Tizenkettedik fejezet ¤ "Az első közös karácsonyunk"

XII. fejezet ¤ "Az első közös karácsonyunk"

…Mindannyian tudták, hogy ha beesik a jéghideg vízbe, azonnal szörnyethal. Varázsigék tucatjai futottak át az agyamon, de nem találtam semmi használhatót.
– Sandra, maradj itt – szólt rám erélyesen Ella, és elindult szerelme felé.
– Ella, mit csinálsz?
– Kihúzlak valahogy.
– Nem tudsz idejönni!
– Nem érdekel, akkor veled együtt fulladok meg! – Így kiáltoztak egymásnak.
Ahogy ezt kimondta, Sirius lába alatt összetört a jég, és egyik bokája a víz alá süllyedt. Fájdalmasan felkiáltott, és automatikusan hátraugrott, így fenékkel érkezett a vékony jégre. Lassan megpróbált felállni, de már késő volt. Ella kétségbeesetten sikoltott.
Egy pillanat volt az egész. Nekiiramodtam, futottam, ahogy csak bírtam, és amikor a repedés széléhez értem, elrugaszkodtam, és emberi alakot vettem fel. Lendületemtől vezérelve teljes testtel csapódtam Siriusnak, a biztos távolba sodorva őt.
Eközben Ella úgy visítozott, hogy azt hittem, a maradék jeget is berepeszti a hangjával.
Nagy esésünket követően a tó morajlása abbamaradt. A csendet már nem törte meg a leszakadó jég robaja. Sirius remegve nézett fel rám.
– Meg… meg… meg… - próbálta kinyögni.
– Igen, meg – mondtam neki, majd sóhajtottam egyet, és rámosolyogtam.
Ella elhallgatott, és dühödt lépetekkel, pálcáját kivonva tartott felénk hol Siriusra, hol rám szegezve azt.
– Te… te… - sziszegte, miközben mellkasomnak szegezte pálcáját.
Ahhoz épest, hogy az előbb az életemért aggódott, most ő maga készül kinyírni… Ki igazodik ki ezen a nőn?!
– Ella, mit csinálsz? – kérdeztem félénken.
Ez teljesen megőrült!
– Kicsim – suttogta Sirius.
Ekkor egy mozdulattal rá szegezte a fegyverét.
– Exm… - kezdte, de én gyorsabb voltam nála.
– Capitulatus! – Ella pálcája messzire repült.
– Te megőrültél? – Hah, még ő kérdezi? – Meglátott! – Ez tény és való.
– És szerinted ez a megoldás? Hogy kitörlöd a pasid memóriáját? – vágtam vissza.
– De muszáj! – erősködött, vagy inkább hisztizett.
– Nem! Különben is, van egy sokkal jobb megoldás.
– Igazán? Mi lenne az?
Odasétáltam a vitánkat idáig csendben hallgató fiúhoz, és belemarkoltam a göndör fekete fürtökbe.
– Mit csi… - kérdezte értetlenül, de a mondatot már nem tudta befejezni, mert a fejét jó erősen a „földhöz” vágtam.
– Így ni – mondtam elégedetten, és összecsaptam a tenyerem.
Ella tátott szájjal bámult rám, nem tudott megszólalni.
– Áh – legyintettem, és pálcámmal piros szikrákat küldtem az ég felé.
A segítség hamarosan meg is érkezett, méghozzá McGalagony, Madame Pomrey és néhány hollóhátas fiú személyében. Az érkezők döbbenten bámultak ránk, a látvány hihetetlen volt számukra: a Fekete tó jege több méteren beszakadt, egy hintó elsüllyedt, az egyik ló a földön fetrengett, a másik körbe-körbe járkált. Arról nem is beszélve, hogy a vérző fejű Siriust egy macska nyalogatta, mellettük pedig a zokogó Ella térdelt.
– Miss Watson, mi történt? – kérdezte McGalagony, amíg a többiek Siriuson próbáltak segíteni.
– Beszakadt a jég, tanárnő.
– Azt én is látom, Miss Watson. De hogyan?
– Hát… - Rám pillantott. – a macskám kiesett, és megálltunk, aztán a jég beszakadt, és Sirius megpróbálta megmenteni a lovakat és… – Elhallgatott.
Reméltem, hogy gyorsan kitalál valami hihetőt.
– És? Mi történt aztán?
– Az, az egyik lába elsüllyedt és… és amikor hátraugrott… beütötte, beütötte a fejét – dadogta.
– Értem. Azt viszont nem értem, hogy lehettek ilyen felelőtlenek!? Akár meg is halhattak volna!
– Tudjuk, tanárnő – sütötte le szemeit.
– Jöjjön – mondta végül kissé megenyhülve, mikor észrevette Ella lefelé görbülő ajkait.

