Ahogy teltek a napok, szép lassan minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ella, minden bizonnyal Sirius állandó éjjeli jelenlétének köszönhetően, meggyógyult, s egészségével együtt visszakapta minden ellenségét is. Szép az élet, nem?
A naptárban január vége közeledett, ami egyre sürgetőbbé tette a Sirius által rám bízott feladat elvégzését, ami nem volt más, mint meglepetés bulit szervezni Lily Evans tizennyolcadik születésnapjára. A január harmincadikai banzáj szervezését azért bízták rám a fiúk, hogy ne bukjanak le Lily vagy Ella előtt, mert ha gyanút fognak, oda a meglepi.
Mivel teljesen egyedül túl nagy falat lett volna a szervezkedés, ezért segítséget hívtam.
– Na! – csaptam össze két tenyerem. – Essünk neki. Először egy megfelelő helyet kell találnunk. Ötlet? – néztem felváltva Remusra és Mannyre. – Gyerünk már! Ezerszer régebb óta vagytok itt, mint én.
– A Szellemszállás? – vetette fel Remus.
– Megőrültél?! – néztem rá döbbenten ő szintén így pislogott vissza rám. Az volt az érzésem, hogy valamiről lemaradtam.
– Itt a konyhában megrendezheti, úrnőm – ajánlkozott fel Manny.
– Áh – legyintettem. – Az se jó, de a kastélyban kell tartani.
– A Szükség Szobája? – csillant fel Remus gyönyörű szeme.
– Az meg mi?
– Hát az egy… hagyjuk, nem érdekes – rázta a fejét. – Klubhelyiség?
– De a klubhelyiség az… - fintorogtam. – Végül is, miért ne. Ha esetleg lesz jobb ötletünk, megváltoztatjuk. Hé, lehetne egy üres teremben is! – kiáltottam fel. - Menjünk, keressünk egyet.
A nap hátralévő részében körbejártuk a Roxfortot a megfelelő teremet keresve.
Az elején még nagy reményekkel vágtunk neki a kastély útvesztőjének. De néhány órányi rohangálás után már majd leszakadt a lábunk, és a türelmünk is kezdett a végére érni. Másfelől viszont együtt töltöttünk egy napot, ami roppant kellemes volt. Nem is ismertem idáig Remus humoros oldalát. Épp egy vámpírokról szóló viccén nevettem, amikor hirtelen megtorpant mellettem, és berántott egy falikárpit mögé.
– Jön valaki! – kiáltotta fojtott hangon.
– Aú! – nyöszörögtem, mert sikerült bevernem az orromat a falba, közben pedig némán szitkozódtam.
Mint kiderült a váratlanul felbukkanó alak Frics volt. Még szerencse, hogy nem látott meg minket, mert mióta Mrs. Norris titokzatos módon megbetegedett, amihez persze még csak véletlenül sem volt köze a Tekergőknek, igen morcos volt.
– Sandra, mi a baj? – kérdezte Remus, miután fél perce toporzékoltam mellette.
– Bevertem az orrom – magyaráztam könnybe lábadt szemekkel.
– Gyere gyorsan. – Megfogta a kezem, és behúzott az első ajtón, ami elénk került.
Odabent gyorsan leültetett egy székre, elém térdelt, és pálcáját az orromnak szegezve elmormolt egy varázsigét. A fájdalom egy csapásra megszűnt.
– Jobb már? – kérdezte, s csak most vettem észre, milyen közel is voltunk egymáshoz, ahogy előttem térdelt.
– Igen – válaszoltam megbabonázva, s elvesztem tekintetében.
Ő óvatosan megsimította az arcomat, mire behunytam a szemem. Éreztem forró leheletét az ajkamon. Zavartan kinyitottam a szemem, és elfordítottam a fejem.
– Ez a terem szerinted is jó lesz? – Egy elég tágas térben voltunk, amiből, ha jól számoltam, három másik helyiség nyílt.
Nem kellett odanéznem, hogy lássam csalódott képét. De még nem volt itt az idő.
– Igen, persze – morogta.
– Akkor talán menjünk vissza – mondtam.
