Tizenegyedik fejezet ¤ Péntek 13.

XI. fejezet ¤ Péntek 13.

Ella és Lily még sokáig beszélgettek az estéről, a fiúkról és arról a bizonyos csókról. Mindketten fantasztikusan érezték magukat a bálon. Világos volt, hogy fülig szerelmesek, és talán én is az voltam. Annyira jól éreztem magam Remusszal…
El sem hiszem, hogy ez történik velem, mondtam magamban.
A lányok már rég elaludtak, de az én szememre nem jött álom. Azon gondolkoztam, hogy tudat alatt Ellának és Lilynek mennyire hasonló ízlése van mindketten a rosszfiúkra buktak! Engem, velük ellentétben a jófiúk vonzottak. Számomra Remus pont tökéletes volt: helyes, okos, kedves… Tuti, van vele valami gubanc. Senki sem lehet ilyen tökéletes! Kivéve talán Ellát.

Fogalmam sincs, mikor szenderültem el végül, de reggel későn keltem, azt tudom. Mindenfelé nagy kiabálás volt. A tanárok a diákokat, a diákok pedig egymást sürgették, mert a Roxfort Expressz már indulásra készen várta a téli szünetre hazaindulókat. Kiderült, hogy azért hozták idén előrébb a téli szünetet, mert az erős havazás miatt az iskolai vonat alig tudott közlekedni. Legalább jó hosszú szünidőnek néztünk elébe.
Reggeli, álmos fejjel és csipás szemmel sikerült orra esnem, amikor kikászálódtam az ágyból, és nagy meglepetés ért, mikor a falon lévő naptárra pillantva a Péntek 13. felirattal találtam szemben magam. O-ó, rosszat sejtettem.
Ella és James úgy döntöttek, hogy lekísérik Lilyt az állomásra, ezért leszöktek Roxmortsba Siriusszal együtt. Én szimplán lesétáltam a távozókkal. Lassabban haladtam, mint ők. Teljesem elmerültem a gondolataimban, biztos voltam benne, hogy elfelejtettem valamit. Mire a vonat mellé értem, már nagyban folyt a búcsúzkodás Lily és James között, vagyis egymásra cuppantak. Kicsit furi volt őket együtt látni, de azért szép pár voltak.
– Hiányozni fogsz – mondta James, miután elengedte Lilyt, és felsegítette a szerelvényre.
– Te is nekem – felelte. – Nem is tudod, mennyire!
James arcán egy pillanatra átfutott valami, amit nem tudtam beazonosítani. Néhány másodperc múlva a mozdonyvezető sípja megszólalt, s a vonat megmozdult, James pedig egy hirtelen mozdulattal felugrott a kocsira szerelme mellé.
– James! – sikoltotta Lily.
Azzal a Roxfort Expressz eltűnt a horizonton, és én megrökönyödve bámultam annak hűlt helyét. Ekkor esett csak le, hogy Remus is hazautazott, hogy a karácsonyt a szüleivel töltse. Megígértem, hogy kikísérem, és még csak el sem búcsúztam tőle! A rohadt életbe! Utálom péntek tizenharmadikát! Legszívesebben úgy hisztiztem volna, mint Ella, amikor Madam Malkin nem akart belemenni, hogy a roxforti öltözködési szabályoktól eltérően neki rövidebb szoknyája legyen… Maradjunk annyiban, hogy én ennél a résznél inkább kisétáltam az üzletből.