A gyengélkedőn mindenki Sirius körül sürgött-forgott. Ella idegesen járkált a folyosón, ugyanis nem engedtek be senkit.
– Nyugi, rendbe fog jönni – próbáltam nyugtatni.
– Ha valami baja lesz, én… én…
– De nem lesz semmi baja. Nyilván csak fertőtlenítik, összevarrják, és Madame Pomfrey összeforrasztja valami löttyel. – Nem voltam ideges, jó előérzetem volt a dologgal kapcsolatban.
– Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem mehetek be? – akadékoskodott tovább.
– Gondolom, átöltöztetik – vontam meg a vállam.
– Oh – morogta idegesen, majd hirtelen kattant a zár, és nyílt az ajtó.
Gyorsan átváltoztam.
– Hogy van? – kérdezte Ella aggodalmasan.
– Rendbe jön – kapta meg a választ odabentről.
– Bemehetek?
– Igen, de csak egy kis időre. Még nem tért magához.
A megengedett kis időből nagyon is hosszú lett, ugyanis Ellát nem lehetett kirobbantani Sirius mellől. Kitartóan fogta a kezét, beszélt hozzá, szerelmet vallott neki és várta, hogy felébredjen. Eközben én Madame Pomfreyval hadakoztam, mert nem akart beengedni melléjük a vén nyanya, mondván állatoknak nincs helye a gyengélkedőn.
Még hogy én? Állat? Kikérem magamnak!, háborogtam.
Számtalanszor próbáltam besurranni, mindhiába. A javasasszony mindig észrevett, és kitessékelt. A végén már megbűvölt egy seprűt, hogy ne engedjen be engem, így jobb ötlet híján az ajtóban ücsörögtem, miután kaptam néhányat a fejemre. A bent fekvő betegek persze jót derültek rajtam. Ezt inkább nem kommentálnám!
Délután végre felébredt Sirius, s mint kiderült, nem nagyon emlékezett rám. Legalábbis McGalagonynak nem tudta megmondani, hogy verte be a fejét.

A szünet innentől kezdve egy végeláthatatlan randi volt Ella és Sirius számára. Minden percet együtt töltöttek, mindent megbeszéltek. Ella a rengeteg költözésről mesélt, az üldöztetésről és a beilleszkedés nehézségeiről. Sirius pedig a rémes családjáról, kitagadásáról és az öccséről. Egészen más fényben láttam a fiút, miután megismertem ezt a rejtett, érzelmes oldalát. Már nem tartottam akkora fatuskónak, mint eddig, de ez titok… csak Ella meg ne tudja.
A párocska igen jól szórakozott a szünet alatt. Hol hógolyóztak és hóembereket építettek, hol bújócskáztak a Roxfortban. Ez a játék nekem is tetszett, mert gyakorlatilag bejártuk az egész kastélyt. Ella a Tekergők térképét, Sirius saját memóriáját használta ahhoz, hogy megtalálja a másikat a kastély útvesztőjében, és ilyenkor egy csók volt a győztes jutalma.

