|
Tizenhatodik fejezet ¤ Foggal-körömmel - átirat
Cassandra 2008.09.27. 12:16
Na drágáim, a depi elmúlt, és íme a 16. fejzet, ami jobb mint újkorában ;) Kérek szépen mindenkit, mondom MIN-DEN-KIT, aki elolvassa, hogy íron kritikát! Pusszantalak titeket, számítok rátok :)
A temetés már véget ért, de mi még mindig ott álltunk a sír fölött. Az eső egyhangúan kopogott a szomorú sírköveken. Ella végig szorosan fogta a kezemet, de most elengedte azt. Hátranéztem. A Tekergők és Lily várakozó tekintettel néztek rám, de én meg sem mozdultam. Nem akartam elmenni, képtelen lettem volna rá. Az én hibám volt minden. Miattam bujkáltak, miattam kellett meghalniuk. Ha nem fedem fel magam azon a bulin, mindez nem történt volna meg. Akkor nem lett volna szükség arra, hogy Ella hazavigyen, és akkor nem találtak volna rájuk. Akkor még élnének. De se Ella, se én nem tudhattuk, hogy a halálfalók már hónapok óta keresték őket és figyelték a Hopp-hálózatot, és pont mi buktattuk le őket. Idejük sem volt elmenekülni. Alighogy távoztam, visszaküldték Ellát a Roxfortba, és megtörtént a baj. Esélyük sem volt védekezni. Túlerőben voltak.
Nem tudom, meddig álltam ott, de már reszkettem a hidegtől és a víztől. Elhatározásra jutottam: véget vetek ennek az egésznek, kiderítem, mi is az igazság a múltammal kapcsolatban. Megfordultam, hogy elhagyjam a temetőt, és őszinte meglepetésemre Remusszal találtam szemben magamat. Mindvégig itt volt velem, és várt rám? Elindult felém, de megráztam a fejemet, és tettem egy lépést hátra. Éreztem, hogy a könnyeim elerednek, de arcomról elmosta őket az eső. Behunytam a szemem, és dehoppanáltam. A Tiltott Rengeteg mellé érkeztem. Megállapítottam, hogy ott nem esett az eső, majd rohanni kezdtem az erdő mélye felé. Nem érdekelt semmi és senki. Mindössze egyetlen dolog éltetetett. Minél előbb meg akartam találni az egyetlen lényt, aki segíteni tudott rajtam: Firenzét.
Két kentaur hirtelen elém ugrott. Elestem. Ijedten néztem fel rájuk, ők pedig mérgesen dobbantottak patáikkal, nemtetszésüket jelezve.
– Takarodj!
– Firenze! – ordítottam el magam.
Minden tekintet rám szegeződött. Íjak feszültek, s már-már azt hittem, meghalok, mikor valaki felvett a hátára, és rohanni kezdett velem.
Nem tudom, mi történt velem, mindenesetre látomásaim támadtak, de nem a jövőről, sokkal inkább a múltról. Rémálmok gyötörtek. Pont olyanok, mint akkor régen, és most sem volt kellemesebb átélni őket.
Sötét volt, hideg, és nagyon féltem. Kicsi voltam még, alig tízéves. Egy fekete csuklyás alak, egy nő faggatott engem. Mikor nem akartam válaszolni, megütött. Sírtam, de ekkor iszonyú rikácsolás közepette így kiáltott:
– Crucio! – Egy pillanatra megláttam nemes, hófehér arcát, elszántsággal teli fekete szemeit és hosszú, hullámos haját.
Felkiáltottam a fájdalomtól, de nem csak álmomban, a valóságban is. Úgy tűnt, megérkeztünk, mert a kentaur ledobott a hátáról. Akkor még nem tudtam, hogy az az odvas faóriás lesz az otthonom jó hosszú ideig.
Nem szólt semmit, csak megragadta a karomat, és talpra állított, de a kimerültségtől összeestem. Szinte magamon kívül zokogtam. Még a létezés is fájt.
