Tizennyolcadik fejezet ¤ Szerelmünk lapjai II. rész

XVIII. fejezet ¤ Szerelmünk lapjai II. rész

A tavasz vége és a nyár beköszönte két dolgot jelentett a Roxfortban: a vizsgaidőszak közeledtét és az érzelmek felfokozott működését. Komolyan mondom, nem is tudom, melyik a rosszabb. Mindenki kőkeményen tanult, beleértve Remust is, én meg csak sóvároghattam utána. Így jártam.
De nem baj, legalább volt időm gondolkozni. Jé, ilyet is tudok. Na, de most fordítsuk komolyra a szót. Megváltoztam. Ám nem a jó, hanem sokkal inkább a negatív irányba. Éreztem magamon, és talán a környezetem is észrevette ezt rajtam. Amióta megismertem a múltam egy részét, egy űr keletkezett bennem. Nem volt kellemes a dolog, úgy is mondhatjuk, hogy fájt mindaz, amit meg kellett tudnom, és ezt kirívó viselkedéssel vezettem le. Mindig is ilyen voltam. Ha baj volt, rosszalkodtam. Sokkal közelebb éreztem ekkor magamhoz a mardekárosokat, mint a griffendéleseket. Nem lesz ennek jó vége…

Ahogy napról-napra közelebb kerültünk a Griffendél utolsó, egyben mindent eldöntő meccséhez, úgy romlott meg a viszony egyre inkább Ella és Sirius között. A fárasztó edzések után Ella rendszeresen eltűnt. Néha a szintén terelő Scott-tal, néha nélküle. A magyarázatok igen széles skáláját hozta fel mentségül. „Most gyakoroltunk még, most könyvtárban voltam, most fürödni mentem” stb. Sirius nem hitt neki, és bevallom, én sem.
Egyik este, mikor Remusnak épp volt szabad öt perce, hogy foglalkozzon velem is egy kicsit, Sirius szó szerint a hátára kapott, és kicipelt a klubhelyiségből. Végig a folyosókon, be egy eldugott kis szobácskába.
– Hé, azonnal tegyél le, hallod? – kiabáltam a vállán lógva.
– Nem teszlek, mert megint megrúgsz – válaszolta idegesen.
– Ha így haladsz, megint meg foglak – forgattam meg a szemeimet. - Mit akarsz te tőlem?
Mikor végre megérkeztünk, szépen lepottyantott.
– Egy szívességet szeretnék kérni.
– Mi lenne az? – kérdeztem unottan.
Nem válaszolt rögtön. Látszott, hogy mélyen érinti a dolog, bármi is legyen az, bár gyanítottam, hogy Elláról van szó. Hangnemet váltottam.
– Sirius – szóltam kedvesen, és rázkódó vállaira vettem a kezem. – Mi a baj?
– Van valakije – nyögte ki.
– Ellának? Nem. Ugyan, dehogy! Sose csalna meg téged, ebben biztos vagyok.
– Én viszont már nem tudom, mit gondoljak. – Elhallgatott. – Kövesd őt. Tudni akarom, hogy mit csinál.
– Mi? Azt akarod, hogy kémkedjek utána? – háborodtam fel.
– Igen! – ordította idegesen.
– Jól van – szeppentem meg. – Meglátom, mit tehetek. Oké?
– Sajnálom – mondta, miután rájött, hogy kicsit túllőtt a célon.
– Semmi gond – mondtam még mindig cérnavékony hangon, azzal magára hagytam.
Na szép, mondhatom. Titkos ügynököt csinál belőlem. És mit kapok én ezért cserébe? Hát persze, semmit. A fene vigye el azt a jó szívemet.