Szép lassan eljött a karácsony. A szeretet ünnepe meghitt és meglepetésekkel teli volt. A kastélyt óriási fenyőfákkal, jégcsapokkal, magyallal, fagyönggyel volt díszítve. A folyosókon a kísértetek karácsonyi dalokat énekeltek.
Este hatalmas lakomát tartottak. A kevés diák miatt mindössze egyetlen asztal volt megterítve, de az roskadozott a sok finomságtól. Volt ott minden: sült pulyka, többféle krumpli, különféle zöldségek, mazsolás puding, húsos pite, különböző fűszeres bogyókkal töltött sütik és karácsonyi torta, ami brandyvel volt nyakon öntve. Legszívesebben bevetettem volna magam az édességek közé, de türelmesen kellett ülnöm az asztal alatt, és várnom a sorom. Azért nem unatkoztam, mert karácsonyi játékpukkantókkal játszottam az asztal alatt, és a nap végére sikerült jól megtömnöm magamat.
A másnap reggel sok ajándékkal szolgált, amihez nem voltam hozzászokva. Amíg mindenki aludt, én boldogan bontogattam a dobozokat.
Kaptam egy csomagot Ellától, amiben egy klassz cipő volt, mármint nem egy cipő, hanem egy pár. Egy fehér, mintás balettcipő volt. Nagyon örültem neki, és amikor elolvastam a mellette lévő cetlit, nevettem egy nagyot:

Hogy ne csak tornacipőt meg edzőcipőt hordj. Szeretlek, Ella

Már előre láttam, hogy legközelebb szoknyát fogok kapni tőle. A következő csomagot anyuéktól kaptam. Természetesen tele volt édességgel, mint mindig.
– Pont, ahogy szeretem – mosolyogtam fennhangon.
Végül szemügyre vettem az utolsó csomagot. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon kitől kaphattam. Először a mellé tűzött kártyát olvastam el:

Boldog Karácsonyt,
Remus

A szívem majd kiugrott a helyéről. Remustól?! Gyorsan feltéptem; egy gyönyörű téli tájat ábrázoló üveggömb volt benne. Meg voltam hatva, szinte már könnyeztem is, mikor is eszembe jutott, hogy én még mindig nem írtam neki. Oh, te jó ég!
Felrohantam a hálóba, és magamra zártam az ajtót. Ella cuccai közül pergament, pennát és tintát túrtam elő, és nekiláttam egy levél megfogalmazásának. Mit mondjak, elég nehezen ment.

Kedves Remus!
Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért nem kísértelek ki a vonathoz. A péntek tizenharmadika szerencsétlen nap volt…
Úúú, ez gáz…
Köszönöm szépen az ajándékot, nagyon tetszett. Remélem, megérted, hogy az én lehetőségeim korlátozottak, így csak kis meglepetésre futja.
Nem tudtam, mit írhatnék még neki. Anyuék csomagjából előkotortam egy doboz Bagoly Berti-féle mindenízű drazsét ajándékként. Nagyon eredeti…
Boldog Karácsonyt,
Sandra

Ezt a sablonszöveget! Na, mindegy. Az övé se volt jobb.
Újabb pergament vettem elő, és nekiláttam egy éneklő képeslap készítéséhez. Jó két órát vett igénybe a feladat, amíg rájöttem, hogyan is csináljam. A rivallókészítést vettem alapul, de persze az én borítékom nem robbant fel, hanem karácsonyi énekeket zengett az én hangomon, ha kinyitották. Reméltem, hogy örülni fog neki.
Már csak egy baglyot kellett kerítenem, ám előtte a többiek ajándékáról kellett gondoskodni. Szerencsére Ella kettőnk nevében küldött valamit haza. Neki pedig becsomagoltam az anyáéktól kapott csokibékákat. Megrántottam a vállam, ez is jobb volt a semminél.
Miután a klubhelyiségben lévő gyönyörű piros és sárga gömbökkel ékített fa alá helyeztem Ella csomagját, felvettem egy meleg kabátot, az üveggömböt zsebre vágtam, és elindultam a bagolyház felé.

