Tizedik fejezet ¤ A bál

Tizedik fejezet ¤ A bál

Már jócskán december közepén jártunk, de a fagyos levegő ellenére az igazi tél még nem érkezett meg.
Reggel a zsibongó diáksereget McGalagony pohárkocogtatása csendesítette el.
– A karácsonyi szünet előtti napon iskolánk idén bált rendez. Megjelenés: párokban és illő öltözetben – tette még hozzá.
Izgatott hangzavar lett úrrá a nagytermen. A tekergők is összesúgtak. James büszke mosollyal az arcán fordult Lilyhez, de a lánynak már hűlt helye volt. Ella és ő ugyanis felpattantak, és elsiettek valahova. Nem is voltam rájuk kíváncsi. Az elmúlt másfél hónapban jól elvoltak nélkülem is, elfoglalva a saját kis életükkel.
Ami Lilyt illette: James továbbra is töretlenül ostromolta őt. A lány egészen megváltozott a szakítása óta. Már egész sokszor beszélgettek, nevettek, de Lily nem adta be a derekát. Eddig…
Eközben Ella és Sirius lett a Roxfort új álompárja. Bár ezt nem mindenki nézte jó szemmel. Például azok a lányok nem, akik fenyegető üzeneteket vagy kellemetlen meglepetéseket küldtek neki. Még most is röhögök, mikor arra a bűzbombás esetre gondolok. Ha-ha-ha. Egy hétig olyan szag lengte körül Ellát, hogy nem bírtam a közelében maradni. Szegény Sirius…
Na igen, rólam is essen pár szó. Én természetesen Remust tartottam szemmel. Sóhajtottam egyet, és lehajtott fejjel baktattam az előcsarnok felé.
Én reménytelen eset vagyok, állapítottam meg nagy bölcsen.
Az utóbbi időben kezdtem vészesen beleesni Remusba. Azok a borostyán színű szemek teljesen megbabonáztak. Miattuk mostanában is sikerült belekeverednem kisebb-nagyobb csetepatékba a tekergőkkel, de vagy közbejött valami, vagy ellógtam előlük, így továbbra sem kaptak el. Mindenesetre én is tudtam, hogy nem mehet ez így örökre.

Na, csak emlegetni kellett őket. A márványlépcső árnyékában ácsorogtak épp. Észrevétlenül suhantam el mellettük… legalábbis azt hittem. Amint kiértem az udvarra, megint furcsa előérzeteim támadtak. Bevillant két kép: anyuék és egy fekete bagoly. Egy másodpercnyi döbbenet után a bagolyház felé rohantam, nem törődve semmivel és senkivel.
Néhány perc elteltével megérkeztem. Gondolkodás nélkül szaladtam be a bagolyházba, és érzékeim ismét nem csaptak be: egy fekete bagoly várt rám egy levéllel. Azonnal átváltoztam, és kikaptam a pergament a madár csőréből. Miután nagy nehezen kibontottam, azonnal olvasni kezdtem.

Drágáim!
Nagyon sajnáljuk, hogy eddig nem írtunk nektek, de nem lehetett. Ne aggódjatok, nincs semmi baj! Reméljük, ti is jól vagytok, és jól viselkedtek. Gratulálunk a vizsgákhoz, és további kitartást kívánunk. Arra kérünk titeket, maradjatok az iskolában a karácsonyi szünet idején a biztonság kedvéért. Mást most nem írhatunk. Borzasztóan hiányoztok!
Ölel titeket: Apu és Anyu