Nem szóltunk egymáshoz. Mondtam már, hogy imádom, hogy a kastély ilyen, khm, nagy, és ilyen szép hosszú, néma sétákat lehet tenni benne?
– Akkor talán most jöjjenek a vendégek, nem? – kérdeztem, miután visszaértünk a konyhába. Nem mertem a szemébe nézni. – Remus? Megtennéd, hogy összeírod azokat, akikkel Lily jóban van?
– Aha – válaszolt.
– Jó, utána meglátjuk, hogy mennyi kajára meg piára lesz szükség.
– Úrnőm, Manny szívesen segít elkészíteni az ételeket.
– Köszönöm.

Az elkövetkezendő egy-két napban semmi dolgom nem akadt. Unottan lógattam a lábam, és azon keseregtem, hogy mi lesz velem és Remusszal, amikor egy levél landolt a fejemen. Gyorsan körbenéztem, ki figyel a klubhelyiségben, és mancsaimmal széttornáztam a levelet.

Hiányzol. Gyere a terembe.

Majd kiugrott a szívem a helyéről. Rögtön felismertem Remus kézírását. Úgy rohantam, mint akit puskából lőttek ki, de még így is időbe telt, amíg odaértem.
– Azt hittem, már el se jössz – mondta kedvesen mosolyogva. Visszamosolyogtam rá.
– Nézd, hülye voltam, én…
– Összeszedtem a neveket – vágott közbe. Ajaj, úgy látszik, megint mellényúltam.
– Igazán? Nagyszerű. Mutasd.
Huszonöt név volt rajta. Eddig is tudtam, hogy Lilynek sok barátja van, de hogy ennyire?
– Kéne valami meghívó vagy ilyesmi, nem? Vagy hogy szóljunk nekik a buliról?
– A meghívó nem rossz ötlet. Megcsinálod?
– Meg. De hogy juttatjuk el hozzájuk?
– Manny! – kiáltott Remus, mire az én kis barátom rögtön mellettünk termett. – Sandra csinál meghívókat a vendégeknek, megtennéd, hogy eljuttatod hozzájuk éjszaka?
– Az úrnőmért bármit – felelte a manó, azzal távozott.
A lista alapján néhány óra alatt elkészültem a meghívókkal, amíg Remus órákon volt. Miután végeztem, Manny kezébe nyomtam a kupacot, és a nagyterem felé vettem az irányt, étkezés céljából.
Felmásztam Ella ölébe, és dorombolni kezdtem. Ő pedig jó gazdi módjára megosztotta velem az ebédjét. Remus végig engem bámult, s mikor végeztünk, fejével a park felé intett. Azon gondolkoztam, vajon mindig ugranom kéne, amikor csak szól nekem? De mellette biztonságban éreztem magam. Vajon komolyak a szándékai? A gondolatok és kérdések egymást üldözték a fejemben, de a testem mozdult, s máris a parkban találtam magam.
– Azon gondolkoztál már, milyen zene szóljon? – kérdezte, mikor az erdő szélére értünk, és visszaváltoztam.
– Upsz, azt teljesen elfelejtettem.
– Gondoltam – mosolygott kárörvendőn. – Már lenyúltam a klubhelyiségben lévő rádiót.
– Remus Lupin, a tolvaj? – kacagtam. – Sose hittem volna.
– Látod, mit hozol ki belőlem?
Halványan elmosolyodtam, és megöleltem őt. Bár kicsit meglepődött, de ő is magához szorított.
– Órád lesz – mondtam neki, mikor elengedtem.
– Nem érdekel. Sétáljunk – mondta és megfogta a kezem. A szívem eszeveszett tempóban zakatolt.
Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, majd szembefordult velem, és mélyen a szemembe nézett.
– El kell mondanom valamit.
– Micsodát?
– Én… vérfarkas vagyok.
Komolyan mondom, bármire számítottam, de erre nem. Önkéntelenül is elengedtem a kezét.
– Tessék?
– Megértem, ha ezután már nem…
– Nem, dehogy. Semmi baj, csak meglepődtem – vallottam be. Egy perc csönd következett. – Akkor ezért voltál annyit beteg? – löktem oldalba, hogy oldjam a feszültséget.