Kora reggel volt még, egy lábnyom se csúfította el a park szűz havát. Fáztam picit, de megráztam magam, és még jobban szedtem a lábaimat. Azok a lusta baglyok még nagyban szunyókáltak. Visszaváltoztam, és megpróbáltam felrázni egyet, erre az jól belecsípett a kezembe.
– Aú! – kiáltottam fel.
– Felesleges próbálkozni velük. Ilyen időben nem repülnek ki, és az ünnepek alatt amúgy is pihennek – szólalt meg egy mély, de barátságos hang a hátam mögött.
Lassan megfordultam, és egy óriással találtam szemben magam. Kis híján sikítottam egyet, de beugrott, hogy ő a suli vadőre. Valami Hadrig vagy Hagrid vagy tudom is én.
– Értem – mondtam, majd szép lassan felfogtam, amit mondott. – Miii?! Nem visznek levelet a szünetben?! De nekem ezt muszáj elküldenem! – nyafogtam.
– Sajnálom, valamikor nekik is kell pihenni – mondta együtt érzően. – Tegnap kellett volna elküldeni. Esetleg felajánlhatok egy csésze forró teát? Nemrég főztem, és nincs kivel megosztanom. Igaz, ajándékot kaptam Dumbledore professzortól, ő mindig is rendes volt hozzám, de hát az ember mégiscsak társaságra vágyik karácsonykor, nem igaz?
A monológ befejeztével pislogtam egyet, és válaszoltam:
– Sajnálom, de engem már várnak.
– Oh, értem – szontyolodott el. – Akkor kellemes ünnepeket – búcsúzott.
Lehet, hogy egy kicsit flegma voltam?
– Viszont! – kiáltottam utána.
Huh, ezt megúsztam, de mi lesz Remus ajándékával? Sokáig töprengtem, de semmi nem jutott az eszembe. Sétálni indultam, közben teljesen elmerültem a gondolataimban. Szegény Remus mit fog gondolni rólam ezután? Hibásnak éreztem magamat, és az is voltam. Nagyon féltem, hogy elveszítem őt, csak mert olyan hülyeségeken járt az agyam, mint a kentaurok.
– Merlin, segíts! – mondtam ki hangosan, de Merlin nem segített.
Elkeseredésemben letelepedtem egy farönkre. Körbenéztem, hol is vagyok, és önkéntelenül is elmosolyodtam. A lábaim arra a magaslatra vittek, amit Remus mutatott nekem. Belenyúltam a zsebembe, és előhúztam az üveggömböt, amit tőle kaptam. Megráztam, és elmélyülten figyeltem, ahogyan az apró hópihék szállingóztak a benne lévő tájra. Felpillantottam. A távolból a Roxfort mosolygott rám. Ismét az üveggömböt kezdem el vizsgálni, s rájöttem, hogy a benne lévő táj éppen az, ahol én vagyok.
– Oh, Remus – nyomtam le egy puszit az ajándéknak.
Valamilyen furcsa, ismeretlen érzéstől vezérelve tintát, pennát és pergament varázsoltam magamnak, és nekiláttam egy újabb levél írásának.

Kedves Remus!
A hideg miatt nem küldhetem el neked az ajándékod, sajnálom. Ezek a lusta baglyok nem közlekednek.
Így kénytelen vagyok helyetted elfogyasztani azt a csomag Bagoly Berti féle mindenízű drazsét, amit meglepiként kaptál volna.
Kiválasztottam egy narancssárgát, és bekaptam. Hm, nem nyert, grapefruit volt, bár lehetett volna rosszabb is.
Bárcsak itt lehetnél most… A szakadéknál ülök, és nézem a csillogó Roxfortot. Akár az üveggömbben, úgy szállingózik a hó. Remélem jól telik a szüneted.
Sandra