A kémkedést a következő edzés alkalmával kezdtem. Már Ella utolsó órájára bementem, hogy majd szemmel tarthassam. Bűbájtan volt a hollóhátasokkal. Nem volt túl izgi, de az óra közepén Ella leájult a padról. Természetesen mindeki bepánikolt körülötte, de én nagyon jól tudtam, hogy ez csak színészkedés. Egy hollóhátas fiú felpattant, hogy ő majd felviszi a gyengélkedőre.
Te jó ég, ugye nem? – sopánkodtam magamban.
A srác felsegítette őt, és elindult vele, miközben szegény tanár halálra aggódta magát. Követtem őket. Ella egészen addig ernyedten hevert a karjaiban, míg be nem fordultak a sarkon. Ekkor ugyanis csodák csodájára feléledt.
– Király voltál – nézett rá elismerően a fiú.
– Köszi. Na, siessünk – sürgette, majd megfogta a kezét, és rohanni kezdtek. Lassan reagáltam, mert mire utolértem volna őket, eltűntek a szemem elől.
Ez meg hogy történhetett? – kérdeztem magamtól.
Fejcsóválva mentem vissza a majdnem üres klubhelyiségbe. Mindössze Lily, James és Sirius volt ott.
– Sajnálom, szem elől tévesztettem.
– Mi van? Még tart az utolsó órája – nézett rám furcsán Tapmancs.
– Ja – csaptam a homlokomra. – Óra közepén megjátszotta, hogy elájul, és… - Elhallgattam. Nem tudtam, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt.
– És?
– És mi?
– Egy hollóhátas srác kikísérte, és elfutottak.
– Értem – mondta Sirius elsötétült arccal.
James bíztatóan megveregette legjobb barátja vállát.
– Majd én megpróbálok beszélni vele – ajánlkozott fel Lily.
– Megpróbálhatod – mondtam. – De nem hiszem, hogy sokra jutsz vele.
– Felmegyek a gyengélkedőre – szólt közbe Sirius.
– Jó – feleltem. Sirius elindult a kijárat felé. – Várj, megyek veled – szóltam.
Csendben megvárt, és ketten indultunk el a néma folyosókon. Már kezdett kínossá válni a dolog, mikor valami belém nyilallt. Megtorpantam.
– Mi az?
– Tudom, hol van, menj fel a gyengélkedőre, ott találkozunk.
Annyira furcsa volt az egész. Egy helyiséget láttam magam előtt. Kéken ragyogó fáklyák világították meg. Nem volt túl tágas, ráadásul mindenfélével volt telezsúfolva.
– Oh, Erik – hallottam Ella örömteli hangját.
Ekkor sikeresen nekiütköztem valaminek. Megráztam a fejem. Egy ajtó volt az.
– Két hippogriff áll egy esernyő alatt. Az egyiknek a farka, a másiknak a csőre lóg ki. Melyik ázik meg jobban? – kérdezte valami vagy valaki.
Kétségbeesett fejjel tátogtam egy sort, majd összeszűkítettem a szemeimet, és önelégült képet vágva azt kérdeztem:
– Ki mondta, hogy esik az eső?
Az ajtó kitárult. Haha, de jó vagyok. Na nem mintha zseni lennék, de egyik nap álmodtam, és ezt a kérdést kellett hallgatnom egész éjszaka. Most már értem, miért.
Besurrantam a klubhelyiségbe, de nem tudtam, merre tovább. Ahogy ott nézelődtem, egy szoborral találtam szemben magamat, ráadásul nem is akármilyennel: Hollóháti Hedvig szobrával. Minő meglepetés ez a Hollóhát klubhelyiségében, ugye? Ahogy jobban szemügyre vettem a hölgyeményt, láttam, hogy ruhájának egyik gombja koszos. Megnyomtam. A szobor a padlóba süllyedt, és utat engedett a mögötte lévő szobába.
Amint beléptem a szűk szobácskába, köhintettem egyet. Ella és a fiú összerezzentek, és hátra ugrottak. Idáig ugyanis derékig hajoltak egy faládába.
– Sandra! – sikkantott. – Mit keresel te itt?
– Téged.
Ránéztem a srácra. Nem tudom, milyen ábrázatom lehetett, de szerencsére vette a lapot, és magunkra hagyott.
– Elárulnád, hogy mégis mi a fenét művelsz itt ezzel? – böktem a fejemmel a kijárat felé.
Nem kellett látnom, hogy tudjam, hogy ott áll és hallgatózik. – Sirius teljesen ki van bukva, azt hiszi, megcsalod, és megkért, hogy kövesselek.
– Mi van? Te hülye vagy? Dehogy csalom meg… ezzel.
– Hallottam! – ordította „ez” dühösen.
– Bocsi – mosolygott Ella.
– Akkor mit csináltok itt? – mérges voltam, nagyon.
– Megmutatom – suttogta izgatottan. – Nézd! – vezetett oda a csukott faládához.
– Ez egy doboz – néztem rá várakozóan.
– Idióta. Nyisd ki! – bíztatott.
Felemeltem a fedelét. Először csak halovány fény sugárzott belőle, majd hirtelen képeket láttam. Ella és Sirius szerepelt rajtuk. Gyakorlatilag az eddigi közös életük jelent meg benne emlékek formájában. Könnyes lett a szemem, ahogy elnéztem őket. Ella mindent összeszedett. Minden apró pillantást vagy mozdulatot. Amikor először találkoztak a vonaton, és Jamesszel vetélkedtek a kegyeiért. Láttam az első flörtöket, randikat.

„A Három Seprűben ültek, kortyoltak egyet-egyet az italukból, majd Sirius közelebb hajolt Ellához. Kezével megsimította az arcát. Nyilvánvaló volt, mire készül.
– Sirius, mit csinálsz? – kérdezte zavartan.
– Meg akarlak csókolni – súgta.
– Megyek, megnézem, mit rendelt Lily – pattant fel Ella.
Siriusnak olyan képe volt, mint aki citromba harapott. Első döbbenete után dühösen rácsapott az asztalra, és kiviharzott.”

Aztán amikor Sirius erőszakkal megcsókolta, a büntetőmunka, amit közösen töltöttek.
Azt is láttam, amikor Sirius megmentette Ellát, és gyengélkedőn voltak.

„– Hogy érzed magad?
– Kicsit szédülök.
Sirius megsimogatta Ella homlokát. Ő lehunyta szemeit, és mosolygott. Sirius erre közelebb hajolt, és egy puszit nyomott a homlokára.
– Már jobb – mosolygott.
– Igen?
– Aha.”

Vagy a félreértés, amikor összejöttek. A bál, ahogy szórakoztak, táncoltak.

