Szükség

...és egy pofon csattant az arcodon. Hátratántorodtál, s elképedve érintetted meg a helyet, ahol megütöttelek.

- Ezt... ezt most miért? - értetlenkedtél sután, amitől még dühösebb lettem.

- Miért?! Kérdezni merészeled?! Elég sajnálatos, ha magadtól nem tudod! Játszod a mártírt, és észre sem veszed, hogy nem te vagy az egyetlen, aki szenved! Hogy lehetsz ilyen vak?! Ajánlatos lenne egyszer jobban körülnézned! Gondolsz te egyáltalán másra is magadon kívül?! Esetleg érdekelnek mások érzései?! Ne vágj ilyen fancsali képet! Semmi értelme! Engem nem tudsz átverni, és magadat sem, pedig látom, mennyire igyekszel. Hidd el, nem éri meg. Én is megpróbáltam, de magamnak nem tudok hazudni... - Felfogva, mit mondtam, rémülten pislogva a szám elé kaptam a kezem.

Hitetlenkedve bámultál rám.

- Ügyes vagy... Ezt jól elkottyintottad. - Te jó Ég!

El akartam rohanni, de Te megragadtad a karomat, és magadhoz rántottál. Alig volt köztünk két centiméter távolság. Gyönyörű zöld szemedben a szomorúság és a düh felhői kergették egymást.

- Igazad van - suttogtad. - Mindenben. De csak hogy tudd: te sem vagy tökéletes.

Elengedtél, s sebesen a ház felé vetted lépteidet.

Ugyanazon a napon már másodszor éreztem a tehetetlenség béklyóit.

×××

Miként éltem túl a vacsorát, fogalmam sincs. Talán segített az a tudat, hogy hamarosan elvonulhatok... egyedül.

Elsőként hagytam el az étkezőt, s rögtön be is zárkóztam a szobámba, de nem élvezhettem sokáig az áldásos nyugalmat, mivel hamarosan két halk koppantás zavart meg.

Nem feleltem, talán elmegy. Ám az illető nem így gondolta.

- Ginny, légy szíves, engedj be.

- Hermione? - Döbbenetemben kinyitottam az ajtót. Valóban, barna hajú barátnőm várt beinvitálásomra.

- Bemehetek? - Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.

- Persze, gyere csak - motyogtam.

Hermione, ahogy átlépte a küszöböt, rögtön be is zárta az ajtót, s még egy disaudiót is elmormolt, majd komolyan felém fordult.

- Hogy-hogy használod ezt a bűbájt? Nem szereted, sőt, mikor Harry... - Elharaptam a mondatot. Az ablakhoz sétáltam, s kitártan, élvezve, ahogy az esti szellő körbeölel.

- Beszélni akartam veled... róla.

Sóhajtottam, mélyen beszippantva a frissítő levegőt. Sejtettem, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Bár reményeimet az „utóbb” szócskába fektettem.

- Tudom, mi a kérésed. A válaszom: nem.

- De Ginny...!

- Nem, Hermione. Nem fogom megakadályozni az esküvőt. - Szembefordultam vele. - Már nem akarom. Ne, kérlek, hallgass végig - emeltem fel a kezem, látva közbeszólási szándékát. - Ő és én réges-rég nem alkotunk egy párt. Az a múlt. A múltat pedig lezártam. És ha lezártam, nem akarom hánytorgatni. Én... - Elakadt a szavam. Kibámultam az éjszakába, s erőt véve magamon, folytattam: - Eleonora szereti őt, és ez a szerelem nem plátói...

- Nem ismerek rád. - Hermione hangja csalódottan csengett, ami fájdalmasan érintett, de nem volt választásom. - Hova tűnt az a régi Ginny, aki bármit megtett volna mások boldogságáért? Hova tűnt az a régi vidám Ginny, aki szertelen volt és szerelmes? Hova tűnt az a régi Ginny, aki soha nem engedte, hogy eluralkodjon rajtunk a szomorúság? Hova tűnt az a régi Ginny, aki félretette a büszkeségét, s inkább a békét részesítette előnyben? Hova tűnt AZ A régi Ginny?!

Egy könnycsepp végigszaladt az arcomon, és őt követte sok másik.

- Szereted őt.

Becsuktam a szememet, s próbáltam elfojtani a kitörő zokogást.

- Ő is szeret téged.

Feladtam a küzdelmet. Sírtam. Sírtam, de oly keservesen, mint még soha.

Nem is hallottam, mikor ment ki Hermione. Nem hallottam egyáltalán semmit.

Megfogalmazódott bennem egy gondolat.

Remegve leültem az íróasztalomhoz, s megmártottam a pennámat...

Szerző:

Ugye nem haragszotok nagyon? *bűnbánóan pislog* Vélemény? ^^