– Én nem értem, nem értem ezt az egészet. Segíts, kérlek – borultam térdre patakzó könnyekkel előtte. – Kérlek! – sikítottam, s ököllel a földre csaptam.
Újabb látomásom támadt.
Két felnőtt állt mellettem, az egyikük a kezemet fogta. A szüleim? Megrángattam a másik talárját, mire ő lepisszegett.
– Nagyuram – hajoltak meg mélyen egy rettenetes külsejű férfi előtt.
Az vörösen izzó szemeit rám emelte, és így szólt:
– Te nem térdelsz le Nagyurad előtt?
Megijedtem. Azonnal térdre vágtam magam, de az egyenetlen kőpadló sarka megsebesítette a térdem. Sírtam.
Úgy riadtam fel, mint aki a víz mélyéről bukkan a felszínre. Lenéztem a térdemre: ott díszelgett rajta a seb. Sikítozni kezdtem.
– Sandra, Sandra, Sandra – fogta két kezébe az arcomat a kentaur.
Ekkor elájultam. Másnap reggel tértem magamhoz.
– Hajlandó vagy végre elfogadni?
Némán bólintottam.
– Akkor kezdjük is – jelentette ki.
Éjt nappallá téve tanított. Ha világos volt, teafűből és kávézaccból jósoltatott. Amint pedig leszállt az éj, asztronómiával foglalkoztunk. Rövid idő alatt ránézésre is ki tudtam számolni a különböző dőlési szögeket, illetve hogy melyik bolygó melyik házba lép hófordulókor.
Egyik nap Firenze egy üveggömböt adott a kezembe. Ezzel volt a legnehezebb dolgom. Napokig nem láttam benne semmit.
– Én feladom – mondtam Firenzének egy újabb sikertelen próbálkozás után.
– Azt hittem, érdekelnek a látomásaid, de látom, az újhold elködösíti elmédet.
– Biztos van más módja is… - Elhallgattam, mert elfordult tőlem, vagyis valamit megint eltitkolt előlem. – Mondd el, kérlek. – Hallgatott. – Muszáj tudnom.
– Talán… talán azért nem látod a múltadat, mert elvették tőled. Talán… - kezdte óvatosan.
– Ezt meg hogy érted?
– Exmemoriam. – Csak ennyit mondott.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy… - szörnyülködtem.
– Igen. Valószínűleg kitörölték az emlékezetedet, azért vizualizálódik látomás formájában a múltad. Mindenesetre, ahogy te is mondtad, van megoldás. Vissza tudjuk hozni az emlékeidet, de…
– De mi?
– Bele is halhatsz.
Szólásra nyitottam a szám, de szinte rögtön be is csuktam. Egy pillanat alatt döntésre jutottam.
– Foggal-körömmel harcolok az igazságért.
Firenze felnézett az égre, mint mindig, ha nem akart válaszolni nekem. Sóhajtott egyet.
– Az nem olyan egyszerű.
– Nem érdekel.
– Egy mérget kell elkészíteni, amit ha megiszol, vagy visszakapod az emlékeidet vagy belehalsz, ha nem a megfelelő vér kerül bele.
– Vér? – fintorogtam.
– Annak a vére, aki megátkozott. De mivel ezt nem tudhatjuk pontosan…
– Anya! – vágtam a szavába. – Biztos, hogy anya volt az.
– Sandra, ez nem…
– Tudom, hogy ő volt az. Mi kell még a főzethez?
Bár meg se kérdeztem volna. A receptben a szárított csirkefejtől kezdve körülbelül tizenöt növényen át, amikről még sose hallottam, a halott „anyám” véréig minden volt.
– Hogy szerzünk be ennyi mindent? – kérdeztem, de már meg is válaszoltam saját kérdésem. – Manny!
Az apró manófiú néhány másodperc elteltével bőszen hajbókolt előttem sűrű részvétnyilvánítások közepette. Miután sikerült megértetni vele, mire is van szükségünk, útjára engedtem. Egy nap se telt bele, s minden megvolt. Innentől kentaur barátomra bíztam a főzet elkészítését. Mikor megfőtt a végtermék, igencsak csodálkoztam. Gyakorlatilag víztiszta folyadékot kaptunk eredményül.