„– Ella! Ella! Várj, kérlek – állította meg a zsúfolt folyosó közepén.
– Mi van? – tette keresztbe a karját Ella.
Sirius erre letérdelt. A körülöttük lévő embertömeg megtorpant. Mindenki azt hitte, hogy itt lánykérés lesz.
– Elladora Watson, megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem a bálba?
Az említett színpadiasan elgondolkodott.
– Igen, Sirius Black – felelte mosolyogva.
Sirius felállt, ölbe kapta Ellát, és megpörgette. Nevetésüktől volt hangos a folyosó. Végül e nagyszerű eseményt egy hatalmas csókkal ünnepelték meg.”

Amikor először mondták ki: szeretlek.

„– Ella? – szólalt meg Sirius.
– Igen? – kérdezett vissza Ella.
Nagy hallgatás után kimondta:
– Szeretlek.
Ella felült az ágyban és felé fordult.
– Biztos? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – válaszolta félénken.
– Én is szeretlek – mondta még mindig ugyanolyan hangsúllyal.
– Ez meggyőző volt – jegyezte meg nagyot nyelve Sirius.
– Igen? – kérdezte, majd rávetette magát barátja ajkaira.”

Amikor karácsonykor ágyba hozta Sirius a reggelit. Vagy az életveszélyes kalandot, amikor végül megmentettem őket.

„Sirius már indulni akart visszafele, de ahogy lépett egyet, megreccsent alatta a jég. Ella eddig örömtelin nevetett és tapsikolt, mint egy ovis, ám most halálfélelemmel teli pillantást váltottak.
– Sirius – suttogta majdnem sírva.
Ő a fejét rázta. Megpróbált tenni még egy lépést, de a jég tovább repedt alatta. Mindannyian tudták, hogy ha beesik a jéghideg vízbe, azonnal szörnyethal. Ella elindult szerelme felé.
– Ella, mit csinálsz?
– Kihúzlak valahogy.
– Nem tudsz idejönni!
– Nem érdekel, akkor veled együtt fulladok meg!”

Amikor részegen randalíroztak a folyosókon és összefutottak Pitonnal. Vagy amikor Ella majdnem meghalt, mert Malacka a jeges tóba lökte. Aztán Lily szülinapi bulija, amikor Sirius a felmosóval énekelt, Ella pedig az asztalon táncolt, utána pedig jól érezték egymást.
Ella itt hirtelen lecsapta a ládika fedelét.
– Ööö – mondta.
Vigyorogva megráztam a fejemet. Egyszerűen nem találtam szavakat.
– Nemsokára fél évesek leszünk – magyarázta Ella. – De még mindig nincs teljesen kész.
– Sirius biztosan… Ella! Sirius ott vár a gyengélkedőben! Siess!
Futni kezdtünk, de mire odaértünk, már nyoma sem volt. Rápillantottam az órára.
– Már elkezdődött az edzés.
– A francba!
Ella elsietett a cuccáért, én pedig Remus keresésére indultam. Nem jártam sikerrel. Ehelyett inkább letelepedtem a hálóban, és megírtam Ella háziját.
Még nem voltam kész, mikor kivágódott az ajtó és az én drága testvérem és Lily lépett be rajta egymással ordítozva.
– Hol a fenében voltál?
– Jaj, Lily, hagyjuk már ezt.
– Nem, nem hagyjuk. Tudni akarom, mit csinálsz!
– Talán az anyám vagy, hogy be kelljen számolnom mindenről?!
Amint ezt kimondta, szája vészesen lefelé görbült, és kirohant a szobából. Lily és én utánaeredtünk.
– Ella, várj! – kiáltott utána barátnője.
De ő nem várta meg. Kezével eltakarva arcát száguldott el a Tekergők mellett. Sirius hiába pattant fel, amint meglátta, rá se hederített. Csak rohant, ki a toronyból. Sejtésem szerint vissza „ez”-hez. Lily bosszankodva telepedett be James ölébe, miközben a fejét rázta.
– Sandra! – kiáltott Sirius, mikor észrevette, hogy el akarok surranni én is.
– Ööö – néztem rá kínkeserves képpel.
– Tudni akarom! – jelentette ki határozottan.
– Nem csal meg téged. – Siettem a válaszadással.
– Honnan tudod?
– Tudom.
– Akkor azt is tudod, mit csinál?
– Hát ööö nem? – Ismételten én vagyok a határozottság mintaképe.
– Sandra! – pirított rám.
– Nem mondhatom el – fakadtam ki. – De nem csal meg téged, higgy nekem!
Sirius mordult egyet és felállt.
– Én… - kezdtem, de leintett, majd elsétált.
Kellemetlenül éreztem magam. Nem akartam megbántani egyikőjüket sem. Visszamentem a szobánkba, hogy befejezzem Ella háziját. Kisvártatva megjelent Lily.
– Sandra…
– Nem! – vágtam rá mérgesen. – Ne haragudj, Lily, de nem.
– De… - kezdte volna, mire átváltoztam, és távoztam.
A könyvtár felé vettem az irányt. Jól éreztem, Remus ott ücsörgött.
– Szia – súgtam, miközben leültem mellé.
– Szia – válaszolt gondterhelten, és nyomott a számra egy puszit.
Halványan elmosolyodtam. Remus visszafordult a könyveihez és jegyzeteihez, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és csendben figyeltem, ahogy dolgozik.

