Gyakorlatilag egész nap a konyhában sírtam. Szegény Manny nem tudta, mi a bajom, és mindenféle finomsággal kínálgatott, mert azt hitte, hogy a hiányzó áfonya miatt zokogok. Nagy nehezen sikerült belém erőltetnie egy kis csokis sütit, mert azt mondta, hogy megöli magát, ha nem eszem meg. Végül kinyögtem neki bánatom okát. Szemmel láthatóan fontolóra vett valamit, ami felett akkor még elsiklottam.
Miután sikerült valamennyire megnyugodnom, útnak indultam a klubhelyiség felé. Nem is én lettem volna, ha nem botlok beléjük. Azonnal megtorpantam a negyedik emeleti lépcsőfordulóban. Remus persze észrevett engem, és megcsókolta a lányt. Egy gyors hátraarcot követően kerestem inkább egy másik útvonalat, és égő szemekkel kuporodtam össze a Dáma előtti fal tövében. A plafont bámultam, mikor beúszott a képbe James aggódó feje.
– Ööö, Sandra, jól vagy?
Épp csak rápillantottam, és fájdalmas nyöszörgést hallattam, mire ő sűrű bocsánatkérések közepette felvett, és egy üres tanterembe cipelt, ahol letett a tanári asztalra, megkért, hogy változzak vissza. Megtettem. Elég szánalmasan nézhettem ki összegörnyedve az asztalon, patakzó könnyekkel.
– Sandra – szólt halkan James. – Mi a baj?
Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam kimondani az igazságot.
– Remus az, ugye? – kérdezte.
Válasz képpen bólintottam, és hangosan felzokogtam.
– Annyira fáj – nyögtem ki két nagy szipogás között.
– Az a lány nem való hozzá – próbált vigasztalni. Nem szóltam semmit, így folytatta. – Én úgy tudom, nagyon megbántottad őt…
Nem bírtam ezt tovább hallgatni, közbevágtam.
– Mondd meg neki, hogy nézzen be a párnája alá! – Azzal visszaváltoztam, és elsiettem.

Csendesen néztem a hóesést az egyik torony ablakának párkányán ülve. Már nem sírtam. Egy kép villant be a fejembe. Remus arca volt az, amire döbbenet és ijedtség ült ki. Tudtam, hogy James most mutatta meg neki a leveleket, amiket az ágyába tettem. Már nem tudtam, mit gondoljak, vagy mit tegyek. Örüljek neki, ha majd ott hagyja azt a csajt? Mert biztosra vettem, hogy így lesz.
Vagy hagyjam ezt az egészet?, tettem fel magamnak a költői kérdést.
– Sandra – zökkentett ki egy túl ismerős hang elmélkedésemből. – Én… nagyon sajnálom.
Visszaváltoztam, de továbbra is kibámultam az ablakon. Nem akartam ránézni.
– Sandra – érintette meg a csuklóm. – Nézz rám, kérlek.
Nagy nehezen felé fordítottam a fejem, de a kőpadlót fixíroztam. Erre óvatosan az állam alá nyúlt, és megemelte azt. Behunytam a szemem, s éreztem, ahogy forró könnycseppek gurulnak le az arcomon.
– Sandy – suttogta Remus.
Az arcomon éreztem a leheletét. Kinyitottam a szemem, és egyenesen az ő borostyánszín íriszét bámultam. Piszkosul fájt, hogy csalódnom kellett benne, és az ő tekintete is erről árulkodott: fájdalmat, hogy csalódást kellett okoznia.
– Remus? – kérdezte egy női hang.
– Hello, Kate – köszönt hollóhátas barátnőjének.
– Ki ez? – kérdezte, miközben kézen fogva elrángatta őt tőlem.
– Csak egy barát – nyögte ki, majd adott neki egy puszit.
Csak egy barát? Minden szóval egy újabb tőrt mártott vérző szívembe.
– Viszlát, csak egy barát – köszönt vidáman a lány, egy szánakozó pillantás kíséretében.
Nem válaszoltam, csak kibámultam az ablakon.
Esküszöm, keresek magamnak egy kandúrt!, mérgelődtem magamban.
– Lehet, hogy jobban járnál vele, mint Holdsáppal.
Nem tudtam, hogy a lelkiismeretem beszélni is tud! Majd rádöbbentem, hogy Sirius áll mellettem, én meg hangosan gondolkodtam. Mi van itt, Tekergők gyülekezete?
– Nagyon vicces – gúnyolódtam.
– Tudom. – És elkezdett röhögni. Mint már mondtam, Siriusnak nincs agya.
– Amúgy jól vagy? – kérdeztem, s már az én szám is mosolyra görbült idétlen viselkedésén.
– Igen – mondta, miután lenyugodott. – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – váltott át hirtelen teljesen komolyba.