Na, ezt határozottan könnyebb volt megalkotni.
Ha már nem küldhetem el neki, legalább sokat írok, hogy legyen mit olvasnia, ha visszajön, gondoltam.
Találomra belenyúltam a dobozba, és kihúztam egy barnás drazsét, amin citromsárga pöttyök voltak. Oh, nyertem, citromos tea.
Már épp felálltam, hogy visszainduljak a kastélyba, de keresztülhúzták a számításaimat. Egy kentaur, egészen pontosan Firenze álldogált mögöttem. Na, hova is lettek azok a megérzések?
– Mit akarsz már megint? – kérdeztem nem túl barátságosan.
– Beszélni szeretnék, mivel sok idő telt el. Bár a csillagokhoz képest épp csak egy pillanat…
– Nem térnél a lényegre? – vágtam közbe.
Te jó ég, hogy én milyen erőszakos vagyok! Nem hiába, itt a Mikulás, és ezt most nem az évszak sajátosságára értem, állapítottam meg magamban.
– Azért jöttem, hátha meggondoltad magad.
Kérdőn néztem rá, ezért taktikát váltott.
– Elmesélek neked valamit. Velem tartasz?
– Ha mellőzöd a csillagokat – egyeztem bele.
Meglepetten nézett rám, de bólintott. Kíváncsi leszek… Egy ideig némán baktattunk egymás mellett. Az ő fejében nyilván az járt, hogy kezdjen el egy épkézláb mondatot bármilyen asztronómiai dolog említése nélkül.
– Miért vannak megérzéseim? – szaladt ki a számon.
A kentaur megtorpant és a szemembe nézett.
– Ezek igazából nem is megérzések. Az emberek ma már mindenre ráfogják, hogy megérzéseik támadtak. Amivel te rendelkezel, azt úgy nevezik, hogy előérzet.
Bólintottam.
– Ez egy elég különleges dolog, nem képes rá minden ember.
– Akkor én miért vagyok képes rá? – Hihetetlen, kinyögtem egy normális mondatot!
– Azért, mert jósnak születtél – mondta izgatottan.
– Tessék?! – Bármire fel voltam készülve, de erre nem.
– Minden az előérzetekkel kezdődik, majd a bevillanó képek következnek. Ilyenek is voltak már, ugye? – Szájtátva bólintottam. – Végül eljuthatsz az igazi jóslatokhoz. De rengeteget kell tanulnod, gyakorolnod ehhez. Mi segíthetünk ebben.
– És ha én ezt nem akarom? – Kavargott a fejem. Túl sok volt ez egyszerre.
– Nincs választásod. Gondterhes idők jönnek. A Mars dőlésszöge megváltozott. – Egész komoly hangnemre váltott.
Na, tessék. Ennyit a csillagok kihagyásáról.
– Engem nem érdekelnek ezek a hülyeségek.
– Sandra, hallgass rám! Mi csak védelmezni szeretnénk téged. Engedd meg, hogy segítsünk, hogy tanítsunk! Háború közeleg, amiben fontos szereped lesz. A sötét erők meg akarják szerezni a képességeidet! Meg kell állítanod őket…
– Ugyan már.
– Mit gondolsz, mégis miért kell bujkálnod? Cassandra Vablatsky óta nem élt ilyen nagy tehetség, mint te!
– De… de… de… - Csak ezt tudtam ismételgetni. – Én ezt akkor sem értem – nyögtem ki végül.
– Nem is várom el, hogy rögtön megértsd. Csak el szerettem volna mondani. Pihenj pár napot – mondta végül. – Ha készen állsz, keress fel. – Azzal magamra hagyott.

Teljesen össze voltam zavarodva. Csak mentem, amerre láttam, s közben próbáltam mindent kiüríteni a fejemből. Már besötétedett, mire a klubhelyiségbe keveredtem. A kandallóban ropogó tűz előtt Ella és Sirius foglalt helyet. Miután koccintottak egy-egy pohár vajsörrel, Sirius így szólt.
– Az első közös karácsonyunk. Mit szólsz?
– Tökéletes – kuncogott Ella, és belekortyolt italába.
Egy másodpercig még bámultam őket, ahogy belefeledkeznek egymásba, majd úgy, ahogy voltam, felmentem és ruhástól bebújtam az ágyba, a fejemre húztam a takarót, és vártam, hogy elnyomjon az álom. Órákig küszködtem, mire sikerült elaludnom, s reggel úgy keltem, mint akit agyonvertek. Beálltam a zuhany alá, és a gyomron korgását hallgattam.
Nem, én még erre nem vagyok kész, mondogattam magamnak.

