– Nem mész te sehova! Itt maradsz a seggeden, és azt teszed, amit én mondok! Világos?!
– Ne szólj bele az életembe, nem vagy az anyám! – ordítottam a képébe, és azt hiszem, ezzel túllőttem a célon, de ez akkor még cseppet sem érdekelt.
– Igen, igen – tátogta sírva.
Dühödt pillantást vetettem rájuk, majd a kandalló fel fordultam. Néma csend volt. Senki nem próbált megakadályozni.
– A Roxfort! – kiáltottam, és beléptem a zöld lángok közé, egy utolsó, csalódott pillantást vetve a „családomra”.
Valahol a pincében léptem ki a kandallóból. Nem is nagyon bántam, így legalább volt időm lenyugodni, amíg vissza nem értem Remushoz. Egy pillanatra azért még nekitámaszkodtam a falnak, mert megint elkezdtem émelyegni, de amint jobban lettem, elindultam.
Gyűlöltem őket, mindegyiküket. Egyfolytában csak azt várták el tőlem, hogy megfeleljek, mindig csak azt tegyem, amit mondanak. Az ég szerelmére, egy gyerek vagyok! Érzésekkel, vágyakkal. Nem értik egyszerűen, hogy képtelen vagyok így élni? Csak mert ők arra tették fel az életüket, hogy a gonosz ellen harcoljanak, és eldugjanak engem a világ elől a múltam miatt, a képességeim miatt, amit persze eltitkoltak előlem, nekem nem kötelességem engedelmeskedni. Inkább találjanak meg a halálfalók, mint hogy örökre macska legyek!
Mérgemben belerúgtam egy lépcsőfokba, de persze ezt szinte rögtön meg is bántam. Miközben gondolatban melegebb éghajlatra küldtem a lépcsőfokot, eszembe jutott Remus, és más gondolatok úsztak be a fejembe.
Először nagyon féltem tőle, vagy inkább az érzéseimtől iránta, de ahogy közelebb kerültem hozzá, megismertem valami egészen újat. Egyszerűen elolvadok, ha a közelemben van. Tudom, hogy most azt hiszik „otthon”, hogy megőrültem, de nem érdekel, mit gondolnak. Inkább tartozom Remushoz, mint hozzájuk. Ők csak elszakítanak mindentől, amit szeretek.

Már hajnalodott, mire felértem a buli helyszínére. Odabent a horkolást leszámítva csönd fogadott. Most, hogy világosban szétnéztem, egész ijesztő látvány tárult elém. Valaki vagy valakik lehányták a szőnyeget. A falakon piafoltok éktelenkedtek, torta volt a plafonon, eldugult a vécé, és egy erős szellőztetés se ártott volna. Ahogy benyitottam az egyik szobába, láttam, hogy egy kétszemélyes ágyon öten nyomorognak. A másik szobában csak fotelek voltak ugyan, de azokat se rendeltetésszerűen használták. Az ablaknál az egyik széken pedig Remus aludt. Lábujjhegyen odamentem hozzá, és felráztam. Mondani akart valamit, de gyorsan a szájára tettem a kezemet, és kivezettem a tágasabb terembe, ahol nem volt senki.
– Minden rendben? – kérdezte aggódva.
Hirtelen elszorult a szívem. Mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Egyenesen a szemébe néztem, és elsírtam magam.
– Nem – szipogtam, és ő átölelt.
Meghitt pillanat lett volna, ha a Roxfort kopogószelleme, Hóborc nem rontott volna be. Hiába mondtunk Disaudiót a teremre, most bizony lebuktunk.
– Diákok, tilosban járó diákok! – rikácsolta a folyosón. – Az ötödik emeleten iszogató diákok!
Mondanom se kell, mindenki egy csapásra felébredt. Eszeveszett tempóban kezdtük el a takarítást, de Frics hamarabb ideért, mint hogy befejezhettük volna.
– Áhá! Megvannak. Most végetek van. Alkoholfogyasztás az iskola területén? Ez bizony súlyos büntetőmunka. McGalagony professzor mindjárt itt lesz – mondta, miután végignézett a társaságon és túlnyomó többségben griffendéleseket látott.
A gondnok addig is vigyázzállásba állított minket, illetve őket, mert annyi eszem azért volt, hogy visszaváltozzak, és mindenkitől megkérdezte a nevét, valamint hogy melyik házba jár. Amint a Tekergőkhöz ért, kárörvendően nevetni kezdett, és fejből felírta a nevüket.
– Rosszul írta, uram – jegyezte meg illedelmesen James. – Az én nevem Peter Pettigrew.
– Hogy? Mi? – zökkent ki az öreg. – Köszönöm, fiam. A te neved? – fordult Siriushoz.
