Kóborlás és annak következményei

Jól tettem? Igen. Biztos? Nem... De! Igenis, helyesen cselekedtem! Akkor miért érzem ezt a hátborzongató ürességet...?

Ezekben a pillanatokban találják meg a levelemet... Felbontják... Nem akartam elképzelni a reakciókat. Minden figyelmemet az előttem zúgó folyóra összpontosítottam, de csak néztem, nem láttam.

Lehajtottam a fejem, s bevetettem magam a fák közé. Hamarosan már csak a gallyak ropogása törte meg a csendet, ahogy egyre mélyebbre hatoltam az erdőbe.

Talán két óra is eltelhetett ezzel a marcangoló szenvedéssel, mikor surrogás ütötte meg a fülem. Hátrafordultam, de mielőtt megláthattam volna, mi, esetleg ki az, elért a felém száguldó fénycsóva, s elsötétült előttem a világ...

×××

Csipp-csöpp. Csipp-csöpp. Csipp-csöpp. Először ez az idegesítő vízmozgás jutott el a tudatomig. Automatikusan fel akartam emelni a kezem, ám valami nem engedett. Mocorogtam egy kicsit, s rájöttem: kötél... Belém markolt a félelem. Hol vagyok?

Kinyitottam a szemem, de rögtön be is csuktam. Ne, ez a tempó túl gyors. Újra próbálkoztam, de ezúttal lassabban. Egy sötét terem tárult elém, melynek egyetlen fényforrása a velem szemben magasodó falon kuksoló koszos ablak volt. Elfeledkezve róla, hogy a kezem nem szabad, az ablak felé nyúltam... De a csuklómra feszülő kötél emlékeztetett szándékom lehetetlenségére. Felsikkantottam a belém nyilalló fájdalom hatására.

- Felébredtél? - csendült egy gúnyos hang. A gazdája előrébb lépett a sarokból, így megpillanthattam az arcát.

- Eleonora? - szakadt ki belőlem a meglepett kiáltás.

- Látom, még nem felejtettél el. - Hideg mosolyra húzódott a szája.

- Hidd el, nem szolgál örömömre...

- Tudod, Ginny, néha a kellemetlen dolgokat is el kell viselnünk. Ki tudja, mikor válhatnak hasznunkra... - Egyenesen a szemembe nézett jégkék tekintetével. Ez a pillantás valahonnan rémisztően ismerősnek tűnt... De honnan?

Újból elmosolyodott, s rám mutatott.

- Elnézést a kényelmetlenségért. - Felkacagott.

- Á, semmi gond. Tudod, naponta fognak el, és kötöznek meg életem fő megkeserítői.

Nevetése hidegen és érzelemmentesen csengett.

- Hát hogyne. - Hanyagul legyintett, és akkor...

- Jacqueline!

A megdöbbenés egyetlen szikráját sem mutatta, sőt, ha lehet, még jobban nevetett. Vajon számított rá...?

- Vártam, hogy mikor tűnik fel. - Ezek szerint, igen.

A következő pillanatban Eleonora eltűnt, és helyén ott termett az a jégkék szemű lány, akit életemben utoljára akartam látni.

- Szia, Ginny.

- Nem mondhatnám, hogy örülök a találkozásunknak, Line.

- Ahogy már említettem: ha az érdekünk úgy kívánja, el kell viselnünk bizonyos dolgokat... még ha azokat gyűlöljük is. - A „gyűlöljük” szót különösen kiemelte.

- Hát, hogyne - feleltem hasonló hanghordozásban. Nem mintha az ÉN érdekem az Ő elviselését kívánná...

- Ha már az érdekeknél tartunk... elárulnád, miben lehetek szolgálatodra?

- Ó, Ginny... A terveim békés természetűek. Nem kívánnak tőled mást, csak együttműködést.

Nem válaszoltam.

- Jaj, Ginny, ne légy ilyen ellenségeskedő... - Én? Ellenségeskedő? Ez még viccnek is rossz...

- Nos, akkor igazán beavathatnál Azokba A Tervekbe...

- Háttérmeséhez mit szólnál? - Semmit. Habár... Nem ártana megtudni, mégis mi a fenét keres itt Jacqueline Taylor, az a személy, akinek a létezéséről legszívesebben nem vennék tudomást.