– Nincs mit. Várj! – kiáltottam fel. – Te emlékszel?
– Persze, hogy emlékszek. Nem ütöttél te olyan erőset.
– Oh, tényleg. Bocsi – nevettem el magam. Álljunk meg egy percre! Nevettem? Sirius csak mosolygott rám. Szóval ez volt a terve? Rámosolyogtam. Kellemes csalódás volt. – Köszönöm – tátogtam. Ő erre csak legyintett.
– Tudod, azért egy bocsival nem úszod meg a dolgot. Egy szívességet kérnék tőled.
Oh, sejthettem volna, hogy akar is valamit, azért ilyen kedves. Sirius Black, te sose változol meg…
– Igazán? És mi lenne az?

Másnap menetrend szerint elkezdődött a tanítás. Illetve majdnem menetrend szerint, ugyanis a roxforti diákok körében az az egyelőre meg nem erősített pletyka terjengett, hogy a hollóhátas Kate Hawks, akit tegnap este dobott a griffendéles Remus Lupin, dús, fekete fürtök helyett kopasz fejjel ébredt. Hoppá, vajon ki lehetett a tettes?
Roppant kellemes hangulatban érkeztem a konyhába, s alig, hogy beléptem, máris dühödt léptek zajára lettem figyelmes.
– Sandra! – ordította Remus dühösen. – Hogy tehetted ezt Kate-tel?! Mégis mire volt jó ez? Csalódtam benned! Egyáltalán nem ilyennek képzeltelek.
Azzal elviharzott. Megsemmisültem álltam ott.
– De nem én voltam – motyogtam már csak magamnak.
Ebbe meg mi ütött? Hogy feltételezhet ilyet rólam? Úgy nézek én ki, mint aki unalmában hollóhátasokat kopaszt? A vérnyomásom az egekbe szökött.
Mérgemben belerúgtam az első elém kerülő dologba, ami történetesen szegény Manny volt.
– Ááá! – sikoltottunk egyszerre.
– Jaj, Manny! Ne haragudj, kérlek. Nem akartam.
A manó erre kislányokat megszégyenítő hangon kezdett el sipítozni, hogy ő szőrtelenítette Kate Hawks fejét, mert fájdalmat okozott nekem.
– Oh, Manny. Olyan édes vagy. Értem tetted? – áradoztam.
A manó erre megenyhült, sírva fakadt, és átölelt.
– De – folytattam, miután lehámoztam magamról – feltétlen el kell mondanod Remusnak az igazat!
– Úgy lesz, úrnőm. Amint alkalmam adódik rá, elmondom az igazat.
– Jól van. Nekem most mennem kell. Ebédkor jövök.
Manny meghajolt, én pedig távoztam.

Már becsengettek, mire utolértem Ellát, akinek legendás lények gondozása volt a szabadban, méghozzá a Fekete-tó jegén. Déjŕ vu-m volt a beszakadó jéggel és az alámerülő testekkel kapcsolatban. Rossz jel!
Az óra abból állt, hogy a tanár pálcájával megolvasztotta a jeget, egy nagyobb léket képezve, és a feladat az volt, hogy egy octoplág nevű víziszörnyet kellett tanulmányozni.
– Az octoplágok kizárólag a Fekete-tóban találhatóak meg. Valószínűleg az óriáspolip és a kákalagok egyesüléséből jöttek létre. Évközben veszélyesek, ezért csak télen lehet őket megtekinteni, mikor alszanak. Ilyenkor kizárólag levegőért jönnek a felszínre, kisebb-nagyobb lékeket vágva maguknak. Ha egy példány feltűnik, elkábítom. Jegyzeteljenek szorgalmasan, másfél tekercses házi dolgozatot várok az octoplág külsejéről, habitusáról és táplálkozásáról…
A diákok szokás szerint rá se bagóztak a tanárra, mikor szólt, hogy ne menjenek túl közel a lékhez, ha a lény levegőért jön. A téma, ami elvonta a figyelmüket az óra anyagáról, nem volt más, mint a legújabb pletyka az álompárról, ami úgy szólt, hogy Ella és Sirius a fiú születésnapján Malacka ágyában malackodtak. Amint ez az említett személy fülébe jutott, igazi vaddisznóvá változott. Bár szerény véleményem szerint nem volt úgy kiakadva, legalábbis ekkor még nem tűnt úgy, mint Piton, amikor őt vonták be szóban harmadiknak. De tévedtem, mert a vaddisznó úgy rontott neki Ellának, hogy a lánynak nemhogy megkapaszkodni, de még sikítani se volt ideje, s a léken keresztül a jeges vízbe zuhant.
