|
Tizenhatodik fejezet ¤ Foggal-körömmel
Cassandra 2008.09.21. 16:27
Ne haragudjatok, de egyszerűen most nem ment :(
Majd ha jobban leszek, átírom...
A temetés már véget ért, de mi még mindig ott álltunk a sír fölött. Az eső egyhangúan kopogott a szomorú sírköveken. Ella végig szorosan fogta a kezemet, de most elengedte azt. Hátranéztem. A Tekergők és Lily várakozó tekintettel néztek rám, de én meg sem mozdultam. Nem akartam elmenni, képtelen lettem volna rá. Az én hibám volt minden. Miattam bujkáltak, miattam kellett meghalniuk. Ha nem fedem fel magam azon a bulin, mindez nem történt volna meg. Akkor nem lett volna szükség arra, hogy Ella hazavigyen, és akkor nem találtak volna rájuk. Akkor még élnének. De se Ella, se én nem tudhattuk, hogy a halálfalók már hónapok óta keresték őket és figyelték a Hopp-hálózatot, és pont mi buktattuk le őket. Idejük sem volt elmenekülni. Alighogy távoztam, visszaküldték Ellát a Roxfortba, és megtörtént a baj. Esélyük sem volt védekezni. Túlerőben voltak.
Nem tudom, meddig álltam ott, de már reszkettem a hidegtől és a víztől. Elhatározásra jutottam: véget vetek ennek az egésznek, kiderítem, mi is az igazság a múltammal kapcsolatban. Megfordultam, hogy elhagyjam a temetőt, és őszinte meglepetésemre Remusszal találtam szemben magamat. Mindvégig itt volt velem, és várt rám? Elindult felém, de megráztam a fejemet, és tettem egy lépést hátra. Éreztem, hogy a könnyeim elerednek, de arcomról elmosta őket az eső. Behunytam a szemem, és dehoppanáltam.
– Én nem értem, nem értem ezt az egészet. Segíts, kérlek – borultam térdre patakzó könnyekkel Firenze előtt a Tiltott Rengetegben.
Nem szólt semmit, csak megragadta a karomat, és talpra állított, de a kimerültségtől összeestem. Szinte magamon kívül zokogtam. Még a létezés is fájt. Firenze ekkor olyat tett, amitől a kentaurok íjakat és nyilakat ragadtak volna: felvett a hátára, és rohanni kezdett velem. Nem tudom, mi történt velem, mindenesetre látomásaim támadtak, de nem a jövőről, sokkal inkább a múltról. Rémálmok gyötörtek. Pont olyanok, mint akkor régen, és most sem volt kellemesebb átélni őket.
Sötét volt, hideg, és nagyon féltem. Kicsi voltam még, alig tízéves. Egy fekete csuklyás alak, egy nő faggatott engem. Mikor nem akartam válaszolni, megütött. Sírtam, de ekkor iszonyú rikácsolás közepette így kiáltott:
– Crucio! – Egy pillanatra megláttam nemes, hófehér arcát, elszántsággal teli fekete szemeit és hosszú hullámos haját.
Felkiáltottam a fájdalomtól, de nem csak álmomban, a valóságban is. Úgy tűnt, megérkeztünk, mert a kentaur ledobott a hátáról. Akkor még nem tudtam, hogy az az odvas faóriás lesz az otthonom jó hosszú ideig.
Hetek teltek csak el, de nekem hosszú hónapoknak tűnt az idő, mire rendbejöttem. Március vége közeledett már. Csípős, ám napsütéses reggelre ébredtünk, s mindketten tudtuk, hogy itt az idő.
– Bevégeztem a rám kiszabott feladatot – szólalt meg Firenze elsőként, s némi elemózsiát nyújtott át nekem.
– Ó, nem, még közel sem – válaszoltam, s enni kezdtem.
Láttam, hogy felkapja a fejét, nem érti, miket beszélek. De válaszadás helyett csak legyintettem. Bólintott. Már félszavakból is értettük egymást. Az elmúlt néhány hétben megtanított nekem mindent, amit csak tudnom kellett. Már igazi látónak mondhattam magamat. Nem csak a ködös jövőt, hanem a félelmetes múltat is láttam magam előtt.