Végigmértem. Hullámos, sötétbarna, már-már fekete haja megnőtt, a háta közepéig ért. A frufrut továbbra is hanyagolta. Jégkék szeme huncutul csillogott. Bőre - ez nem változott - természetellenesen fehér volt. Egy vállát fedetlenül hagyó, fekete hosszú ujjú pólót, fekete nadrágot és fekete cipőt viselt. Mintha temetésre menne... vagy gyilkolni... Harry!

Reflexszerűen mozogni kezdtem; fel akartam kelni. Ám az az átkozott kötél visszarántott, így bevertem a fejem a mögöttem lévő oszlopba. Ezzel együtt felsikoltottam: úgy éreztem, mintha a csuklómon tüzes parazsak játszanának.

- Ugyan, Ginny. Ne menekülj. Bár nem is tudnál. A varázserőd blokkolva van.

Pompás.

- Hogy férkőztél Harry közelébe?

- Valamivel a győzelme után történt. Elég kétségbeesett volt. Igaz, a háború véget ért, de ő nem tudta, mi lesz vele. Támogatást várt, testi-lelki támogatást, ám az egyetlen, akitől elfogadta volna, rá se hederített. - Mintha tőrt döftek volna a szívembe. Ne! - Emésztette, s hibáztatta magát. Ez idő tájt találkoztunk. Nehezen nyertem el a bizalmát. Nevezhetjük ezt a folyamatot akár egy rozoga épületnek is, amelyik az összedőlés veszélyével fenyeget. Ám mégis állva maradt. Harry kitárulkozott előttem, ám a kapcsolatunkat a széltől is óvnom kellett. De később... Mint derült égből a villámcsapás, úgy jelentél meg te... Felforgattad addigi nyugodt életünket. Harry kezdett visszasüllyedni abba a szakadékba, ahonnan kirántottam. S mindez miért? Miattad!

Mint akit felkapott egy tomboló vihar, úgy éreztem magam. Nem, Jacqueline biztos hazudik. Ez nem lehet igaz. De ha mégis? Én tehetek mindenről, én vagyok a hibás. Miért nem jöttem el korábban? Miért? Miért?!

Könnyfátyol lepte el a szememet. Nem! Nem szabad sírnod! Légy erős!

- Mit... Mit akarsz... Tőle?

Jacqueline nem felelt, csak rám nézett. Jégkék, kegyetlen pillantása örökre belevésődött az emlékezetembe.

Megtört, elkeseredett lelkemet és testemet elhagyta az erő. Minden mindegy alapon fel akartam tenni egy kérdést, ám hirtelen bevillant, mit terveztem épp, mikor az éjszaka közepén beléptél az előszobába... Ó, én ostoba! Dobtam volna félre azt az átkozott büszkeségemet...!

- Egyedül... - Újra. - Egyedül vitted... véghez a... csodálatos tervedet?

Jacqueline elmosolyodott, akár egy fenséges ragadozó áldozata felett. Jelen esetben azonban távolról sem élveztem az áldozat szerepét. Tulajdonképpen nem is én vagyok a zsákmány... Én csupán egy apró akadálynak számítok. Az igazi trófea Te vagy...

- Ginny... Igazán leszokhatnál erről a mocorgásról. S, a kérdésedre a válaszom: nem.

A tőlem balra eső félhomályból egy ember körvonalai rajzolódtak ki. Közelebb ért, egyre közelebb...

- Leo?!

Szerző:

Na, gyerekek, utolértem magam a fejezetekkel, mert eddig, a hetedik fejezeteig, mindegyik megvolt, vagy ha nem, folyamataosan írtam... Szóval a folytatásra most talán egy kicsit többet kell várni... Plusz, itt a suli is, meg ezzel együtt három - hamarosan négy - befejezetlen történet. Nem lesz ám olyan hosszú szünet, max most egy hét helyett két hét múlva érkezik a folytatás. De megígérem, igyekszem vele! ;) Oh, és remélem, tetszett! ^^ Vélemény? ^^ Ja, és el ne felejtsétek a szavazást! Ginny vagy Harry legyen a következő fejezetben? :)