– Igen – mondta megkönnyebbülve.
– Na, most már tényleg menj órára, én meg összedobom a menüt Mannyvel.
– Egyszer elmagyarázhatnád, miért szólít úrnőnek.
– Nagyon vicces, na menj.
Remus elrohant, én pedig egyedül maradtam. Zajt hallottam magam mögött, mire megfordultam, és mintha egy kentaur alakját vettem volna ki a sűrűből.
– Hagyj békén! – kiáltottam, és elrohantam.

Az ételek és italok listáját seperc alatt összeállítottuk kedvenc házimanómmal, és megbeszéltük, mit hova kell szervírozni, aztán mivel semmi dolgom nem volt, úgy döntöttem, elmegyek fürdeni. Sok minden kavargott bennem az elmúlt hetekben. Először is itt volt Remus. Annyira vágytam rá, hogy együtt lehessünk végre, erre elszalasztottam a lehetőséget. Nem értettem magam, de biztos voltam benne, hogy még nem jött el a megfelelő pillanat. És hogy vérfarkas? Hááát ezt még meg kell emészteni, de senki sem tökéletes, én is egy bujkáló animágus vagyok. Aztán itt van Lily szülinapi partija. Viszonylag gördülékenyen lett megszervezve, elvileg semmi nem hiányzott, mégis rettenetesen féltem tőle. Nem akartam elmenni, de valami mégis azt súgta, hogy muszáj. Na meg az a kentaur? Mikor szállnak végre le rólam? Értsék már meg, hogy én nem akarom tudni, mit tudok. Nekem ez nem kell. Már így is elég bonyolult az életem.

Január huszonkilencedikén este James Potter hatalmas vigyorral az arcán állt Lily Evans elé, befogta a szemét, és vezetni kezdte a kihalt folyosókon. Némán követtem őket.
– Hová megyünk? – kérdezte számtalanszor a lány, mire a fiú válasza mindig az volt, hogy:
– Majd meglátod.
Mikor a helyszínre értünk, a vakvezető intett a fejével, mire én átváltoztam, és kinyitottam az ajtót. Beléptek. James elengedte Lilyt, és így szólt:
– Lumos! – Mire a sötét szobát fény árasztotta el, és a több tucat ember egyszerre kiáltotta:
– MEGLEPETÉS!
– Úristen – suttogta Lily könnybe lábadt szemmel, és barátja nyakába vetette magát. – Köszönöm.
Őszintén bevallom, a buli eseményeire nem emlékszem tisztán, mondhatni csak foltokban. Ám ami utána történt, az örökre bevésődött az emlékezetembe. De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük inkább az elején.
Valamelyik vendég hozott egy fényképezőgépet, hogy megörökítse az eseményeket. Lily mindenkivel fényképezkedett. Szép mosoly, baráti ölelés, minden volt, ami ilyenkor csak kellett. Aztán eldurvultak a képek. Előkerült a jó öreg alkohol, és elszabadult a pokol. Már mindenkiről csak úgy készült felvétel, ahogy piált. Na persze senki nem fogyasztott töklevet vagy pitypanglevet. Helyettük volt: mézsör, mézbor, Lángnyelv Whisky. Fogyott is szép számmal mindegyik.
Éjfél körül megérkezett a torta. Egy hatalmas erdei gyümölcsös torta volt, az ünnepelt kedvence.
– Kívánj valamit! – kiáltozták többen is.
– Rendben van – mondta kuncogva Lily, aki már jól volt, és behunyta a szemét, majd elfújta a gyertyákat.
– Szerinted mehet? – kérdezte Sirius, aki Jamesszel együtt fogta a tortát.
– Abszolút – válaszolta, közben pedig eltávolította a gyertyákat, és egy jól irányzott mozdulattal az ünnepelt arcába nyomták a hatalmas édességet.
Hatalmas ováció kerekedett ki. Még Lily is jót nevetett, majd egy-egy marék tortát a merénylők képébe nyomott.
– Boldog szülinapot nekem – vihogta, és lecsókolta James arcáról a krémet.
