„„Most mit csináljak?!””

Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Hamarosan elkövetem életem második legnagyobb hibáját.

Hogy mi az első? Ellöktelek Téged magamtól, mondván: „Feladatom van.” Te ezt nem fogadtad el, mellettem maradtál, támogattál. Viszont én túlságosan féltettelek. Elüldöztelek magam mellől. Pedig akkora szükségem volt Rád! Persze, nem mutattam. Te sokkal fontosabb vagy az én szükségleteimnél. Eleinte tiltakoztál. Cselekednem kellett, nem hagyhattam, hogy bármi bajod essék. Ez megmérgezte a kapcsolatunkat. Ugyanolyan hidegen bántál velem, mint én Veled. Szemedből eltűnt a napfény, végül egy szívszorítóan gyönyörű emlékké váltál.

Tudtod nélkül Te segítettél hozzá a győzelemhez. Nélküled nem sikerült volna...…

Meg akartam köszönni... De amit tettem, azt nem fordíthattam vissza.

Később találkoztam Eleonorával, és megindult a gondok lavinája...…

Felsóhajtottam. Valami hűvös folyt végig az arcomon. Esőcsepp...…

Mire a házhoz értem, a zápor viharrá erősödött, s én teljesen eláztam. Beléptem az ajtón, és máris körülvett a jóleső melegség. Megráztam a hajamat. Megborzongtam. Mintha valaki figyelne...…

Jobbra, a nappali felé néztem. A kanapén...…

- Ginny?

- Harry. - Ó, ne! Olyan a hangod, akár a jégcsengés. Felálltál, láthatóan indulni készültél. Én azonban nem akartam, hogy megint kisétálj az életemből. Elém értél, rám emelted csodálatos, mogyoróbarna tekintetedet.

- Sok boldogságot. - A szavaidban megbúvó gúny bántott. Nem pazaroltál rám több időt, kikerültél.

- Tegyél már valamit! - kiáltott fel bennem a belső hang.

Elkaptam a karodat. A lendülettől visszapördültél hozzám. Szemed meglepettséget, dühöt tükrözött... S, - megdobbant a szívem a gondolatra - talán egy csöppnyi reményt is.

- Igen, Harry? Mondani szeretnél nekem valamit? - Gúny. Rengeteg gúny.

- Én... - Feltűnt a pólódon lévő kép. Tekintetem az arcodra vándorolt. - Megtartottad...…

- Harry! - csendült a lépcsőn egy hang. - Hol voltál?

Eleonora megtette az utolsó fokokat. Mérgesen rám villantottad a szemed, s kirántottad kezemből a karodat.

- Úgy aggódtam érted! - Eleonora hozzám tipegett, és megcsókolt. Nem viszonoztam. Eltoltam magamtól.

- Társaságunk van. - Értetlenül nézett rám, de nem mondott semmit. Helyette Hozzád fordult. Arcodon az undor felhője suhant át. Úgy éreztem, ez nekem szólt.

- Te a Weasley család legkisebb lánya vagy, igaz?

- Igen.

- Az összes Weasley hivatalos az esküvőnkre. Kaptál már meghívót?

- Még nem.

- Feltétlenül küldök egyet! - csicseregte leendő feleségem. Úristen! Ezzel a nővel kötöm össze az életem? Jó, hogy leesik... - Egyetértesz, Harry?

- Őőő... - Engem miért von bele?! Most mit csináljak?! Természetesen nem értek egyet! - Hát...…

- Helyes! - Eleonora tapsolt egyet.

- Már alig várom. - Repestél az örömtől. Én is. Nem akartalak meghívni a menyegzőre. Nem bírnám elviselni, hogy ott vagy. Bár ha már nem szeretsz, minek aggódom?

- Örülök - mosolygott Eleonora. - Harry, drágám, megyünk? Hiányoztál... - Megrezgette a szempilláit. Félreérthetetlenül jelezte, mivel szeretné folytatni az éjszakát...

Úgy néztél rám, mint akit a hányinger kerülget.

- Nos, akkor én nem is zavarok tovább. - Biztos, hogy már nem szeretsz...…Akkor, nem baj, ha elveszem Eleonorát. Te jó Ég, normális vagyok én?! Mi az, hogy „Akkor nem baj...”? Tiszta hülye vagyok.

Ahogy felpillantottam, két, gonoszul egymást méregető, ugyanakkor hideg mosollyal bókoló nő állt előttem. Úgy festettek, akár két hiúzmacska. Eleonora egy fekete selyemköntöst viselt, míg Te a tőlem kapott macis pólót és egy világoskék pizsamanadrágot. Derékig érő vörös hajad fátyolként terítette be a hátad. Úgy szerettem végigsimítani azon a gyönyörű zuhatagon! Ám egy rövidebb tincs az arcodba hullott. Le akartad vágatni, de addig könyörögtem Neked, míg - az én kedvemért - meghagytad. Mikor az öledbe hajtottam a fejem, mérgeskedve eltűzted a füled mögé, mert mindig játszottam vele. Cserébe, zálogként, egy csókot kértem, és ahogy felém hajoltál, a tincs visszacsúszott a válladról. Szerencsére a zálogom nem maradt el...…

Elmosolyodtam. A lányok nem vették észre, annyira túl szerettek volna tenni a másikon. Talán miattam...? Elég, Mr Egoizmus! Nem élhetek rózsaszín világban!

- Eleonora?

- Igen, drágám?

A lépcső felé intettem. Elmosolyodott, és alig várta az éjszakai kalandot. Én nem. Veled... Elég, elég! Te nem lehetsz az enyém!

Ahogy Eleonora eltűnt a következő szintre vezető út homályában, Rád néztem, és még pont elkaptam szomorú pillantásodat. Nem akarlak így látni!

- Ginny...…

- Igen, Harry. Megtartottam...…

Felszaladtál a lépcsőn, s én rájöttem: életem első hibájáért örökké vezekelni fogok...