– Peter Pettigrew – válaszolt, és Frics már írta is a nevet, mikor rádöbbent, hogy itt valami nem stimmel.
– Na! Az igazi nevedet mondd!
– Én azt mondtam, uram. Ő hazudott – mutogatott Jamesre.
A diákok többsége az ajkába harapva mosolygott. Frics morgott egyet, és odafirkantotta, hogy „szemüveges”, „nem szemüveges”. Ahogy továbblépett Remushoz, aki szintén Peter nevét adta meg, már fuldokoltunk a röhögéstől.
A feldühödött Frics bosszúból kipakoltatta a zsebüket. Sajnos a sok hülyeség és a Sirius zsebében lévő óvszer mellet, amit Frics ijedten dobott el, megtalálta a térképet, amit persze zsebre is dugott, amint látta, mennyire fontos az számukra.
Ekkor ért ide McGalagony professzor.
– Merlin szakállára, mit csináltak itt maguk?
– Tanárnő, kérem – lépett előre Lily.
– Miss Evans? – hüledezett.
– A születésnapomat ünnepeltük – mondta lesütött szemmel.
– Felháborító – kezdte a szidalmazást a professzorasszony. – Hogy képzelték ezt maguk? – Bla, bla, bla. Senkit nem érdekelt.
A büntetés, amit kaptak, az volt, hogy pálca nélkül ki kellett kitakarítaniuk a helyiséget Frics felügyelete alatt. Közel négy órába telt a művelet, aminek végén hulla fáradtan, éhesen és szomjasan tértek vissza klubhelyiségeikbe.

Az életem ettől a naptól fenekestül felfordult. Már nem kötöttek szabályok, nem kellett senkinek se megfelelni. Végre szabad voltam. Akkor változtam vissza, amikor csak akartam és ott, ahol csak akartam. Remusszal is együtt lehettem, és végre boldog voltam. Talán sosem éreztem még ezt. Sokat lógtam együtt a Tekergőkkel. Ők megértettek, és nem ítéltek el. Siriusszal különösen jóban lettem. Remus néha furcsán is nézett rám emiatt, de mi tényleg csak barátok voltunk, sokat ugrattunk egymást, sőt állandóan. Arra is rájöttem, hogy Peterrel is lehet beszélgetni. És James… hát, ő James maradt. Egyetlen negatív oldala volt csupán annak, ha velük lógtam. Méghozzá az, hogy sose tudhattam, mikor tűnik fel Ella. Ilyenkor ugyanis folyton távoztam. Képtelen voltam a közelében maradni. Az ominózus eset óta szóba se álltunk egymással. Olyannyira elmérgesedett köztünk a viszony, hogy Ella kidobálta az összes cuccomat az ablakon, amit aztán a Tekergők szedtek össze nekem. Annyira tipikus. Egy elkényeztetetett kis csitri volt mindig is. A szülei is csak azért vettek magukhoz, hogy az ő pici, nyafogós lányuk ne unatkozzon, nekik meg legyen mit védeni Voldemorttól. De meglátjuk majd, hogy fog ezután boldogulni, hogy nem lesz senki, aki megírja helyette a leckét, ha ő nem ér rá.

Egyik este békésen vacsoráztam a nagyteremben Peterrel, mikor két bagoly röppent be az épületbe, és egy csomagot hoztak magukkal. Mivel ilyenkor sosem járt a posta, természetes volt, hogy mindenki arra figyelt, és mi kihasználva az alkalmat, csöndben távoztunk. A telihold már magasan járt az égen. Késésben voltunk. Messziről hallottuk Remus vonyítását.
– Siessünk – mondta James, aki a bejárat előtt várakozott ránk.
Hirtelen kiabálást, sírást, őrjöngést hallottunk, és nemsokára megjelent Ella, a nyomában Lilyvel. Egyenesen felénk rohantak. Ella kezében egy fekete pergamentekercset szorongatott. Ledöbbentem. A fekete tekercs mindig halálhírt közölt. Ugye, ugye nem?
Újabb vonyítást hallottunk, de ezúttal egészen közelről. Nem győztük kapkodni a fejünket a lányok és a roppanó ágak között. Néhány pillanat múlva Remus bukkant elő a fák mögül, és egyenesen Elláék felé tartott. Pont ettől tartottunk.
– Te jó ég! – hallottam Sirius hangját.
A két lány felsikoltott. A fiúk, mint szarvas és kutya rohantak a segítségükre, de Remus egy-egy ütéssel elintézte őket. Mire észbe kaptam, a fiú, akit szerettem, vérszomjas állatként közelített az alig néhány méterre lévő, botladozva hátráló Ellához. Átváltoztam, amilyen gyorsan csak tudtam, és utánuk eredtem. Átfutottam a vérfarkas lábai között, és közéjük érve ismét emberi alakot vettem fel. Nem érdekelt, ha az életembe kerül is, de nem fogja bántani őt. Remus mély morgásba kezdett.