A sorokat olvasva a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Örömkönnyek csillogtak szememben, magamhoz öleltem a levelet, és nevetve fordultam meg. Ám nem egészen az a kép fogadott, amire számítottam. A szabad kijárat helyett a lazán álldogáló tekergőket pillantottam meg.
O-ó, itt baj lesz, futott át az agyamon.
Tettem egy tétova lépést hátra, de megcsúsztam egy adag bagolytrutyiban, és seggre estem.
– Na, még ez is! – bosszankodtam, a tekergők pedig egyre közeledtek.
Gyorsan körbepillantottam, és felnyögtem. Nem volt kiút, így kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy nekem itt bizony végem van! Micsoda művészi gondolataim vannak…
Egy kéz nyúlt felém, Remus keze. Elfogadtam, segített felállni, majd elengedett. Merlinre, milyen lovagias!
– Hello, Sandra – köszönt Sirius.
– Ööö, sziasztok – köszöntem vissza egy félszeg mosoly kíséretében.
– Nem szeretnél nekünk mondani valamit? – kérdezte James.
– Hát, én… - A határozottság mintaképe vagyok.
– Sétáljunk egyet – ajánlotta Remus, és karon ragadott, a másik oldalamat pedig James foglalta le.
Egyébként élveztem volna a helyzetet, de így…
– Tehát ki is vagy te tulajdonképpen, Sandra? Már ha ez az igazi neved – kezdte a vallatást Sirius.
– Sandrának hívnak, és tudjátok jól, ki vagyok. Minek ez a színjáték?
– Színjáték? Te egy bejegyzetlen animágus vagy! Akkor most ki színészkedik? – fűzte tovább James.
Peter cincogva röhögött. Vetettem rá egy sötét pillantást.
– Nicsak, ki beszél – vágtam vissza.
Erre megtorpantak. Nocsak! Érzékeny pontra tapintottam volna?
– Voltaképp minek is jártok a Fúriafűzhöz? – vettem át a vallató szerepét.
Hirtelen összenéztek, én pedig Remusra pillantottam.
– Itt most mi kérdezünk – próbált erősködni Remus, de elpirult arca nem volt túl hatásos.
Felhúztam a szemöldököm, és elvigyorodtam.
– A kérdés továbbra is az, ki vagy te! – ragadta ismét magához a szót Sirius.
– Elladora testvére vagyok – adtam be a derekam a válasszal.
Látszott, hogy nem erre a feleletre számítottak, mert leesett az álluk. Kétkedve néztek végig rajtam. Magasabb voltam, mint Ella, és az ő sötét hajához, tengerkék szeméhez és vékony arcához képest nekem világosbarna hajam, illetve szemem és kerekded arcom volt.
– Biztos vagy te ebben? – kérdezte James.
Bólogattam.
- Akkor miért bujkálsz? – szólalt meg Remus.
– Hogy vele lehessek.
– Aha – állapították meg.
Hát igen, csak a hülye hinné el, hogy igazat mondok, de a jelek szerint ők ebbe a kategóriába tartoztak…
– És ti? – kérdeztem vissza.
– Mi? Mi mi?
Összegörnyedtem a röhögéstől James bamba képét látva. Percekig fuldokoltam. A fiúk először furán néztek rám, de amikor elkezdtem csuklani, ők is beszálltak. A nevetésbe, nem a csuklásba.
Annyira boldog voltam. Hirtelen lettem valaki. Már nem kívülállóként szemléltem az eseményeket, hanem a részükké váltam. Minden nap azt kívántam, bár kiszabadulnék börtönömből, hogy megmutassam magam a világnak, és tessék: minden vágyam teljesült! Úgy éreztem, végre élek!
– Már nem is emlékszem, mikor nevettem ilyen jót utoljára – állapítottam meg, miután sikerült megnyugodnom.
– Ez tényleg jó volt – helyeselt Remus.
A szemébe néztem, és elpirultam. Azt hittem, mindjárt elolvadok. Olyan sebezhetőnek éreztem magam vele szemben.
– Én elárultam a nagy titkom. Most ti jöttök. Mit is csináltok, amikor eltűntök a Fúriafűz alatt?
Ismét sokatmondó, komor pillantásokat váltottak.
– Légyszi – mosolyogtam rájuk szépen.
– Bulizni szoktunk – mondta végül James.
– Tényleg? És hol? – Csak nem hagytam abba. Tudtam, hogy nem mondanak igazat.
James szólásra nyitotta a száját, de Remus leintette.
– Ágas, szerintem nem kéne.
– Ugyan, Holdsáp. Megmutatjuk neki – kacsintott Sirius.