A karácsony jött, azután ment, s magával vitte a borút a lelkemből. Csak arra koncentráltam, hogy hamarosan újra láthatom Remust. Minden más gondolatot kiűztem a fejemből.
Eközben az öreg kastély falai között zajlott az élet. Egyik nap Ella és Sirius valahogy a pincébe keveredtek, és szembe találták magukat Pipogyusz barátunkkal.
– Nicsak, Pipogyiii! – visított Ella. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte nagyokat pislogva, és csuklott egyet.
– Ez itt a pince, erre van a Mardekár klubhelyisége – felelte hűvösen.
Ella visszafojtott röhögése leginkább röfögésre hasonlított.
– Ja, tényleg.
– A kérdés inkább az, ti mit kerestek itt – mondta egyik kezét talárja alá süllyesztve.
– Megünnepeljük Sirius szülinapját – válaszolta dűlöngélve.
– Hékás! – fogta meg gyorsan Sirius.
– Oh, köszi – nevetgélt megint.
– Az iskola területén tilos alkoholt fogyasztani – mutatott rá Piton.
– Alkohol? Hol?
A mardekáros döbbenten nézett ki a fejét borító zsírréteg alól. Azt hiszem, most még a szokásosnál is gázabb volt.
– Mondom: hol? – ismételte meg a kérdést Ella. – Süket vagy? Vagy elöntötte a füledet is a zsír? – Na, de Ella!
– Hülye, részeg ri… - kezdte legyintve, s már épp hátat fordított volna, de Sirius közbelépett.
– Carbunculus! – kiáltotta.
Az ártás Pipogyi hátát találta el, s még fekete talárja alatt is látszódott, ahogy a kelések nőnek rajta. Ez bizony kellemetlen.
– Capitulatus! – fordult vissza a mardekáros, és Sirius pálcája kirepült kezéből.
– Locomotor mortis – eszmélt fel Ella, és egy lábbilincselő átkot küldött válaszul.
– Disaudio! – kiáltotta az elvágódó Piton.
Ella válaszolt volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Meghökkenve nézett Siriusra, aki gyorsan kikapta kezéből pálcáját, és egy Stuport küldött a fiúra, majd kézen fogta barátnőjét, és felsiettek a Griffednél-toronyba, mielőtt valaki meglátta volna őket.
A Kövér Dáma portréja előtt állva Ella kétségbeesetten próbálta elmutogatni Siriusnak, hogy oldja fel a bűbájt, ami elnémította.
– Ne már, kicsim. Ez olyan vicces – röhögött.
Ella, bár a falba kellett kapaszkodnia, bokán rúgta Siriust, majd a portré felé fordult, hogy megadja a jelszót, de ajkai hiába mozogtak, ha egy hang se jött ki a torkán. Toporzékolni kezdett, és lökött egyet Siriuson.
– Vingardium leviosa – mondta, mire a festmény kitárult előttük.
A lány sértődötten vonult be.
– Orchidissis – motyogta Tappmancs, mire pálcájának hegyéből egy gyönyörű virágcsokor reppent ki.
Ella után sietett, és megfogta a vállát.
– Elfogadja tőlem ezt, hölgyem, bocsánatkérés képen?
Ő erre megforgatta szemeit, durván kikapta a csokrot a griffendéles kezéből, és levetette magát egy karosszékbe. A szájára mutatott, és elég csúnyán nézett. Sirius csak nevetett, erre ő felrohant a szobájukba, és bezárkózott. Szegény Sirius hosszú-hosszú percekig könyörgött. Kész élmény volt nézni.
– Segíts már – súgta oda nekem.
Egészen eddig a lépcső tetején ültem, s most a döbbenettől hátrabucskáztam vagy három fokot. Nyivákolásomra persze azonnal nyílt az ajtó. Ella rohant felém, és sikeresen el is esett. Felkapaszkodtam hozzá, ő ölbevett, s mire észbe kaptunk, Sirius már be is cipelt minket a szobába a kíváncsi szemek elől.
– Tudod, mit? Játsszuk azt, hogy te csöndben maradsz – kuncogta, majd Ella gúnyos fintorát látva komolyan hozzátette. – És én is csöndben maradok.
A fiú szemében tűz égett, közel hajolt Ellához, szenvedélyesen megcsókolta, és hátradöntötte az ágyban. Jobbnak láttam elhúzni a csíkot, és a lányok szobájában aludni.
Másnap reggel meglátogattam őket. Még mélyen aludtak, így felmásztam Remus ágyára, és álmodoztam. Nem sokkal később álomvilágomból az álomszuszékok zökkentettek ki.
Ella felült és félmeztelen volt! Nem akartam hinni a szememnek. Egy szál bugyiban aludt?! Merlinre, mit csináltak ezek?
A lány kezeivel kócos fejét fogta, és csak nyöszörgött. Elég másnapos volt.
– Jó reggelt, királylány – csókolta végig lassan meztelen hátát Tappmancs.
– Mi történt? – kérdezte álmos hangon.
Úgy tűnik Sirius levette róla a Disaudiot.
– Nem emlékszel? – lepődött meg a fiú.
– Nem igazán. Ááá! – sikított fel, amikor észrevette, hogy félmeztelen. – Sirius, ugye nem? Ugye mi nem… - kérdezte rémülten.
– Nem – mosolygott rá álmodozón.
– Biztos?
– Biztos. Nem gondolod komolyan te se, hogy kihasználnálak ilyen állapotban, ugye?
– Hááát… – kezdte Ella.
Na igen, a tapasztalat. Ha-ha.
Erre Sirius elkezdte csikizni őt.
– Hagyd abba, hagyd abba. Légysziii – vihogott.
– Tegnap még nem ezt mondtad – nyújtotta ki a nyelvét.
– Fafej – vágta be a morcit.
– Micsoda? Fafej? Honnan ismersz te ilyen szavakat?
Még sokáig civakodtak így, én inkább írtam még egy levelet Remusnak. Már fogalmam sem volt, hogy hányadikat. Mindenről beszámoltam neki. Az incidensről Pitonnal, meg hogy ne lepődjön meg, ha túl sok pletyka fog terjengeni az álompáros körül, mert már most is sok volt, ha meg minden diák itt lesz, tuti elszabadul a pokol. Na, mindegy. Az egyik levélbe pedig azt is beleírtam, hogy hiányzik, és alig várom, hogy láthassam. Nem tudom, mit fog szólni hozzá. Egész nap be voltam sózva.
Ha minden igaz, már csak egyet kell aludni, hogy láthassam, gondoltam lefekvés előtt.