– Ella, fuss – préseltem ki magamból.
– Sandy – hallottam döbbent hangját.
– Rohanj már, az istenit! – kiáltottam.
Remus vonyított egyet, izmai megfeszültek, és támadásba lendült. Ellenkezés nélkül tűrtem, hogy ledöntsön; karmait a vállamba mélyesztette, én pedig felüvöltöttem a fájdalomtól.
– Neee! – ordította Ella, akit Lily végre elrángatott. Most hallottam csak, hogy mennyire sírt.
– Úristen! – sikoltotta Lily.
Remus ismét feléjük indult.
Nem, nem engedhetem!
Sirius és James újra talpon voltak, és a lányok felé siettek. Remus lendítette a mancsát, de a fiúk nem értek volna oda időben, így hát felpattantam, és nekirohantam hátulról. Elhasalt, de olyan gyorsan megfordult, hogy nem volt időm kapcsolni. Felkapott, a magasba emelt, és teljes erejéből a földhöz vágott. A kezemre estem; reccsenést hallottam, de nem érdekelt. Átváltoztam, és karmoltam, haraptam a lábát, ahogy csak tudtam. Fájdalmasan nyüszített, azt hiszem, sikerült eléggé felhergelni, mert utánam eredt. Hátrapillantottam. Sirius és James kis késéssel ugyan, de követtek minket. Futottam, ahogy csak bírtam. Minél messzebb akartam vinni Ellától. Sajnos nem voltam elég ügyes, mert megbotlottam valamiben, és esés közben visszaváltoztam. Hassal feküdtem a földön. Körülöttem csönd volt. Majd valaki egy erős rántással megfordított. Remus volt az. Fölém hajolt, egészen rám nehezedett. A nyála az arcomba csöpögött. Morogni kezdett, és mancsával az arcomba vágott. Felsikoltottam. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Vér ízét éreztem a számban. Jött a következő csapás, és még egy. Védekezőn felemeltem a kezem, így azt kapta el. Éles körmei végigszántották a húsom. Sírni kezdtem a hirtelen rám törő fájdalomtól, és megint sikoltottam. Kétségbeesésemben egyetlen gondolat éltetett még: megmentettem Ellát. Ekkor azonban patadobogást hallottam. Valaki leszedte rólam Remust. Lehunytam a szemem, az ismeretlen pedig felemelt. Ismét patadobogást hallottam és hogy valaki a nevemet kiabálja, de a hang egyre messzebb volt. Éreztem, ahogy a menetszél az arcomba vágott.

Durva kezek érintésére ébredtem.
– Nyisd ki a szemed – hallottam egy idegen hangot.
Erőt vettem magamon. Először sötét volt, nem láttam semmit, majd lassan tisztulni kezdett a kép. Egy furcsa alakot pillantottam meg. Egy kentaur?
– Te… - nyújtottam fel a kezem, s ekkor észleltem, hogy csak az egyik szemem van nyitva, a másikat nem tudtam mozgatni.
– Firenze vagyok – mondta, majd hozzátette: - Az édesanyád kért meg, hogy vigyázzak rád.
– Miért? – kérdeztem.
– Hát nem tudod?
– De, igen – feleltem tétován, és egyszerre minden világos lett. Könnyek szöktek a szemembe. – Megtörtént, igaz? – nyögtem ki szipogva.
Nem válaszolt, csak felnézett a holdra. Zokogni kezdtem. Sós könnyeim végigfolytak arcomon, és csípték a még mindig vérző sebeimet. Feljajdultam. Napok óta éreztem, hogy baj közeleg, nagy baj. De nem hittem volna, hogy…
– Feküdj vissza, meggyógyítalak – utasított csendesen.
Eleget tettem kérésének. Valamilyen zöld trutyival bekente a sebeket, majd azt mondta:
– Szerencséd van, hogy nem harapott meg. Ezt idd meg.
– Mi ez? – kérdeztem még mindig zokogva.
– Felejtés.
Az se érdekelt volna, ha méreg lett volna benne, egy húzásra megittam. Kesernyés íze volt. Ahogy a forró ital szétáradt a testemben, mintha mély álomba merültem volna. A lelkemben dúló fájdalom enyhülni kezdett, már nem mardosott tátongó üresség. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy meghaltak azok az emberek, akik felneveltek engem, de mégis olyan távolinak tűnt az egész. Lehunytam a szemem. Az egész csak egy pillanatnak tűnt. Ám mikor kinyitottam a szemem, már reggel volt. Nyugodtan ültem fel. A karomat, vállamat kötések borították, az arcomon lévő sebek pedig behegedtek. Firenze a közelben álldogált.