Döbbent csend állt be a társaságban, majd mikor felfogtuk, mi is történt, iszonyú hangzavar tört ki. Sirius őrült kiabálása, a lányok visítozása, a tanár ordítása szelte ketté a tél nyugodt világát. Visszaváltoztam, és kétségbeesetten rohantam a lék széléhez.
– Ella! Ella! – visszhangozta minden a kórusszerű kiabálást.
Megpróbáltuk elkapni egyik kikandikáló kézfejét, de ekkor valami megpörgette őt a tengelye körül, és lerántotta a mélybe. Hatalmas buborékok törtek utat maguknak felfelé. Ella vagy sikoltott, vagy a szörny szorította ki belőle a levegőt.
Teljesen bepánikoltam. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Minden lelassult, csak Ella egyre lassabban kalapáló szívét hallottam: szaporán, majd másodpercenként, két másodpercenként, aztán egyre gyengébben vert, míg végül néhány tétova ütés után elhallgatott.
– NEEEM! – ordítottam, és a földre rogytam.
Sirius már vetette is volna utána magát, ha James nem fogja meg.
– Elég legyen! – hallottam messziről a tanár hangját, aki a lék mellett térdelt, és pálcáját a víz alá dugva próbálta valamilyen varázslattal megtalálni őt, kevés sikerrel.
Még csak egy perc telt el, de már hosszú óráknak tűnt az idő, amit Ella a víz alatt töltött.
– Megvan! – kiáltott fel a professzor, és hátrálni kezdett.
Pálcájából valamilyen hálószerű anyagban ott vergődött az octoplág, ami óriási karjait Ella törékeny teste köré fonta. Ő azonban nem mozdult. Az élet semmi jelét nem mutatta. Miután sikerült kiszabadítani a tapadós csápok fogságából, ismét néma csend lett. A tömeg Ella kitekeredett, mozdulatlan és elkékült testét nézte megrökönyödve.
– Stimula! – próbálta feléleszteni őt a professzor, mindhiába.
Több ember is iszonyú sírásban tört ki, köztük Sirius és én is. Mindketten ott voltunk mellette.
Nem, ez nem lehet! Nem veszíthetem el!, mondtam magamnak. Valaminek történnie kell!
És történt is. Az egyik mugli származású fiú jött oda reszketve, és eldadogta, hogy ő tanult újjáélesztést, vagy mit, de segíteni kell neki. Elmagyarázta Siriusnak, hogy juttassa levegőhöz Ellát, ő pedig a mellkasát nyomkodta ütemesen. Feszülten bámultuk a műveletet. Már épp azt hittük, nincs remény, mikor hirtelen felpattantak Ella szemei, és öklendezni kezdett. Az oldalára fordítottuk. Rengeteg vizet köpött ki, és levegőért kapkodott, majd visszazuhant a talajra. Elvesztette az eszméletét.
Lassan megnyugodtunk, miután egy hordágyat varázsoltak alá, és Ella a gyengélkedőre került.
Sirius dühtől remegve állt Mary elé. A lány nem mert a szemébe nézni.
– Nézz rám! – üvöltötte.
– Az ő hibája volt – mondta, mintha mi sem történt volna.
Erre Sirius meglendítette a kezét, és úgy pofon vágta a meglepődött lányt, hogy annak felrepedt a szája.
– Sirius – rángattuk el onnan Jamesszel.
– Hé! – kiáltotta Mary. – Megütött – mutogatott rá.
– Dugulj be, Malacka! – förmedt rá Sue.

Az iskolában hamar híre ment az esetnek. Mary egész délelőtt az igazgatói irodában volt, nem lehetett tudni, mi lesz a sorsa. A gyengélkedő ajtaja is zárva volt egész nap. Az iskola, a mardekárosok kivételével, akik gratuláltak Malackának, egy emberként aggódott Elláért. Furcsa volt, hogy bár eddig sokaknak volt ellenszenves, most mindez semmivé foszlott.
Éppen ebéd előtt voltunk, mikor Malacka kijutott Dumbledore-tól, szülei társaságában. Útját szidalmak, gyűlölettel teli tekintetek és beszólások tarkították az előcsarnokig, ahol már várta őket Malacka csomagja. Ekkor tudatosult bennünk, hogy kirúgták. Senki nem fogadta szomorúan a hírt. A diákok egyszerűen hátat fordítottak neki, és nem néztek vissza. Mintha sose lett volna itt.
Dél tájékán megkordult a gyomrom, és mivel amúgy is a konyha közelében voltam, beugrottam. Még szinte be sem léptem, Manny máris ott termett előttem.
– Úrnőm! – hajbókolt. – Manny elmondta az igazat Remus Lupinnak.
– Igen? – lepődtem meg. – És mit szólt? – kérdeztem.
– Elszégyellte magát – mondta a hátam mögött az említett személy.
– Remus – mosolyogtam sunyin.
