, inkább gyertek ide mindketten, és...

- Én nem akarok Na, kitalálod, ki vagyok?-ot játszani!

- Ki mondta, hogy te beleszólhatsz? - kacsintott Line barátnőjére, majd múltbeli énem reakcióját - hápogást - látva, elnevette magát. - Gyere!

A vörös hajú lány sértődött képet vágott, karba tette a kezét, de hajlandósága szintén megmutatkozott: beállt a Line és Leo által alkotott „kör” közepére. A két testvér között arany színű fényfonál feszült.

- Ne...

- Késő, Gina.

- Lina, ne csináljátok...

- De, de!

- Tudjátok, hogy ezt utálom!

- Mi viszont szeretjük, és ha jól tudom, Leo készül itt hagyni a Roxfortot, nem te. Úgyhogy tessék szívvel-lélekkel játszani!

Múltbeli énem kinyújtotta a nyelvét, aztán kacagni kezdett, mire a másik kettő sem állhatta meg nevetés nélkül.

- Oké, akkor rajta, ha már belerángatattok a Hány ember lehetek?-be... Gonoszok vagytok! Még Na, kitalálod, ki vagyok?-ot is szívese... - Nem fejezhette be, ugyanis rögtön koncentrálnia kellett, ha nem akarta, hogy csúfosan megverjék.

- Kettő... Öt... Tíz! Tizenhárom... Hé, ne ilyen gyorsan! Jaj, húsz... Állj! Ne használjátok ki ennyire, hogy metamorfmágusok vagytok!

- Miért beszélsz többes számban? Én nem csináltam semmit. Azt hiszem, nem is fogok.

- Az uraság megsértődött? Ej...

- Khm... Ezt nem nézném végig... - vigyorgott Line, majd felvette az alakját, és somolyogva elfutott.

- Nem sértődtem meg!

- Hát hogyne...

Leo közelebb lépett a lányhoz.

- Nem sértődtem meg.

- De.

Leo már csak pár lépésnyire állt a másik Ginnytől.

„Enyhe” pír öntött el. Nem bírtam Rá nézni, pillantásomat fogva tartotta a kibontakozó... jelenet.

- Vondd vissza...

- Soha...

Egész testemben remegetem, mint a nyárfalevél.

A lány és a fiú között megszűnt a távolság. Leo végigsimított Ginny arcán. A lány felsóhajtott, oldalra hajtotta a fejét. Leo tenyerének finom érintése bódítóan hatott rá.

Leo máskor tengerkék tekintete sötétebb színt öltött.

- Gyönyörű a szemed - súgta Ginny, miközben érezte, hogy ellenállása szertefoszlik.

Vadul kaptak a másik felé, ajkaik megállíthatatlanul közeledtek egymáshoz...…

Szerző:

Lenne egy idegesítő (?) bejelentésem: visszatérek az eredeti formához, tehát egy fejezet Ginnyé, egy fejezet Harryé. Mivel ebben a fejezetben Harry keveset szerepelt - elnézést érte - , vele folytatom. ;) De azért remélem, nem haragszotok rám nagyon, és elmondjátok a véleményeteket, miszerint hogy tetszett, és léci azt is biggyesszétek oda, most utáltok-e... XD