Eljött a nagy nap. Az reggel első sugaraira felpattantak a szemeim, és már ugrottam is ki az ágyból. Első dolgom az volt, hogy lerohantam a konyhába ennivalót szerezni. A konyha bejáratát rejtő festményen megcsiklandoztam egy körtét, és már bent is voltam.
– Mannyyy! Éhes vagyok. Csinálj nekem valami finomat – szóltam kedvenc házimanómnak.
Egy kopasz, egészen sötét bőrű manófiú sietett felém. Amikor meghallotta a hangomat, nagy igyekezetében elejtett egy tálcát.
– Úrnőm – borult zokogva a lábam elé. – Tegnap elfogyott az áfonya, és Manny nem szerzett be többet Úrnőmnek. De Manny ma a sodrófával eltörte a karját, hogy az Úrnő helyett szenvedjen.
– Nagyon helyes – nevettem, majd az eléggé furcsa pózban fityegő karjának szegeztem pálcámat. – Ferula – szóltam, és máris szoros sínpólya volt törött végtagján.
Hónapok óta ismertem már a manót. Kész mazochista volt! Már meg se próbáltam megakadályozni önpusztítását. Ha ez jó volt neki…
– Úrnőm olyan jó hozzám, Manny meg sem érdemli!
– Oh, dehogynem. Sőt, ha végre tizenhét leszek, el is viszlek innen, ha szeretnéd – simogattam meg kopasz kis feje búbját.
– Úrnőm megtenné?
Bólogattam neki, majd visszatessékeltem a serpenyők közé. Végül is fahéjas zabkásával állt elő nekem. Imádom Mannyt.
Addig-addig szórakoztam a konyhában, míg már késésben voltam. Halkan fel is sikkantottam, mire Manny fenyegetően nézett körbe.
– Mennem kell – motyogtam, és már kint is voltam.

Rekordidő alatt értem ki a pályaudvarra. A Roxfort Expressz épp akkor futott be. Jobbra-balra kapkodtam a fejem, Remust keresve a tömegben. A gomolygó füstben először James és Lily párosát pillantottam meg, amint nevetgélve, kézen fogva sétáltak, nyomukban Peterrel. Amikor kiszúrtam a feléjük siető Remust, iszonyú fájdalom nyilallt a szívembe. Egy hollóhátas lány derekát karolta át, és épp csókot váltottak. Kővé dermedtem. Hogy tehette ezt velem?! Sírva rohantam vissza a kastélyba, és végül a konyhában kötöttem ki, Manny nyakában zokogva.