A másnap jelentősen jobb hangulatban indult mindenki számára. Már csak pár óra volt hátra a nagy mérkőzésig. A Griffendél és a Hollóhát között egyre feszültebb lett a hangulat, nem csak a diákok, de a tanárok részéről is. Már egy jó ideje nem mentem be órákra, csak jóslástanra Lilyvel. Ott mindig kellemes volt a hangulat, és nem utolsó sorban folyton látomásaim támadtak. Épp egy ilyen jóslástan után történt, ebédidőben, az, amitől a legjobban féltem, hogy bekövetkezik…
Ella akciója mondhatni tökéletes volt. A hollóhátas fiúval a nagyterem bejáratánál beszélték meg a találkozót. Ahogy közeledtek egymás felé a tömegben, még csak egymásra se néztek. A fiú kivett talárja alól egy pergament, és észrevétlenül Ella kezébe nyomta, aki gyorsan beledugta azt a könyvébe. Ennyi volt. Mentek gyorsan is ki, illetve be. Én a nagyteremben ücsörögtem macska alakomban. Hirtelen valami azt sugallta, forduljak meg. Megtettem. Sirius feldühödve bámult a párocska után. Visszaváltoztam.
– Sirius, Sirius, ne. Ne csinálj hülyeséget, jó?
– Nem.
Megindult előre, én pedig vele szembe fordulva hátráltam a Griffendél asztala felé.
– Esküszöm, nem csal meg téged.
– Láttam, amit láttam.
– Nem arról van szó, amire gondolsz.
– Akkor miről?
– Azt nem árulhatom el, de…
– Szia, kicsim – köszönt.
Lehunytam a szemeim, és zárt szemekkel felnéztem az égre. Oh, Merlin. Most segíts. Bűntudatom volt, szörnyű bűntudatom. Leültem velük szemben. Ella értetlenkedve nézett rám, de én csak megráztam a fejem.
– Kicsim, kölcsönkérhetem egy pillanatra a bájitaltankönyvedet? Ágas nem hiszi el, hogy a bezoár micsoda.
– Tessék – passzolta oldalra a könyvet, s láttam, hogy elkerekedik a szeme.
Siriusra pillantott, ő elégedett arccal nyugtázta a dolgot, és pörgetni kezdte a könyv lapjait. Egy gyűrött pergamendarab esett ki belőle. Ella tétován utánanyúlt, de Sirius gyorsabb volt nála. Elolvasta a levelet. Szemei mintha könnybe lábadtak volna, a vonásai megkeményedtek.
– Ki az az Erik? – kérdezte cseppet sem kedvesen, és diszkrétnek egyáltalán nem mondható hangerővel.
Ella nem válaszolt. Sirius, miután látta, hogy nem kap választ, egy újabb kérdést tett fel.
– Hol voltál tegnap este?
Mindenki őket bámulta.
– Mi bajod van, Sirius? – próbálta menteni a menthetőt.
– Képtelen vagyok ezt tovább lenyelni! – kiabálta.
– Miről beszélsz? – értetlenkedett.
– Ne nézz rám ilyen ártatlanul! Ki az az Erik, és hol voltál tegnap este?! Vagy azelőtt? Vagy azelőtt?! – A nagyteremben síri csend volt, így a fiú szavai visszhangot vertek az ódon falakon.
– Sirius! – próbálta csitítani. – Edzettem még Scottal.
– Igazán? Csakhogy ő végig velem volt. Az igazat akarom hallani! – Sirius már remegett a dühtől.
Ella szemei könnybe lábadtak. Óvatosan Scottra pillantott, aki ennyit tátogott felé: - Sajnálom.
– Senkivel… nem voltam senkivel – suttogta.
– Ne nézz hülyének! Sandra látta, hogy egy hollóhátassal vagy! Ő lenne Erik?
Ella lehajtotta fejét, és égő szemekkel nézett rám. Rémülten megráztam a fejem.
– Én nem…
– Mond csak, milyen érzés őt csókolni, miközben tudod, hogy én megbízok benned? – folytatta monológját.
– Sirius én… - kezdett volna bele Ella a tények tárgyalásába.
– Rám szoktál gondolni, amikor megdönget?!
Ella szólásra nyitotta száját.
– Felesleges magyarázkodnod, már késő.
Az utolsó mondat visszhangzott legtovább a teremben. Ella sírva fakadt, és elrohant. A döbbenettől mozdulni se tudtam. A mardekárosok kárörvendően nevettek, tapsoltak a jelenet láttán. Mindenki más vad sugdolózásba kezdett a mellette ülővel. Hitetlenkedve néztem Blackre.
– Te normális vagy?! – kérdezte Siriustól, de rám sem hederített.
– Zárd ki a csapatból – fordult komolyan a száját tátó Jameshez.
– MI? – kérdezett vissza.
– Azt mondtam, zárd ki a csapatból – mondta higgadtan.
– De miért?
– Összeszövetkezett egy hollóhátassal. Nyilván elárulta neki a stratégiánkat.
– Tapmancs, miket beszélsz? Nem fogom őt kizárni.
– Rendben van. – Elhallgatott egy pillanatra. – Akkor válassz, vagy ő vagy én.
– Ezt nem teheted!
– De igen. Válassz. Őrző nélkül játszod a meccset, vagy egy terelő nélkül?
– Sirius… - hitetlenkedett, de mikor látta, hogy barátja nem viccelt, azt mondta: - Terelő nélkül.
A mardekárosok egyenesen röhögtek.
– Szégyelld magad, Sirius Black. Ezt nagyon meg fogod bánni! – sziszegtem, azzal magára hagytam a díszes társaságot.
Egyre rémültebben róttam a folyosókat.
Ella, merre vagy? – kérdeztem magamtól. – Sandra, nyugi. Így nem fogod megtalálni.
Próbáltam megnyugtatni magam, de nem ment. Beleütköztem valakibe a folyosón.
– Bocsi. Nem láttad Elladora Watsont?
– Arra ment – mutatott balra, és unott fejjel baktatott tovább.
– Köszi. – Mindössze egy vállrándítással válaszolt.
Rohanni kezdtem, de zsákutcába futottam. Már épp vissza akartam fordulni, mikor megpillantottam. Az ablakban álldogált.
– Ella?
Nem válaszolt.
– Ella, nem szeretnél bejönni onnan?
Semmi reakció. Közelebb merészkedtem.
– Hagyj békén. Ez a te hibád!
– Mi? – Mintha pofon vágtak volna. – Mit csináltam én?
– Miattad gyanúsított meg Sirius – mondta halkan.
– Ez nem igaz. Azért gyanúsított meg Sirius, mert hazudtál neki. Én próbáltam meggyőzni, hogy ne csináljon hülyeséget.
– Most már mindegy – rántotta meg a vállát. Mintha tényleg mindegy lett volna neki.
– Gyere be, kérlek.
– Neeem – zokogta.
Idáig nyugodta hangja hisztérikussá vált, és elrugaszkodott a faltól.
– Ella! – sikoltottam, és utánakaptam.
A talárja szélét sikerült megfognom, de az anyag vészesen szakadni kezdett.
– Fogd meg a kezem!
Nyilván észhez tért, mert kétségbeesetten kapott utánam.
– Nem bírlak el – nyögtem.
Egyre jobban csúszott ki a keze az enyémből.
– ÁÁÁÁ! – sikoltottuk egyszerre.
Ügyetlen voltam, már megint, és átlendültem a párkányon. Néhány másodperc zuhanás után kemény földetérés következett. A harmadik emeleti ablakból az egyik üvegház tetejére érkeztünk. Ella háttal, én pedig arccal előre. Ahogy nekicsapódtunk a tetőnek, én Ellát, ő pedig az üveget fejelte meg.
– Auuu! – nyöszörögtem.
Meg sem bírtam mozdulni. Fel akartam emelni a fejem, de egyik végtagomra se tudtam rátámaszkodni. Lassan kezdett tisztulni a kép. A jobb karom minden bizonnyal eltört, s a bal lábamat nem tudtam mozgatni. Amint ezen túlléptem, elöntött a fájdalom, és csak ezután vettem észre, hogy Ella nincs eszméleténél; a fejéből vér szivárgott. Összeszedtem magam, és legördültem róla. Hát nem kellett volna. A bal térdem kifordult a helyéről. Sírtam és üvöltöttem, de senki sem hallotta, már elkezdődött a meccs. Magatehetetlenül feküdtem ott. Semmi esélyünk nem volt a segítségkérésre. A távolból hallani lehetett a kommentátor kiáltását:
– Negyven – hetven, vezet a Hollóhát!
– Ella – próbáltam megbökdösni ép kezemmel.
Nem reagált. Kezdtem bepánikolni, de az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb ránk találjanak. Megpróbáltam felülni, de amikor ismét szembe találtam magam kicsavarodott térdemmel, kisebb hányinger fogott el. Ahogy körbenéztem, merre juthatnánk le innen, megállapítottam, hogy az üvegház teteje összeért a kastély falával. Jobb-, illetve baloldalon messze volt a széle, a a túloldal felé pedig túl meredek volt az üveg. Biztos voltam benne, hogy képtelen lennék átmászni. Egyetlen megoldás volt csak: lefelé. Mivel nem tudtam pontosan, melyik üvegház van alattunk, fogalmam sem volt arról, hogy ráesnénk-e valamilyen húsevő növényre mondjuk.
Egyéb okos ötlet híján visszatornáztam magam Ellára. Mikor megéreztem lélegzését és szíve dobogását, némileg megnyugodtam. Talárja alól kikotortam a pálcáját, ép kezemmel magamhoz öleltem vérző fejét, míg a másikkal ügyetlenül berobbantottam az üveget. A szétröppenő szilánkok hangosan csattantak a mögöttünk lévő falon. Mi eközben zuhanni kezdtünk. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat. A földetéréssel viszonylag szerencsénk volt: egy üres ágyásra érkeztünk. Fellélegeztem. Puhára estünk, azt hittem nem szereztünk újabb sérüléseket, de ekkor megmozdult alattunk a föld. Felsikoltottam. Valamilyen kék lény túrta elő magát alattunk. Gyorsan átvettem ép kezembe Ella pálcáját, és kimondtam egy kábító átkot. A szörny visszasüllyedt a földbe.
– Huh – sóhajtottam.
Iszonyúan dobogott a szívem. Lekászálódtam Elláról, és a közeli asztal segítségével megpróbáltam felállni. Nagyjából sikerült is, de rájöttem, hogy Ella túl messze van ahhoz, hogy elérjem. Megforgattam a szemeimet. Egy másodperc töprengés után már kínomban kezdtem el röhögni, és közelebb lebegtettem őt.
Hát most na, nem jutott jobb eszembe.
Nevetésem szép lassan sírásba váltott át. Már csillagokat láttam a fájdalomtól. Ökölbe szorítottam a kezem, és rávágtam az asztalra.
Elég legyen az önsajnálatból! Ellának nagyobb szüksége van rám, mondtam magamnak.
Összeszorítottam a fogam, és nekiláttam a hadműveletnek. A bal kezemmel megragadtam a talárját, a törött kezemmel pedig az asztalra támaszkodtam. Leültem a padra, és vonszolni kezdtem magunkat. Minden izmomat meg kellett, hogy feszítsem. Néha legszívesebben felüvöltöttem volna, de tudtam, hogy ki kell tartanom. Jó sokáig tartott, de csak eljutottunk az ajtóig. Fél lábon ugrálva nyitottam ki. Távolról láttam a kviddicspályát, még javában zajlott a meccs. Visszabotorkáltam Ellához, és mivel máshogy már nem tudtam megoldani, a földön kúszva vittem ki a szabad levegőre. Aztán meggyötörten nyúltam el a földön.
– Stimula – próbálkoztam a felélesztésével, s csodák csodájára hatott a dolog.
Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?!
Nyöszörögve nyitotta ki szemeit, arcát eltorzította fájdalom.
– A fejem. Mi történt? – kérdezte az eget bámulva.
– Kizuhantunk az ablakból – mondtam. - Jól vagy?
– Nem tudom – válaszolta. – Nem érzek semmit.
– Mi?! – megijedtem.
– Nem tudom mozgatni a kezem! – Teljesen bepánikolt. – Miért nem tudom mozgatni a kezem?!
– Ella, nyugodj meg! – kiáltottam rá. – Nem lesz semmi baj. Segítségek hívok… valahogy.
Ismét elővettem a pálcáját, és piros szikrákat küldtem az ég felé. Nem reménykedtem különösebben semmiben, de legalább tettem valamit.
– Hagyd – szólt Ella, miután beletörődött a dologba a sokadik próbálkozás után.
Nem szóltunk egymáshoz semmit, hallgattuk a mérkőzést. Megszorítottam a kezét, hogy tudja, itt vagyok mellette.
– Fogom a kezed – motyogtam, miután rájöttem, nem érzi.
Ajkai megremegtek, sírni kezdett.
– Te jól vagy? – próbált nyugalmat erőltetni a hangjába.
– Igen. Eltört a karom, és kifordult a térdem, de jól.
– Sajnálom – mondta.
– Semmi baj.
– HIHETETLEN! James Potter elkapta az aranycikeszt! Az állás döntetlen! Mi lesz most? – hallottuk a kommentátort.
A közönség ujjongott és fújolt.
– Madame Hooch úgy döntött, a győztes az első gólszerző lesz!
Néhány másodperc után egy hatalmas OH!-t Követően ujjongásban tört ki az iskola.
Nem tudtuk meg, ki nyert. Amikor a tömeg elkezdett visszafelé áramlani, újabb piros szikrákkal próbálkoztam, de senki nem jött.