Csendben elfogyasztottuk a reggelinket, majd felálltam.
– Indulnom kell – sóhajtottam.
Néhány lépés után megtorpantam, visszanéztem rá, de ő elfordította a fejét. Átváltoztam macskává, és célba vettem a kastélyt. Korán volt még, szinte senki sem járt a folyosókon. Időbe telt, míg felértem a Griffendél-toronyba. A Dáma nem akart beengedni, hiszen még horkolt, így visszaváltoztam, és megadtam az előző nap újított jelszót: Fúriafűz. Élveztem a helyzetet, nem kellett körülnéznem, az előérzeteimre hagyatkozva is tudtam, hogy nem jön arra senki, és azt is megsejtettem, hogy mi a jelszó.
A portré kitárult, és már bent is voltam. Egyből a lányok hálóját céloztam meg, és felpattantam Ella ágyára. Ő persze azonnal felsikított. Érdeklődve néztem rá.
– Sandy?
– Miau.
– Sandy! – ölelt magához sírva.
Miután sikerült elérnem, hogy elengedjen, kivezettem egy üres tanterembe.
– Hol voltál? Mit csináltál? Halálra aggódtam magamat. – A szájára tettem a kezemet, így sikerült magakadályoznom a további szóáradatot.
– Elmentem a kentaurokhoz. Meg kellett tudom az igazat.
– Ezt hogy érted?
– Hazudtak nekünk, Ella.
– Kik és miről?
– Anyáék. Rólam.
– Ezt nem értem.
– Én sem értettem. De már tudom, hogy nem igaz, hogy azért fogadtak engem örökbe, mert nem lehetett több gyerekük. És nem azért bujkáltunk, mert feketemágus-vadászok lettek volna, illetve részben nem.
– Te miről beszélsz? – hüledezett.
– A minisztérium aurorjai voltak. A fő feladatuk egy család likvidálása volt. Hónapokig tervezték az akciót, de amikor eljött a nagy nap, a szülők nem voltak otthon. Mindössze a tízéves lányukat találták a házban egy idegen halálfaló társaságában. Az a kislány én voltam. Az a nő kínzott, vert engem… - Egy könnycsepp gördült le arcomon, Ella pedig szörnyülködve kapta szája elé a kezét. – Anyáéknak megesett rajtam a szívük, és elhoztak onnan. De amint ez kiderült, a halálfalók üldözni kezdtek minket, ezért menekültünk. Mikor Franciaországban éltünk, apáék is tudomást szereztek a képességemről, ami miatt a nyomunkban voltak, hiszen akár ellenük is fordíthattam volna.
– Miféle képességről beszélsz?
– Látom, megérzem a jövőt. Emlékszel a rémálmaimra, amik akkoriban voltak?
– Igen.
– Azok nem álmok voltak, hanem a saját múltamat láttam, de nem emlékeztem rá, mivel anyáék kitörölték az emlékezetemet egy jóslat miatt.
– Jóslat? – Bólintottam. Kérdőn nézett rám, de válaszadás helyett lehajtott fejjel elfordultam. Nem akartam, hogy tudja. Túl szörnyű volt ahhoz.
– Ezért költöztünk tovább Brazíliába – vettem fel a történet fonalát ott, ahol abbahagytam. – Ott pedig már tudod, hogy mi történt.
Ella nem szólt semmit, elég kényes családi ügy volt ez akkoriban. Beleszerettem valakibe, akiről közben kiderült, hogy Tudjukki embere, és megöltem őt. Gyerek voltam még, alig tizennégy éves. Attól kezdve bujkálnom kellett mindenki elől. Hiszen már nem csak a halálfalók, de az aurorok is kerestek.
– Hogy jöttél rá ezekre? – ébresztett fel Ella hangja.
Nem válaszoltam, csak bámultam magam elé.
– Készen állsz? – kérdezte Firenze egyik reggel.
