……megadás

Megkövülve álltam a folyosón. Hát, elértem. Elértem azt a pontot, ahonnan nincs visszaút.

Nem láttam és nem hallottam semmit. Sötét köd kavargott körülöttem.

Hogy tehettem ezt?! Tudja valaki a választ? Ha igen, velem is megoszthatná!

Mi... Mi késztetett rá, hogy ilyet műveljek?! Mi?! Nem bírom! Nem akarok élni! Gyűlölöm magam! Az őrület mocsara habzik körülöttem, és engem is elnyel, érzem.

- Harry! Harry! Figyelsz te rám?

- Nem, Eleonora, nem figyelek rád, és most ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni. - Lehet, hogy ez gorombán hangzott, de nem érdekel. Semmi sem érdekel.

Kimentem az utcára. Friss levegőre vágytam. Rohanni akartam, mindegy, hova.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a tengerhez hoppanáltam, oda, ahol az a bizonyos barlang állt.

Ugyanide érkeztem Dumbledore-ral tizenhét éves fejjel. És most? Nemsokára elhagyom a huszonnégyet. Nyolc esztendő. Ennyi idő elég volt számomra, hogy az életem hamis vágányra tévedjen.

Leültem egy magasabb sziklára, s csak bámultam a végtelen kékséget. Ő szabad. Én nem.

De hát miért is drámázom? Nincs okom rá. Én irányítom a sorsomat. Vagy mégsem...?

Hajlom az utóbbira.

A hullámok háborút vívtak, s egy gondolta belopódzott zavart elmémbe.

- Ugorj...

- Nem.

- Szabadulj meg a gondoktól...

- Nem.

- A tengernek nem parancsol senki...

- Nem...

- Egy lehetnél a hullámok közül...

- Ne... Nem...

- Nézd, milyen szabadok... Csatlakozhatnál hozzájuk... - Felálltam. - Látod? Már várnak...

- NEM! - kiáltottam. Hangomat elnyelte a tenger morajlása.

- Bolond vagy.

Megráztam a fejem. El innen!

Egy másodperc múlva már ismét az Odút néztem. Pár percig elmélázva meredtem a girbegurba épületre. A Weasleyk ragaszkodtak hozzá, hogy náluk maradjunk. Eleinte Ron és Hermione felváltva próbáltak lebeszélni, nehogy elvegyem Eleonorát. Ám egy idő után belefáradtak a győzködésembe. S, Te... Te csak később jelentél meg újra a családi fészekben, és felbukkanásod sokkal nagyobb hatást mért rám, mint addig bármi. Akkor komolyan fontolóra vettem, hogy elhagyom Eleonorát. De Te nem törődtél velem. Mindenfajta közeledésemet elutasítottad.

Hét nap, és nős ember leszek. Milyen furcsa...

A házhoz vezető kis ösvényre léptem, s a konyhaablakra pillantottam, ami - a nappalival egyetemben - az udvarra nézett.

Megtorpantam. Édesanyád oldalán sürgölődtél.

- Menj tovább!

Nem bírtam. Észrevettél, ám rögtön el is kaptad a tekinteted. Ez fájt. Már a látványomtól is undorodsz?

Megváltoztattam az irányt, s a ház mellett húzódó kis kertben kötöttem ki. Az egyik fára egy lelógó hinta volt erősítve. Szerencsére azóta az ominózus éjszaka óta nem esett eső. Leültem a kis tákolmányra, egyik karommal átfogtam a láncot, és néztem az éppen lenyugvó napot. Az égitest vérvörösre festette a horizontot. Nem tudom, mennyi ideje lehettem ott, mikor meghallottam a nevem.

- Harry! - Ezer közül is megismernélek Téged.

- Harry! Harry! - Szerettem volna felelni, tényleg. De egyszerűen nem sikerült.

- Ha... - Bizonyára ekkor bukkanhattál fel a ház oldalánál, és vehettél észre engem. Én azonban nem láttalak Téged, mivel az ellenkező irányba bámultam. Érzékeltem, ahogy elindulsz felém. A selymes fű lelapult lépteid alatt, de azonnal vissza is nyerte eredeti helyzetét, hisz pehelykönnyű súlyod nem ártott neki. Megálltál. Tőlem távol.

- Harry... - Elcsuklott a hangod. - Anya üzeni, hogy kész a vacsora.

Nem reagáltam. Megfordultál. Ekkor feltettem egy kérdést, amely nagyon fúrta az oldalamat.

- Önszántadból jöttél?

- Öhm... Épp ott voltam, mikor...

- Értem. Légy szíves, mondd meg, hogy mindjárt megyek. Köszönöm. - Befejezettnek tekintettem a beszélgetést. Nem szerettelek volna a társaságommal kínozni.

Lehajtott fejjel felálltam...

Szerző:

Remélem, minden depis vonása ellenére tetszett, és megörvendeztettek egy véleménnyel... ^^