Kezdett sötétedni. Már majdnem elaludtunk, mikor valaki elkezdett kiabálni:
– Ott vannak, tanárnő!
– Merlinre! – hüledezett McGalagony.
Sietős léptek közeledtek felénk.
– Mi történt magukkal?!
– Ella nem tudja mozgatni a végtagjait – siettem az információval.
– Szent Isten! – szörnyülködött Lily. – Lebénult? Sandra! Mi történt? – térdelt le mellém.
– Kizuhantunk a harmadik emeleti ablakból… idáig bírtam csak kihúzni.
– De miért és hogy?
Ellára pillantottam, és csak egy szót nyögtem ki: Sirius. Lily erre felpattant, és dühösen távozott.
– Maga kicsoda? – lépett mellém az idáig Ellával foglalkozó professzorasszony.
– Sandra Watson, a testvére vagyok – mondtam nagyot nyelve.
Szúrós szemekkel nézett rám, közben én megpróbáltam felülni. A lábam megrándult, én pedig felkiáltottam a fájdalomtól.
– Jöjjön – enyhült meg a hangja.
Talpra állított, majd csakúgy mint Ellának, nekem is varázsolt egy kórházi ágyat, amivel rövid úton a gyengélkedőbe kerültünk.
Madame Pomfrey először hozzám fordult, mivel rajtam kevesebb munka volt. Először valamilyen főzetet itatott meg velem, majd sínbe tette a karomat, végül rászegezte pálcáját a térdemre, és egyetlen pöccintéssel helyre tette. Ám ami neki egy pöccintés volt, nekem óriási fájdalommal járt, szó szerint üvültöttem. Zokogva hanyatlottam vissza a párnák közé. A javasasszony megsimogatta a homlokomat, és egy újabb főzetet nyomott a kezembe. Ella következett.
Ekkor vettem észre, hogy a Tekergők és Lily az ajtóban ácsorogtak.
– Mi van már? – kérdezte az épp betoppanó Sirius.
– Ella kiugrott a harmadikról miattad!
– Na és? – kérdezte flegmán.
– Sirius! – hitetlenkedett. – Lehet, hogy megbénul…
– Nem érdekel. – Azzal távozott.
– Egy szörnyeteg vagy, Sirius Black! – kiáltott utána Lily.