– Igen – válaszoltam határozottan.
Egy fiolát nyújtott felém. Nem gondolkoztam, csak felhörpintettem a tartalmát. A méreg kegyetlenül végigégette a számat, a torkomat, s egyre nagyobb fájdalmat okozott, ahogy leért bennem. Hosszú órákig nem voltam magamnál. Firenze elmondása alapján először ziháltam, dobáltam magam és össze-vissza motyogtam. Majd sikítoztam. Közben pedig láttam, láttam mindent. Visszakaptam a múltamat, végre!
Miután ezt is elmondtam Ellának, mindketten elhallgattunk.
– Hétvégén lemegyünk Roxmortsba megünnepelni James születésnapját – váltott témát. – Gyere el.
– Jó – feleltem tétován.
– Remus is ott lesz – mondta, azzal kilépett az ajtón.
Szép lassan eljött március huszonhetedike. Jobb híján macskaként tengettem napjaim a griffendélesek között, akik észre sem vettek, vagy csak nem akartak foglalkozni velem.
Késő délután volt, mikor a kis csapat elindult, hogy megtartsa a nagy bulit. A kandalló előtt ültem, és csak bámultam utánuk, mikor valaki hátulról megragadott és a karjaiba vett. Nem ijedtem meg. Kellemesen megnyugtató illet lengte körül az illetőt. Tudtam, hogy Remus az.
Először a Mézesfalásba mentünk, majd a faluban szórakoztunk. Javarészt Ellával kettesben sétáltunk, beszélgettünk. Pont olyan jó volt, mint régen. Annyira nem figyeltünk a többiekre, hogy el is hagytuk őket. Nagyot néztük a dolgon, majd nevetni kezdtünk, és sötétedéskor betértünk egy kocsmába, ahol megtaláltuk őket. James szerelme és legjobb barátja társaságában szórakozott, míg Remus és Peter kicsit odébb sutyorogtak. Egy-egy pohár mézbor társaságában beszélgettünk, mikor valamilyen őrült ötlettől vezérelve Siriusnak az az ötlete támadt, hogy lepjük meg a Lump klubbon díszelgőket. Miután a fiúk előadták a haditervet, és beleegyeztünk az akcióba, visszamentünk a kastélyba.
– Lumpsluck professzor! – sikítozott Lily. – Kérem, segítsen! James Potter elájult vacsora után, megmérgezték.
A jóhiszemű professzor persze a szegény fiú segítségére sietett.
– Mindenki veszélyben van, aki evett a vacsorából! – fűzte tovább Sirius. – Egy őrült házimanó megmérgezett mindenkit.
Ekkor én, ki idáig habzó szájjal álltam Peter mellett, „elájultam”. Általános pánik lett úrrá az ünneplőkön.
– De van megoldás!
– Mi az, mi az? – sürgették a válaszadással.
– Nos… – gondolkozott el egy pillanatra. – Ki kell adnotok magatokból, amit megettetek.
– Miii?! – Nyilván kulturáltabb megoldásra számítottak.
Mivel látszott rajtuk, hogy rosszat sejtenek, bevetettük az adu ászunkat, Remust, aki tényekkel támasztotta alá baromságunkat. A társaság így érthető módon komolyan vette Siriust, s kénytelen-kelletlen elvonultak a mosdókba. Ekkor Ella következett: egy fényképezőgéppel belopózott a mellékhelyiségbe, és megörökítette a csodás pillanatokat, majd miután végzett, gyorsan elillantunk.
Az egész Griffednél-torony visszhangzott a vihogásunktól.
Már késő este volt. Vettem egy nagy levegőt, és lehuppantam Remus mellé. Mélyen egymás szemébe néztük, úgy tűnt, sose ér véget az a pillanat, s ekkor megcsókolt. Átöleltem, és azt suttogtam:
– Bocsáss meg, kérlek. Ne haragudj rám.
Még szorosabban magához volt, homlokunkat egymásnak támasztottuk, és élveztük a pillanatot. Végre otthon voltam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