Addig-addig gondolkoztam, mit csináljak, amíg teljesen egyedül maradtam. Nem tudtam, mitévő legyek. Vissza akartam menni a kastélyba, de a szárnyas vadkanokkal szegélyezett kapu nem engedett be. Bosszankodva indultam Elláék után. Egy darabig követtem a nyomaikat a hóban, de Roxmortsba érve elvesztettem őket. Némi töprengés után rájöttem, hogy a Tiltott Rengetegen keresztül eljuthatok a birtokra. Csak remélni mertem, hogy nem akadok össze semmivel.
Vettem egy nagy levegőt és bevetettem magam a sűrűbe. Volt egy olyan érzésem, hogy rosszfelé megyek, de tudtam, éreztem, hogy folytatnom kell az utam.
Épp egy bozótoson verekedtem keresztül magam, mikor megtörtént a baj: három kentaurba botlottam. Említettem már, hogy nem szívlelem ezt a napot? Hiába voltam macska alakomban, mégis az volt a benyomásom, hogy már vártak rám.
– Biztos ez? – kérdezte a legnagyobb.
– A csillagok egyértelműen ezt mutatták – felelte a mellette álló fekete, majd felsandított az égre.
– Ő pedig… - lépett közelebb a világosszürke.
Felborzoltam a bundámat, és elővettem legszebb mosolyom, de nem használt. Bár ha jobban belegondolunk, egy két és fél méter magas kentaur miért is ijedne meg egy cicától?
Jól van na… próbálkozni még lehet, mondtam magamnak.
Lehajolt hozzám, és felemelt. Erősen megmarkolta a bundámat, én pedig hiába kapálóztam, nem tudtam szabadulni.
Miért mindig én?!
– Igen, ő az – állapította meg. – Ne félj tőlünk, nem bántunk – szólt hozzám. – Firenze vagyok – zárta le a társalgást egy kurta bemutatkozással.
Valahol a közelben egy farkas üvöltött. Nagyon megijedtem, mikor a kentaurok futásnak eredtek, s magukkal vittek engem is a táborukba. Patáik szélsebesen robogtak a hóban, így hamar oda is értünk. Félelmetes volt ennyi teremtményt látni magam körül.
– Mit akartok tőlem? – kérdeztem remegve, miután a kentaur elengedett és visszaváltoztam.
– Hát nem tudod? – kérdezte egy sötétbarna szőrű.
– Mégis honnan kéne tudnom?
– Talán mégse ő az – kezdték már megint a beszélgetést.
Hahó, én is létezek!, motyogtam.
– A Vénusz sötét árnyat vetett a Plútóra, ő az! – Nekem ez kínai. Sose voltam jó asztronómiából.
– Még nem áll készen – szállt be egy újabb fél a vitába.
Ennyi erővel akár le is léphetnék, azt se vennék észre, bár lehet, hogy majd kiolvassák a csillagokból…
Igen, mérges voltam. Nem kicsit, nagyon.
– Rendben, várunk még – zárta le a vitát a Firenze nevű.
Köhintettem egyet, erre rám néztek, de úgy, mintha nem értenék, mit keresek én itt. Csakúgy, mint otthon…, folytattam a kommentálást.
– Elmehetek végre? – kérdeztem kissé ingerültebben, mint szerettem volna.
Mérges patadobogtatás lett a jutalmam.
Ezek hülyét csinálnak belőlem! – Összefont karokkal indultam el az egyik irányba.
– Az iskola arra van – mutatott Firenze az ellenkező irányba, majd mellém szegődött, hogy elkísérjen – gondolom én.
Jó sokáig szótlanul mentünk egymás mellett, amíg a kentaur fel nem tett egy kérdést:
– Szoktak lenni megérzéseid?
– Tessék? – hökkentem meg.
– Nem villannak be váratlanul képek a fejedbe? Nem tudod ösztönösen, mit kell cselekedned?
– Nem – hazudtam egyenesen a szemébe. Igen, ezt is Ellától tanultam.
Firenze egy pillanatra elgondolkozott, majd folytatta:
– Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz – köszönt el.
Az erdő szélén álltunk, még egyszer rám nézett gyönyörű kék szemeivel, majd sarkon fordult, és eltűnt a rengetegben.
Mégis mi a fenét akartak ezek tőlem? Megrémítettek. Egyáltalán honnan tudnak rólam ennyit? A kérdések ezerrel pörögtek bennem, de egyikre se akartam választ kapni. Csak legyen már vége ennek a napnak, könyörgöm!

Órákig kóboroltam össze-vissza. Teljesen ki voltam akadva. Mikor éhesen, fáradtan végre felbandukoltam a klubhelyiségbe, ott néhány alsóbb évest leszámítva csak Ellát és Siriust találtam. A kandalló előtt ültek egy karosszékben, Ella Sirius ölében. Nevetgéltek, csókolóztak és valamilyen csokis dologgal etették egymást. De jó egyeseknek…
– Jaj, ne! Sirius, neee! – visítozott Ella, ahogy a srác felkapta és felcipelte őt a fiúk hálójába.
Utánuk mentem, hogy legalább ő ne kerüljön bajba ma. Mire beértem őket, már az egyik ágyon estek egymásnak.
Na jó, én inkább megyek…, hátráltam ki lassan.
– Jó éjt – mondta hirtelen Ella, kitépve magát Sirius öleléséből, és az oldalára fordult.
A griffendéles meglepődött kissé, de vette a lapot. Leoltotta a villanyt, és hátulról átölelte a lányt.
Vajon melyik lehet Remus ágya?, találgattam.
A szoba távolabbik sarkában lévő nyilván Peteré. Akkor jobb vagy bal? A jobboldali felé indultam el. Jó választásnak bizonyult, az egészet átjárta Remus megnyugtató illata. Fel is ugrottam rá, mert eldöntöttem, hogy ott alszok.
– Ella? – szólalt meg Sirius.
– Igen? – kérdezett vissza Ella.
Nagy hallgatás után kimondta:
– Szeretlek.
Ella felült az ágyban és felé fordult.
– Biztos? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – válaszolta félénken.
– Én is szeretlek – mondta még mindig ugyanolyan hangsúllyal.
– Ez meggyőző volt – jegyezte meg nagyot nyelve Sirius.
– Igen? – kérdezte, majd rávetette magát barátja ajkaira.
Innentől kezdve hangjukat sem lehetett hallani, csak a cuppogásuk törte meg a csendet.