Ella vizsgálata órákig tartott. Az összehúzott függönyök mögött semmit sem láttam, a folyamatos susmorgásból pedig semmit nem értettem.
– El kell vinni a Szent Mungóba, én nem tudok segíteni rajta – állapította meg végül Madame Pomfrey.
Már félálomban voltam. Utánuk akartam menni, de elnyomott az álom.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben minden nap meglátogattam Ellát. A fizikai állapota sokat javult, de lelkileg még mindig nagyon össze volt törve. Semmivel nem tudtam felvidítani. Talán csak a szülinapján láttam mosolyogni, amikor álmában ráugrottam az ágyára Lilyvel, és megettünk egy tortát.
De a helyzet csak rosszabbodott, miután kiengedték a Mungóból, és visszajött a suliba. Az ominózus szakítást senki nem felejtette el. A diákok lenéző pillantásokkal fogadták őt, ha a folyosón sétállt. De voltak olyanok is, akik szándékosan nekimentek, mondván, észre se vették. Az ebédlőben senki nem ült mellé, arról nem is beszélve, hogy Sirius még csak rá sem nézett. Rajtam és Lilyn kívül senki nem foglalkozott vele. Szociálisan megalázott lett. Még azok is furcsán néztek rá, akikkel azelőtt jóban volt, mert mankóval kellett járnia.
A vizsgák rohamos közeledésével enyhülni látszott a helyzet. Mindenki el volt foglalva.
Egyik este, mikor a Tekergőkkel vacsorázni mentünk, a folyosón elénk állt a hollóhátas srác, Erik. Furcsa volt nagyon, mármint nem az, hogy odajött hozzánk, hanem hogy én lógtam a Tekergőkkel, számítottam valakinek, Ella pedig átvette tőlem a „senki” szerepét.
– Black – kezdte. – Erik Wald vagyok.
– Takarodj – közölte nemes egyszerűséggel Tapmancs, és továbbindult.
– Ella nem csalt meg téged! – kiáltott utána. – A fél éves évfordulótokra segítettem neki egy ajándékot elkészíteni.
Sirius megtorpant.
– Itt a bizonyíték – nyújtotta át az összezsugorított faládát.
Sirius szó nélkül kinyitotta, s ugyanaz a látvány tárult szeme elé, mint nekem. Arcáról döbbenet sugárzott, szeméből könnyek potyogtak.
– Hol van Ella? – szegezte nekem a kérdést.
– A könyvtárban tanul, gondolom – válaszoltam.
Mire végigmondtam a mondatot, Sirius már ott se volt. Természetesen mindenki kíváncsi volt, mi lesz velük, így mi is szedtük a sátorfánkat. Későn értünk oda, így már csak a végkifejletet láttuk. Ella és Sirius egymással szemben álltak a folyosó, csendesen beszélgettek, majd Sirius Ella felé nyújtotta a ládikát, aki teljes erőből földhöz vágta azt.
– Vége van, Sirius. Már nincs mit rendbe hozni. Hagyj engem békén, nem érdekelsz.
Azzal hátat fordított neki.
– Ezt nem hiszem el – mondta Lily.
– Én nem vártam mást – súgtam oda neki. – Ismerem Ellát, túl büszke. Remélem, meggondolja magát.