– Készen állsz? – kérdezte Firenze.
– Igen – válaszoltam határozottan.
Egy fiolában nyújtotta felém. Nem gondolkoztam, csak felhörpintettem a tartalmát. A méreg kegyetlenül végigégette a számat, a torkomat, s egyre nagyobb fájdalmat okozott, ahogy leért bennem. Hosszú órákig nem voltam magamnál. Firenze elmondása alapján először ziháltam, dobáltam magam és össze-vissza motyogtam. Majd sikítoztam. Közben pedig láttam, láttam mindent. Visszakaptam a múltamat, végre!
Napokig bambultam magam elé. Sokkolt mindaz, amit megtudtam, nem beszélve a fizikai fájdalomról, ami nem akart enyhülni. Mindemellé magas lázam is volt. Csak homályosan láttam, és nagyon szédültem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az üveggömböt bámulom. Fölé helyeztem kezeimet, mire az zöld fényt árasztott magából, és felemelkedett.
– Sandra? – nézett rám furán Firenze.
Lehunytam a szemem, és olyan hangon kezdtem beszélni, mintha fojtogattak volna. Majd elmondtam ugyanazt még egyszer. Aztán újra és újra.
Egy tenyér csattant az arcomon. Egy csapásra magamhoz tértem.
– Mi történt? – kérdeztem rémült hangon.
– Jósoltál.
– Mi?!
Hetek teltek csak el, de nekem hosszú hónapoknak tűnt az idő, mire rendbejöttem. Március vége közeledett már. Csípős, ám napsütéses reggelre ébredtünk, s mindketten tudtuk, hogy itt az idő.
– Bevégeztem a rám kiszabott feladatot – szólalt meg Firenze elsőként, s némi elemózsiát nyújtott át nekem.
– Ó, nem, még közel sem – válaszoltam, s enni kezdtem.
Láttam, hogy felkapja a fejét, nem érti, miket beszélek. De válaszadás helyett csak legyintettem. Bólintott. Már félszavakból is értettük egymást. Az elmúlt néhány hétben megtanított nekem mindent, amit csak tudnom kellett. Már igazi látónak mondhattam magamat. Nem csak a ködös jövőt, hanem a félelmetes múltat is láttam magam előtt.
Csendben elfogyasztottuk a reggelinket, majd felálltam.
– Indulnom kell – sóhajtottam.
Néhány lépés után megtorpantam, visszanéztem rá, de ő elfordította a fejét. Átváltoztam macskává, és célba vettem a kastélyt. Korán volt még, szinte senki sem járt a folyosókon. Időbe telt, míg felértem a Griffendél-toronyba. A Dáma nem akart beengedni, hiszen még horkolt, így visszaváltoztam, és megadtam az előző nap újított jelszót: Fúriafűz. Élveztem a helyzetet, nem kellett körülnéznem, az előérzeteimre hagyatkozva is tudtam, hogy nem jön arra senki, és azt is megsejtettem, hogy mi a jelszó.
A portré kitárult, és már bent is voltam. Egyből a lányok hálóját céloztam meg, és felpattantam Ella ágyára. Ő persze azonnal felsikított. Érdeklődve néztem rá.
– Sandy?
– Miau.
– Sandy! – ölelt magához sírva.
Miután sikerült elérnem, hogy elengedjen, kivezettem egy üres tanterembe.
– Hol voltál? Mit csináltál? Halálra aggódtam magamat. – A szájára tettem a kezemet, így sikerült magakadályoznom a további szóáradatot.
– Elmentem a kentaurokhoz. Meg kellett tudnom az igazat.
– Ezt hogy érted?
– Hazudtak nekünk, Ella.
– Kik és miről?
– Anyáék. Rólam.
– Ezt nem értem.
– Én sem értettem. De már tudom, hogy nem igaz, hogy azért fogadtak engem örökbe, mert nem lehetett több gyerekük. És nem azért bujkáltunk, mert feketemágus-vadászok lettek volna, illetve részben nem.