Másnap reggel arra keltem, hogy Rómeó ágyba hozta a reggelit Júliának.
Igeeen, végre 14-e van!
– Oh, de édi vagy – mosolygott Júlia. – Sandy, gyere ide kiscicám, hopp! – ütögette meg nekem az ágyat, én pedig engedelmesen felugrottam mellé.
Sirius furcsán nézett rám. Mondani is akart valamit, de inkább becsukta a száját. Amíg ők reggeliztek, addig nekem is kijutott a jóból: kolbász, rántotta, lekváros pirítós… Tetszett az összeállítás. Reggeli után a „ház ura” – egyetlen itt karácsonyozó griffendéles fiú lévén – azt találta ki, hogy menjünk le a tóhoz.
Egy gyors öltözést követően Ella ölbe kapott, ő maga pedig lovagjába karolt.
Mi, lányok csak ámultunk-bámultunk. A tó befagyott vizén, vagyis most már jegén hatalmas szánkószerű hintók várakoztak, melyek elé fehér lovak voltak befogva.
– Hölgyeim – hajolt meg előttünk Sirius, és én azt hittem, mindjárt megölöm.
– Mi ez a többes szám? – kérdezte számonkérőn Ella.
– Miért? Sandra talán nem lány macska? – kapcsolt gyorsan.
– De, az – felelte, s közben gyanakvóan nézett rám.
Ha lebuktat, én tuti kinyírom!
Felszálltunk a hintóra, Sirius pedig intett a pálcájával, mire a ló elindult a jégen. Komolyan elkezdtem attól félni, hogy bele fogunk fulladni, annyira recsegett alattunk a jég. Kérlek, csak most ne váljon be az előérzetem!
Amúgy az egész nagyon romantikus volt, illetve lett volna, ha Remus is velünk utazik.
Ha túlélem, esküszöm, küldök neki egy levelet, fogadtam meg.
Ahogy a lovacskák húzták a hintót, Elláék egymást átölelve, csendben beszélgettek, én pedig a tájat csodáltam: a hóesést, a fákról csüngő hatalmas jégcsapokat, és hallgattam a tél csöndjét. Ezt neveztem tökéletes szombat délelőttnek, de csak neveztem, mert ha nem jött volna be egy kis baki, akkor meghazudtoltam volna önmagam. Szórakozottan bámultam épp az alattunk elsikló jeget, egészen addig, míg ki nem estem. Gurultam egy-két métert, de szerencsére nem lett semmi bajom egy kis ijedtségen kívül. Elláék viszont majdnem szívrohamot kaptak. Sirius megfékezte a lovakat, és fejvesztve rohantak felém mindketten. Mikor odaértek, Ella felkapott, és össze-vissza szorongatott. Majdnem megfulladtam. Még ideje se volt szegénynek, hogy lenyugodjon, máris jött a következő csapás: az ácsorgó hintó alatt elkezdett repedni a jég. A lovak megvadultak, a beszakadó táblák pedig felénk közeledtek. Eszeveszett iramban kezdtünk el rohanni.
Mi van? Ezek még 13-a utóhatásai?
– A lovak! – kiáltotta Ella rémülten, miután biztonságos távolba értünk.
Hát igen, nagy állatbarát, ahogy azt James is megjegyezte neki egyszer Siriusszal kapcsolatban. Szegény párákra csak halál várt. Az egyik ló már félig a vízbe süllyedt, a másik pedig ijedtében lábával aprította a jeget, amivel csak rontott a helyzetén, de kijjebb ő sem tudott jutni, mivel sajnos még mindig a süllyedő hintó elé voltak fogva.
– A francba – mordult fel Sirius, aki elindult megmenteni őket, oldalról közelítve a lovacskák felé.
Miután másodjára sem sikerült neki, hogy pálcájával eloldja őket, Ella sürgetni kezdte.
– Menj közelebb!
– Igen? – kérdezte, mint akit hülyének néznek. Egy félpercnyi mélázás után elkiáltotta magát. – A rohadt életbe, nem vagyok normális! – És visszaszaladt, hogy kézzel oldja ki őket.
Már indulni akart visszafele, de ahogy lépett egyet, megreccsent alatta a jég. Ella eddig örömtelin nevetett és tapsikolt, mint egy ovis, ám most halálfélelemmel teli pillantást váltottak.
– Sirius – suttogta majdnem sírva.
Ő a fejét rázta. Megpróbált tenni még egy lépést, de a jég tovább repedt alatta. Mindannyian tudták, hogy ha beesik a jéghideg vízbe, azonnal szörnyethal. Varázsigék tucatjai futottak át az agyamon, de nem találtam semmi használhatót.
– Sandra, maradj itt – szólt rám erélyesen Ella, és elindult szerelme felé.
– Ella, mit csinálsz?
– Kihúzlak valahogy.
– Nem tudsz idejönni!
– Nem érdekel, akkor veled együtt fulladok meg! – Így kiáltoztak egymásnak.