– Hogy ment? – kérdeztem Ellát, aki hófehér arccal jött ki a vizsgáról.
– Azt hiszem, jól – mondta színtelen hangon.
– Akkor mi a baj?
– Sirius hozzám szólt.
Homlokon csaptam magamat. Semmit nem változott a helyzet. Sirius már ezerszer bocsánatot kért, hozott virágot, ajándékot, meg még ki tudja, mit, de Ella hajthatatlan volt.
– A többiekkel a parkban találkozunk, nem jössz?
– Ott lesz?
– Igen.
– Nem.
– Jó. Szia.
– Szia.
Nagyjából ennyiből álltak a beszélgetéseink mostanában. Megvártam, míg eltűnik a lépcsőkön, és kifelé vettem az irányt. Ahogy körbenéztem a parkban, megláttam, hogy Remus a tó partján álldogál. Szaladni kezdtem felé, és visítva a nyakába ugrottam. Kis híján beleestünk a vízbe, de ügyes volt, így ez nem történt meg. Jaj, imádom!
– Épp rád gondoltam, hogy vajon merre lehetsz.
– Igen? – pislogtam rá szépen, és egy puszit adtam neki.
– Hoztam neked valamit.
– Micsodát?
– Egy kis meglepetést.
– De miért?
– Mert sokat segítettél nekem készülni – mondta, és előhúzott egy nyakláncot a zsebéből, aminek a medálja egy S betűt formázott.
– Oh – pirultam el. – Köszönöm. – Gyorsan betettem a nyakamba, és felé fordultam. – Na, hogy tetszik?
– Egy igazi angyal vagy – súgta, miközben átölelt.
– Mindig szeretni foglak – néztem mélyen azokba a borostyánszínű szemekbe.
Ajkaink édes csókban forrtak össze, és ki tudja, meddig álltunk volna ott, ha nem érkezik meg Lily és James. Egy közeli fa alatt vertünk tanyát, és csak fetrengtünk a napsütésben.
– Gondolkoztam – szólalt meg egyszer csak James.
– Olyat is tudsz? – kérdeztem kuncogva. Elengedte a füle mellett a kérdést.
– Megfogadtam magamban, hogy ha túl leszünk a vizsgákon, valami komolyat is teszek a jövőm érdekében. – Felült és Lily szemébe nézett. – Mit szólnál, ha összeköltöznénk?
– Tessék? – Azt hitte rosszul hallott, aztán… - Komolyan?
– Igen.
– Ííí – vetette rá magát. Szegény James majdnem megfulladt.
Mi kicsit arrébb vonultunk, konkrétan a fa másik oldalára, és hagytuk őket. Egymással szemben ültünk le. Először a nyakláncomat nézegettem, majd Remusra pillantottam. Nem kellett megszólalnom, a szemeim elmondtak helyettem mindent. Egyszerűen tökéletes volt számomra, minden hibájával együtt az volt. Reméltem, hogy ezt ő is így gondolja. De abból a sunyi mosolyból biztosan tudtam, igen. Annyi szeretetet kaptam tőle… És én is annyi mindent adtam neki: a szívem, a lelkem, mindenem az övé volt.
– Szeretlek – mondta.
– Mondd még egyszer – mosolyogtam.