– Jöhetnek az ajándékok? – kiáltotta Ella, aki visszavonult, hogy ő ne kapjon a tortából, ám Sirius ekkor magához szorította, és megcsókolta, aminek következtében az ő arca is csupa torta lett.
Az emberek tehát libasorba rendeződtek, és mindenki átadta a kisebb-nagyobb csomagokat, amiket Lily ki is bontott. Volt bennük: ékszer, édesség, napló, dísztárgyak, táska, sminkes cuccok, meg még ki tudja, mi.
Ezután besötétítettünk, és beindult az igazi parti. Ennél a pontnál én is visszaváltoztam, és aktív részese lettem a szórakozásnak. A terem egy hatalmas táncparketté változott, ahol párok és csoportok, vagy ha valaki más olyan állapotban volt, akkor szólóban nyomták a rádióból szóló legújabb számokra, közben pedig persze ittak. Nagyon meleg volt, kinyitottuk az ablakot, de talán nem kellett volna, mert a jónép az ablak alatt lévő előtetőről havat szedett össze, és azzal dobálóztak. Én csak csóváltam a fejemet, de miután valaki eltalálta a fenekemet, én is beszálltam a játékba. Mondanom se kell, teljesen eláztam, és hogy ne fázzak meg, egy kis Lángnyelv Whiskyvel melegítettem fel magamat.
Már elvesztettem az időérzékem, de azt azért tudtam, hogy Remusszal táncoltam, mikor valaki berontott az egyik teremből nyíló szobába, és berángatott egy felmosót. Szemfüles fotósunk megörökített mindenkit. Volt, aki táncolt szegény takarítóeszközzel, volt, aki lányokat molesztált vele különböző testnyílásoknál, volt, aki parókának használta, vagy épp intim szőrzetnek, de olyan is akadt, konkrétan Sirius, aki mikrofonként hasznosította. Mint kiderült, épp a kedvenc száma csendült fel, és ő hű Walpurgis Leányai rajongóként rázendített. A produkció annyira megtetszett Ellának, hogy felpattant egy asztalra, és táncolni kezdett. Komolyan mondom, kész szerencse, hogy nem vetkőzött le. Az előadás végén Sirius lekapta Ellát az asztalról, és becipelte a lányt egy másik innen nyíló szobába. Egyértelmű volt útjuk célja, a tömeg mézsörlocsolással adta meg nekik a kellő hangulatot.
Itt egy elég furcsa dolog történt velem. Mintha kiszálltam volna a testemből, és ott lettem volna Elláékkal. Egymást csókolták az ágyon, majd az én drága testvérem elkezdte levetkőztetni Siriust.
– Biztos vagy benne? – kérdezte komolyan a fiú.
Ella erre elmosolyodott, és szenvedélyesen megcsókolta.
Hééé! Én ezt nem akarom látni! – kiáltottam magamban.
– Sandy! Jól vagy? – kérdezte Remus.
S ekkor jöttem rá, hogy álltó helyemben lecsüccsentem a földre, Remus pedig felsegített.
– Igen – mondtam, és megcsókoltam.
Nála jobban csak én lepődtem meg. Teljesen elöntött a szenvedély, ami gyanítom, hogy Elláéktól jött, és csak nyaltuk-faltuk egymást, miközben az én fejemben néha-néha bevillantak különböző képek abból, ami a másik szobában folyt. Láttam meztelen, egymás köré fonódott testeket, kéjtől eltorzult arcokat, hallottam a sóhajokat, nyögéseket…
Euforikus állapotomból az zökkentett ki, amikor James erősen rácsapott Remus hátára, és kiabálni kezdett.
– Holdsáp, barátom. Látom, végre összejött. Gyertek ti is! – röhögött, és Lilyt kézen ragadva kimásztak az előtetőre.
Ezek megbolondultak, futott át az agyamon.
– Sandy – fordította maga felé a fejem Remus.
– I-igen?
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte az előbbi fenomenális csókunkra célozva.
– Jobban, mint bármit – válaszoltam, és ajkaink ismét összetapadtak, ám sokkal finomabban, érzékibben, mint az előbb.
