Ellenállás…

- Segítség! Csss... Nem tudok lenyugodni! Hogy mászhattam bele egy ilyen helyzetbe?! Valaki! Segítség...!

- Most mit sajnáltatod magad? Hülye voltál, viseld a következményeit.

- De... De...…

- De, de! Mit dedézel? Szánalmas vagy!

- Én?! Szánalmas?!

- Meg süket is...

- Hé, hé! Ne beszélj így velem!

- Úgy beszélek veled, ahogy akarok. Én is te vagyok, elfelejtetted?

- De...

- Megint! Ez a kedvenc szavad?

- Nem, de...

- Nagy baj van...

- Ne... Ezt mondom én is!

- Úristen... Szent Mungó?

- Mi... minek?

- Hát neked!

- Nekem?

- Oó, ez az eset sürgős cselekvést igényel!

- Hagyd már abba! Égetőbb problémákkal kell foglalkoznunk!

- „...unk”? Haladsz, kisanyám!

- Fogd be! Inkább segíts!

- Megsértődtem.

- Jaj, ne már!

- Mondd a varázsszót!

- Grr... Cukorpenna?

- Nem.

- Csótánycsokor?

- Nem.

- Bogoly Berti Féle Mindenízű Drazsé? Tökös derelye? Pirítós?

- Ezt a fantáziát... Kezdesz teljesen elhülyülni.

- Hagyj már békén!

- Előbb még azt akartad, hogy segítsek.

- ELÉG! - intettem csendre vitatkozó éneimet. - Ezzel nem megyünk semmire.

Fel-alá járkáltam a szobámban, és szokásom szerint tépelődtem. Az ágyamra pillantottam. Nem kéne aludni...? Nem! Aludni? Most? De nem ártana... Még akkor se, ha nem lesz rémálmoktól mentes éjszakám...

×××

A következő napokban szinte mindenhol Eleonorába botlottam. A konyhában, az udvaron, a lépcsőfordulóban, mindhárom emeleten... Épp a padlásról meneteltem lefelé, mikor meghallottam a lépteit. Nem gondolkodtam egy percet sem, beugrottam a legközelebbi ajtón, nem törődve azzal, mi, esetleg ki fogadhat bent.

A fára tapasztottam a fülem, s kezemet finoman a kilincsre fektettem. Ahogy életem legfőbb megkeserítője - természetesen magamon kívül - tisztes távolságba ért, megfordultam, és fellélegeztem... Ám a sóhaj bent ragadt. Ugyanis nem voltam egyedül.

Hason feküdtél a szőnyegen; épp egy könyvet olvastál, mikor minden udvariaskodást mellőzve beestem.

- Őőő... Ne haragudj... Nem tudtam, hogy... őőő... szóval... Megyek is...

Érdeklődve, mosolyogva néztél rám, és azt hittem, menten elolvadok.

- Hahó, Álomkisasszony, ideje visszatérned a valóságba!

- Maradhatsz, ha gondolod. - Hangod simogatott, akár az őszi szellő.

- Őőő... - Szedd már össze magad! Nincs benned cseppnyi méltóság sem?! - Kedves tőled... de nem.

- Ekkora hülyét! Nem erre gondoltam!

Egyetértettem. Arcodon szomorúság futott át.

Megpördültem, a hajam elvette a látásteremet, vakon a kilincs felé tapogatóztam. Mikor végre megtaláltam, szó szerint kibuktam a küszöbön túlra, ugyanis megbotlottam a folyosón elterülő, összegyűrődött szőnyegben.

- Ez az! Égesd le magad még jobban!

- Levágatom a hajamat - motyogtam mérgesen.

- Ne tedd.

A hátamra fordultam. Te álltál felettem, és mosolyogtál, azonban a szemed fájdalomról árulkodott.

- Őőő... - Csak ezt tudod mondani? - Rendben. De olyan hosszú... Semmit sem látok tőle.

Kinyújtottad a kezed, s én elfogadtam, aminek hatására bizsergető érzés kerített hatalmába.

- Szerintem gyönyörű. - Elpirultam. Te jó Ég, mit művelsz, te lány? Ezt a korszakot lezártad!

- Köszönöm. - Szándékomban állt elslisszolni, mielőtt valaki - célzom itt Eleonorára - kompromittáló helyzetben találna minket. De Te nem engedtél, csak néztél rám.

- Öhm... Harry... - Összekulcsolt ujjainkra pillantottam. Szólni készültél, ám az emlegetett szamár megelőzött.

- Harry! - Észrevett engem is. - Ginny! - Majd érintkezésünket. - Mit csináltok?

Elengedtük egymást.

- Ginny elesett, én felsegítettem - magyaráztad. Eleonora mosolyogva hozzám fordult, de a gyűlölet és a féltékenység érdekes egyvelege szikrázott a szemében.

- Hát nem lovagias? Én vagyok a legszerencsésebb nő a világon! - Megcsókolt Téged.

- Hogyne. - Én meg a legszerencsétlenebb. Meg a legostobább. Szépen végignéztem, míg a liba lesmárol, és csak álltam ott, bambulva, nem tettem semmit... De hát mit is tehetnék? Hamarosan a feleséged lesz, joga van hozzá... Joga van Hozzád.

Pedig valamikor még engem halmoztál el szenvedéllyel és szerelemmel fűtött csókokkal... Engem öleltél azokkal az erős karjaiddal, ahol olyan biztonságban éreztem magam...

Eleonora felhagyott eddigi elfoglaltságával.

- Ó, milyen neveletlen vagyok! - Csilingelve felkacagott. - Ne haragudj, Ginny, csak már annyira várjuk az esküvőt! Igaz, Harry?

Gyorsan magadra erőltettél egy mosolyt, amit úgy nem szerettem. Ha ez a mosoly játszott az arcodon, mindenki, aki nem ismert eléggé, azt hihette, hogy pompásan mennek a dolgaid, nem szenvedsz hiányt semmiben. Engem azonban soha nem tudtál becsapni. Pedig hányszor megpróbáltad...!

- Sok boldogságot - kívántam, fogalmam sincs, talán ezredszerre.

- Ginny!

- Nem édesanyád hív?

- De... - adtam igazat Elonorának. Szerencsétlenkedve intettem egyet, majd futásnak eredtem.

- Zárd le a múltat! Zárd le a múltat!

A folyosó vége egyre közeledett.

- Nézz vissza!

- Ne nézz vissza!

- Nézz vissza!

- NE!

Elértem a lépcsőkorlátot.

- Nézz vissza!

Fordítottam a fejemet...

- Ennyire vágyod a fájdalmat?

Megmerevedtem.

- Ne akarj meghalni.

Remegő kézzel megfogtam a hűvös fát, ellöktem magam, és leszaladtam a fokokon. A falnak támaszkodtam, s mélyet sóhajtottam, ezzel próbálva csitítani háborgó lelkemet.

- Ginny, hol vagy már?

- Megyek, anya!

A verem aljára érkeztem. Ezután csak jobb jöhet, mondani szokás. Én ebben már nem hiszek. A hullámok összecsapnak a fejem felett, s ezúttal nem kapok mentőövet...