Ilyen és ehhez hasonló pillanatokból állt a maradék Roxfortban eltöltött idő. Jól emlékeztem az első napra: hogy féltem, hogy mennyire nem akartam ide jönni, s most mégis itt vagyok, és itt is maradok, ebben biztos voltam.
Hazafele a vonaton az ablaknál ültem, s elbúcsúztam a kastélytól. Azt hittem, sose látom többé.
– Szobára, emberek! – kiáltott rá Lilyre és Jamesre Sirius, aki most csatlakozott hozzánk.
Ella, aki szemben ült velem, felpattant és távozott.
– Ella, várj – lépett utána Sirius, de nem egészen az a látvány fogadta, amire számított.
Ella ugyanis egy hugrabugossal smárolt a folyosón. Sirius álla a földön koppant, és elrobogott az ellenkező irányba.
– Normális vagy? – rántottam el a pasitól. – Te meg húzz innen!
Hápogott valamit a fiú, de végül lelépett.
– Igen, az vagyok! Most már senki nem vádolhat hiába – mondta.
Az út további részében Remus vállára hajtva a fejem gondolkoztam.
– Sandy – bökdösött meg. – Ébren vagy?
– Igen, csak elgondolkoztam.
– Miről? – kérdezte.
– A jövőröl – feleltem.
– Esetleg… - kezdte.
– Nem, nem szeretnék.
Ekkor kiabálást hallottunk. Illetve nem is kiabálás volt az; mint rájöttünk, Sirius meglátogatta a szomszéd kocsiban utazó lányokat. Minden áthallatszott. Az egy dolog volt, hogy minket zavart, de Ella szívébe Sirius minden mozdulata egy-egy kést mártott. Hangos zokogásban tört ki, mire odaültem mellé, és próbáltam megnyugtatni.
Ők még nem tudták, de én már akkor igen. Annyi mindent tartogat még a jövő, annyi rosszat, szenvedést. Mindannyiunknak össze kell tartanunk, ha túl akarjuk vészelni az elkövetkezendő időszakot. Féltem a jövőtől, féltem a nagybetűs élettől, de ahogy végignéztem rajtuk, Remuson, az összebújó Lily-James pároson, a zokogó Ellán és hát Siriuson csak képletesen, tudtam, hogy sikerülni fog. Egyszerűen nem következhet be!

Mindenki meg fog halni, aki csak kedves a számára. A szülei, a barátai, a szerelme, végül a testvére is. Mindenki meg fog halni, aki csak kedves a számára… - visszhangzott hét évvel ezelőtti jóslatom a fejemben.


Szerzői megjegyzés:
Itt a vége, fuss el véle.
A 2. rész (Premonitions II. – Dönts!) első fejezete hamarosan érkezik. Addig is puszilok mindenkit, aki velem volt.
Véleményeeek???!!! *bociszemeeek*