Itt képszakadás következett. Olyan villanásokra emlékszek, hogy miután az álompár előkerült, és Ella berángatta a tetőn randalírozó Lilyt, betuszkolta őt a mosdóba, és ujjait lenyomva a torkán, meghánytatta szegény lányt.
– Jól van, szívem. Nincs semmi baj – mondta, miközben hátrafogta haját, és megsimogatta arcát. Ekkor Lilyre újabb hányinger jött rá.
– Majdnem megölted a barátnődet, ugye tudod? – ordította Sirius James képébe, s hangsúlyozásképpen jól pofon is vágta.
Az eléggé illuminált állapotban lévő James visszaütött. Összenéztük Remusszal és azonnal közéjük ugrottunk. Itt szinte azonnal kitisztult a fejem. Remus lefogta a hadonászó Jamest, én pedig Sirius útját álltam el.
– Elég legyen, fiúk! – szóltam rájuk.
– Sandra? – kérdezte holtra váltan Ella, aki magára hagyta a kagyló mellett ülő Lilyt.
Tudtam, éreztem, hogy nem kellett volna eljönnöm. Ezért féltem annyira ettől az egésztől. Ahogy Ella egyre közeledett felém, az egész életem lepergett előttem, mármint amennyire emlékeztem.
Annyira dühös volt, hogy képtelen volt megszólalni. Egész teste megfeszült, és akkora pofont vágott le nekem, hogy hátratántorodtam. Ekkor elkapta az egyik csuklóm, és elvonszolt egészen a kandallóig, amibe egy adag hop-port szórt, és kimondta az otthoni címünket.

A szélsebes forgástól olyan rosszul lettem, hogy mikor megérkeztünk, első dolgom az volt, hogy hányjak egyet. Csak ezután nyitottam ki a szemem. Anyuék hálószobájában voltunk, a szüleink pedig döbbenten álltak velünk szemben, ránk szegezett pálcával.
– Ella? Sandra? Mit kerestek ti itt? Mi történt veletek? – szörnyülködött apa.
– Egy születésnapi bulin voltunk – kezdett bele monológjába Ella. – Én esküszöm, hogy mindent megtettem, hogy Sandra rejtve maradjon, de ő sose hallgatott rám! Állandóan megszegte a szabályokat, és kapcsolatba lépett másokkal. Ma eljött a buliba úgy, hogy észre se vettem, és megmutatkozott mindenki előtt! Sőt, még smárolt egy osztálytársammal is!
Apa és anya arcára mélységes csalódottság, döbbenet és fájdalom ült ki.
– Igaz ez? – kérdezte anya remegve.
Válaszképpen lesütöttem a szememet.
– Normális vagy, kislányom? Hogy tehetted ezt? Nagyon jól tudod, milyen következményekkel jár, ha meglátnak! – Mint egy kitörő vulkán, úgy zúdult rám a haragja.
– Igen, képzeld, nagyon jól tudom. De szükségem van egy kis levegőre! Miért nem tehetem sose azt, amit szeretnék? – Szívemből beszéltem. Muszáj volt megvédenem magam.
– Mert legutóbb, mikor megengedtük, majdnem megöltek minket miattad!
– Elegem van abból, hogy folyton bujkálnom, hazudnom kell! Nem lehetne leszállni rólam? Miért nem hagytok élni?
– Elég legyen! – Anyám már torkaszakadtából üvöltött.
– Igen, pontosan. E-lég – szótagoltam normál hangerőn. – Elmegyek, és akkor nem lesz többé ilyen gondotok.
– Nem mész te sehova! Itt maradsz a seggeden, és azt teszed, amit én mondok! Világos?!
– Ne szólj bele az életembe, nem vagy az anyám! – ordítottam a képébe, és azt hiszem ezzel túllőttem a célon, de ez akkor még cseppet sem érdekelt.
– Igen, igen – tátogta sírva.
Dühödt pillantást vetettem rájuk, majd a kandalló fel fordultam. Néma csend volt. Senki nem próbált megakadályozni.
– A Roxfort! – kiáltottam, és beléptem a zöld lángok közé, egy utolsó, csalódott pillantást vetve a „családomra”.