– Te miről beszélsz? – hüledezett.
– A minisztérium aurorjai voltak. A fő feladatuk egy család likvidálása volt. Hónapokig tervezték az akciót, de amikor eljött a nagy nap, a szülők nem voltak otthon. Mindössze a tízéves lányukat találták a házban egy idegen halálfaló társaságában. Az a kislány én voltam. Az a nő kínzott, vert engem… - Egy könnycsepp gördült le arcomon, Ella pedig szörnyülködve kapta szája elé a kezét. – Anyáéknak megesett rajtam a szívük, és elhoztak onnan. De amint ez kiderült, a halálfalók üldözni kezdtek minket, ezért menekültünk. Mikor Franciaországban éltünk, apáék is tudomást szereztek a képességemről, ami miatt a nyomunkban voltak, hiszen akár ellenük is fordíthattam volna.
– Miféle képességről beszélsz?
– Látom, megérzem a jövőt. Emlékszel a rémálmaimra, amik akkoriban voltak?
– Igen.
– Azok nem álmok voltak, hanem a saját múltamat láttam, de nem emlékeztem rá, mivel anyáék kitörölték az emlékezetemet egy jóslat miatt.
– Jóslat? – Bólintottam. Kérdőn nézett rám, de válaszadás helyett lehajtott fejjel elfordultam. Nem akartam, hogy tudja. Túl szörnyű volt ahhoz.
– Ezért költöztünk tovább Brazíliába – vettem fel a történet fonalát ott, ahol abbahagytam. – Ott pedig már tudod, hogy mi történt.
Ella nem szólt semmit, elég kényes családi ügy volt ez akkoriban. Beleszerettem valakibe, akiről közben kiderült, hogy Tudjukki embere, és megöltem őt. Gyerek voltam még, alig tizennégy éves. Attól kezdve bujkálnom kellett mindenki elől. Hiszen már nem csak a halálfalók, de az aurorok is kerestek.
– Hogy jöttél rá ezekre? – ébresztett fel Ella hangja.
Nem válaszoltam, csak bámultam magam elé.
– Nem kell elmondani, ha nem akarod – mondta, majd témát váltott. – Hétvégén lemegyünk Roxmortsba megünnepelni James születésnapját Gyere el.
– Jó – feleltem tétován.
– Remus is ott lesz – mondta, azzal kilépett az ajtón.
Szép lassan eljött március huszonhetedike. Jobb híján macskaként tengettem napjaim a griffendélesek között, akik észre sem vettek, vagy csak nem akartak foglalkozni velem.
Késő délután volt, mikor a kis csapat elindult, hogy megtartsa a nagy bulit. A kandalló előtt ültem, és csak bámultam utánuk, mikor valaki hátulról megragadott, és a karjaiba vett. Nem ijedtem meg. Kellemesen megnyugtató illet lengte körül az illetőt. Tudtam, hogy Remus az.
A Félszemű Banya-úton keresztül először a Mézesfalásba mentünk. Most nem volt a fiúknál a láthatatlanná tévő köpeny, így rizikós volt az út. A boltos észre is vett minket a pincéből fölfelé jövet, de gyorsan kiszaladtunk az üzletből, át a falu túlsó végébe, ahol nevetve dőltünk neki egy fának. Innentől ment, ki merre látott. Én javarészt Ellával kettesben sétáltam, beszélgettem. Pont olyan jó volt, mint régen. Annyira nem figyeltünk a többiekre, hogy el is hagytuk őket. Nagyot néztük a dolgon, majd nevetni kezdtünk, és mivel lassan sötétedni kezdett, betértünk egy kocsmába, ahol aztán rájuk találtunk. James szerelme és legjobb barátja társaságában szórakozott, míg Remus és Peter kicsit odébb sutyorogtak. Egy-egy pohár mézsör társaságában beszélgettünk, mikor valamilyen őrült ötlettől vezérelve Sirius felpattant, és elkiáltotta magát:
– Támadjuk meg a Lump klubbon díszelgőket!