– Meghívhatlak egy ebédre? – kérdezte egy két személyre terített asztalkára mutatva.
– Persze – bólintottam fülig elpirulva.
Remus az asztalhoz kísért, és kihúzta nekem a széket.
– Oh, köszönöm – mondtam elcsukló hangon.
Alám tolta az ülőalkalmatosságot, majd leült velem szembe.
– Sandra, nézd sok hülyeséget csináltam, és…
– Ne, ne folytasd. Az én hibám.
– Ugyan, dehogy.
Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.
– Felejtsük el, jó? – kérdeztem, és odanyújtottam a kezemet.
– Jó – mondta, de kézfogás helyett megcsókolta azt. Ha lehet, ekkor még vörösebb lettem, mint addig voltam. – Szóval tetszett az ajándékom?
– Igen – mosolyogtam rá. – És a levelek?
– Naná, bár a drazsékat hiányoltam – vágta rá.
Nekiláttunk az étkezésnek, közben pedig elmeséltük, kivel mi történt a szünet alatt.
Olyan romantikus volt az egész, még a manók sem zavartak minket.
– És a nagyid komolyan babakelengyét vett neked karácsonyra? – nevettem az asztalra borulva.
– Azt mondta, dédunokákat szeretne. – Teljesen elpirult. Erre még jobban nevettem. – Hé, ez nem vicces! Ki tudja, mit fog tenni az ügy érdekében legközelebb.
– Akkor gondoskodj róla. – Már fájt a rekeszizmom.
– Igen? Esetleg tudsz valakit, aki besegítene?
Mindketten elhallgattunk, és hirtelen az ebédünkbe feledkeztünk.
– Te mit eszel? – kérdeztem egy fogással később.
Az én tányéromon csokis süti volt, az övén azonban egészen más.
– Pudingot. Megkóstolod? – kérdezte.
– Miért is ne. – Már épp nyúltam volna a villámért, mikor szedett az övével, és felém nyújtotta, én pedig bekaptam, mármint a pudingot. – Finom – mondtam, miután lenyeltem.
– Kérsz még?
– Hát… aha.
De a következő adag a szám helyett a ruhámon landolt.
– Bocsánat – nyúlt volna oda Remus, hogy letörölje, de ellöktem a kezét.
– Naaa! El a kezekkel!
– Különben mi lesz?
– Különben? – gondolkoztam el egy pillanatra. – Ez lesz! – kiáltottam, és egy csokis sütit nyomtam az arcába. – Ha-ha!
– Ez is finom – mondta. – De nem ezt akartad felvinni Ellának?
– Merlin szakállára, Ella! – kiáltottam fel. – Remus… ne haragudj, de mennem kell.
– Persze, megértem – egyezett bele elszontyolodva.
– Sajnálom – motyogtam, és egy puszit nyomtam maszatos arcára, azzal átváltoztam, és elrohantam.

Felsiettem a gyengélkedőbe, ahol összefutottam Siriusszal. Nyávogtam neki egyet, mire ő a fejét rázta. Ekkor megjelent James, hóna alatt a köpennyel, amit átadott Siriusnak. Mielőtt még eltűnt volna, gyorsan felkapaszkodtam a lábán.
– Au! Sandra, ez fájt! – szidott halkan, aztán besurrantunk.
Odabent Madame Pomfrey szorgoskodott az egyik ágy körül. Tudtuk, hogy Ella ott fekszik. Közelebb mentünk, de a látvány szívbemarkoló volt. Ella remegett, izzadt és félrebeszélt. Bizonyára magas láza volt, ráadásul emellé szörnyű köhögés is társult. Sirius majdnem elejtett, amikor megpillantotta. Felnéztem rá: a szeme könnyekben úszott.
Hosszú percekig álltunk még ott, mire eltűnt a javasasszony. Sirius ekkor leült Ella mellé, megfogta a kezét, és a fülébe suttogott.
– Nem akarlak elveszíteni, tiszta szívemből szeretlek.
Ennyire volt időnk. Mennünk kellett, mert jött a következő adag orvosság.

Az elkövetkezendő néhány napban, ahogy Ella egyre jobban lett, a diákok inkább a Lily-James párosra figyeltek. Komolyan mondom, ezek egyfolytában randiztak. Alig bírtam kapkodni a fejemet. Lily közelében állandóan rózsák, csokik, éneklő madarak röpködtek, még a könyvtárban is! A tanárok között általános volt a felháborodás órai levelezgetésük és viselkedésük miatt. Szét is ültették őket. Folyton össze voltak tapadva, néha már azt hittem, hogy megfulladnak.
Lily egészen megváltozott. Kinyílt, sugárzott a boldogságtól. James pedig visszavett az arcából. Úgy látszik, vannak még csodák.