– Köszönöm – mondtam hálásan. Nem válaszolt.
– A jövő sok fájdalmat ígér – motyogta. – De hisz’ tudod jól.
– Igen, de… én tenni akarok ellene. – Örültem, hogy végre őszintén beszélhettem valakivel, aki előtt felszínre hozhattam elnyomott érzelmeimet, legféltettebb rémálmaimat, melyek úgy tűntek, a jövőt rejtik. Mindig ugyanarról álmodtam: háború, vér, halál. A barátokból ellenségek lettek, az emberek rettegtek egymástól.
– Van, aminek meg kell történnie. Légy kész, és ha kell, cselekedj! De ne légy meggondolatlan. A Mars uralja az eget.
– Háború lesz?
– Van, aminek meg kell történnie – ismételte meg önmagát. – Most menj, megkaptad, amiért jöttél.
– Nem – ellenkeztem. – Mondd, miért… - De belém fojtotta a szót.
– Vannak dolgok, amiket nem szerencsés bolygatni – jelentette ki, és elfordult.
Lehajtottam a fejem.
– Az idő mindent megold – kiáltotta utánam.
Fájdalmasan felnevettem, és megráztam a fejem. Miért kínoz ezzel a sors? Miért kell ennyi borzalmat látnom álmaimban, ha nem léphetek közbe, nem akadályozhatom meg a tragédiákat, bárhogy szeretném? „Van, aminek meg kell történnie.” De milyen áron? És mi a biztosíték, hogy jobb lesz utána? „Van, aminek meg kell történnie.” Szavai még sokáig visszhangzottak a fejemben.
Elindultam kifelé a rengetegből.
– Rossz felé mész, ha még mindig meg akarsz futamodni – mondta Firenze.
– Tudom – válaszoltam, és folytattam az utam a „rossz” irányba.
– Elkísérlek – mondta.
Megrántottam a vállam. Ahogy egyre kijjebb értünk az erdőből, kivilágosodott. A fák egyre több fényt engedtek be.
– Vérnyomok voltak mindenfele, igazgató úr, de nem találtam – hallottam a vadőr hangját.
Ella zokogott. Megindultam a hangok irányába, de a kentaur utamat állta. Felnéztem rá.
– Egy kis Felejtés jól jöhet még – nyújtott át egy üveget.
Bólintottam, majd sóhajtottam egyet, és kiléptem a fák árnyékából. A vadőrlak mellett ott állt Hagrid, Dumbledore, a Tekergők, Lily és Ella. Megtorpantam. Valami megállásra késztetett. Merengve néztem őket. Az igazgató és a vadőr a túlélési esélyeimet latolgatták. Lily és Sirius a zokogó Ellát vigasztalta, James és Peter pedig Remust.
– Hello – mondtam esetlenül.
Hirtelen dermedt csend lett. Minden tekintet rám szegeződött. Mögöttem egy ág megreccsent, mire Dumbledore bólintott. Hátrakaptam a fejem; Firenze még ott volt. Ella zokogva borult a nyakamba. Egy szót se bírt kinyögni.
– Ella, Ella, Ella, Ella, ez fáj! Engedj el – próbáltam leszedni magamról.
Remus fájdalmasan elfordította fejét, és elsétált.
– Remus! – kiáltottam utána.
Megtorpant, de nem fordult felém. Lassan utána sétáltam, és elé léptem. Szeme rémületet tükrözött, amint megpillantotta sebes arcom, és sírni kezdett. Közelebb léptem hozzá, és a bal kezemmel átkaroltam a nyakát. Szorosan magamhoz húztam. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem.
– Semmi baj – súgtam neki.
– Majdnem megöltelek – mondta alig hallhatóan.
– Nem a te hibád.
– De igen! – erősködött.
– Nem – simítottam meg szelíden a tarkóját.
Éreztem, hogy megremegett. Kezével félénken átölelte derekam.
– Szeretlek – súgtam a fülébe.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy kimondtam, aztán elengedtem. Ő tágra nyílt szemekkel bámult rám. Próbáltam mosolyt erőltetni a számra könnyeim alatt, végül nevetve megrántottam a vállam.
– Miss Watson – köhintett Dumbledore.
– Jól van, Albus – lépett elő Firenze.

Zuhogott az eső. A sír mellett emberek álltak. Komoran, lehajtott fejjel, némán rótták le végső kegyeletüket. Bár nem voltak a vér szerinti szüleim, mégis nagyon szerettem őket, és pokolian sajnáltam azt, ahogy elváltunk egymástól.
Ella mellettem állt. Már nem zokogott. A Felejtés segített rajta is. Megfogtam a kezét, ő pedig megszorította az enyémet. Már csak mi maradtunk egymásnak.