– Te megvesztél, Tapmancs – röhögött James.
– Nem, én komolyan gondolom. Megesküszök Pipogyusz életére!
– Jól van, mi a terv? – kérdezte barátját.
– Először is találjunk ki valamilyen indokot, amivel beállítunk.
– Megtámadták az iskolát? – kérdezte Lily.
– Nem – felelte Black.
– Esetleg Dumbledore hivatja őket? – kérdezte Peter.
– Nem.
– Ételmérgezés? – kérdeztem.
– Igen, ez az! Ki lesz az első áldozat? – lelkendezett Sirius.
– Tekintve, hogy Lilyt szereti a prof, így Jamesnek kéne lennie – állapította meg Remus.
– Helyes.
Oldalról rásandítottam. Tekintetünk találkozott, és csak bámultuk egymást. Nem is hallottam a vita további részét, csak mikor Ella felkiáltott.
– Én vállalom!
– Akkor mindent tisztáztunk. Induljunk!
Visszamentünk a kastélyba, és mindenki kapott tíz percet, hogy összeszedje a kellékeket. A pince előtt volt a gyülekező. Mivel nekem és Siriusnak nem volt különösebb dolgunk, így kettesben ácsorogtunk.
– Mi van veled meg Holdsáppal?
– Nem tudom.
– Hogy léphettél le csak így? Nagyon megbántottad, ugye tudod?
– Tudom – préseltem ki a fogaim közül. Kezdett felidegesíteni.
– Nem értelek. Szeret téged, erre te meg…
– Csönd legyen! – szóltam rá.
– Jól van, jól van. Én csak jót akartam.
– Jaj, ne mártírkodj már!
– Én nem mártírkodok, csak megjegyeztem valamit.
– Most hagyd abba.
– Mit?
– Sirius!
– Tessék.
– Vááá, megőrjítesz.
– Tudom, minden nő ezt mondja.
– Elegem van belőled. Nem tudnál egy kicsit csöndben maradni?
– Hát, lássuk csak… nem.
– Feladom – nyomtam a fejemet a falnak.
Hallottam, ahogy levegőt vett, hogy ismét mondjon valamit, és gyorsan felemeltem bal kezem mutatóujját.
Szerencsére hamar megérkeztek a többiek, így beindulhatott az akció.
– Lumpsluck professzor! – sikítozott Lily. – Kérem, segítsen! James Potter elájult vacsora után, megmérgezték.
A jóhiszemű professzor persze a szegény fiú segítségére sietett.
– Mindenki veszélyben van, aki evett a vacsorából! – fűzte tovább Sirius. – Egy őrült házimanó megmérgezett mindenkit!
Ekkor én, ki idáig habzó szájjal álltam Peter mellett, „elájultam”. Általános pánik lett úrrá az ünneplőkön.
– De van megoldás!
– Mi az, mi az? – sürgették a válaszadással.
– Nos… – gondolkozott el egy pillanatra. – Ki kell adnotok magatokból, amit megettetek.
– Miii?! – Nyilván kulturáltabb megoldásra számítottak.
Mivel látszott rajtuk, hogy rosszat sejtenek, bevetettük az adu ászunkat, Remust, aki tényekkel támasztotta alá baromságunkat. A társaság így érthető módon komolyan vette Siriust, s kénytelen-kelletlen elvonultak a mosdókba. Ekkor Ella következett: egy fényképezőgéppel belopózott a mellékhelyiségbe, és megörökítette a csodás pillanatokat, majd miután végzett, gyorsan elillantunk.
Az egész Griffednél-torony visszhangzott a vihogásunktól.
Már késő este volt. Vettem egy nagy levegőt, és lehuppantam Remus mellé. Mélyen egymás szemébe néztük, úgy tűnt, sose ér véget az a pillanat, s ekkor megcsókolt. Átöleltem, és azt suttogtam:
– Bocsáss meg, kérlek. Ne haragudj rám.
Még szorosabban magához volt, homlokunkat egymásnak támasztottuk, és élveztük a pillanatot. Végre otthon voltam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