Fogtuk magunkat, és elbattyogtunk a Fúriafűzföz, közben pedig jókat nevettünk. Mikor odaértünk, Peter patkánnyá változott, a fa csapkodó ágai közé szaladt, és megérintett rajta egy görcsöt, mire az mozdulatlanná dermedt.
– Csak a hölgy után – tuszkolt be Sirius egy nyíláson. Egy kisebb esést követően egy sötét alagútban találtam magam. A lábamnál Peter fontoskodva rohant előre. Féltem kicsit. Némi botorkálás után egy ajtón átlépve egy kissé lelakott házban találtam magam.
– Mi ez a hely? – kérdeztem gyanakodva.
– A Szellemszállás – felelte nemes egyszerűséggel Sirius.
Az állam a padlón kopogott, és csak hebegtem-habogtam össze-vissza.
– Nyugi – veregetett vállon James. – Itt nincsenek szellemek. Az csak mese – kacsintott.
Miért éreztem azt, hogy rosszban sántikáltak?
– Ideje visszamennünk – szólalt meg ismét James. – Néhány perc, és kezdődik az edzés – állapította meg.
Így hát visszamentünk, s amint újra a szabadban voltam, felvettem animágus alakomat.
– Miért változtál vissza? Már nem kell titkolnod semmit – értetlenkedett Remus.
– Merlinre, eszetekbe ne jusson elárulni senkinek se, hogy láttatok! – hüledeztem, miután visszaváltoztam. – Még Ellának se! Nektek se szabadna tudni!
– Miért? – kérdezte Sirius.
– Azt nem… nem mondhatom meg! De kérlek, ne, egy szót se.
– Mit titkolsz ennyire? – kérdezte James.
– Értsétek meg, Ellát akár ki is csaphatják, ha valaki megtudná, hogy egy bejegyzetlen animágust rejteget! – füllentettem.
Azt mégse mondhattam, hogy ezen a családom és a saját életem múlhat, mert túl sokat kérdeztek már eddig is rólam.
– Rendben – bólintottak.
– Köszönöm – mosolyogtam rájuk, majd átváltoztam és elrohantam.

Miután elváltam a fiúktól, felsiettem a klubhelyiségbe, hogy megmelengessem a tagjaimat. Ellát és Lilyt a hálónkban csíptem el.
– Sandy, kiscicám! Hol voltál? – kérdezte Ella, mikor beléptem.
– Szóval épp a könyvtárból tartottam vissza reggeli után, mikor James megállított, és elhívott a bálba, és… - folytatta Lily a mesélést.
– Tényleg? Siriusnak eszébe se jutott még – vágott közbe Ella.
– … és igent mondtam – fejezte be a mondatot Lily fülig érő szájjal.
– Micsoda? De jóóó! – ugrott barátnője nyakába. – Gratulálok! És hogy-hogy?
– Nem tudom, csak… azt éreztem, hogy igent kell mondanom.
– Végreee! Áh, úgy örülök – ujjongott.
– Na, siess, mert elkésel edzésről – sürgette Lily Ellát.
– Merlinre, valóban.
Ella gyorsan összekapta a cuccait, és lesietett a pályára. Először nem akartam vele menni, de a klubhelyiségben odajött hozzám Remus, és miután körbenézett, ki hallhatja meg, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni. Nyávogtam egyet, ami igent akart jelenteni, és útnak indultunk.

Az év utolsó kivddicsedzésére a csípős idő ellenére egész sokan kíváncsiak voltak.
– Nem változol át? Elég sokan vannak. Nem fognak észrevenni – mondta Remus.
A háta mögé sétáltam, és ott változtam vissza. A hideg szél az arcomba fújt néhány tincset, amit kisimítottam, és Remus borostyán színű szemeibe néztem.
– Leülünk? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam. – Te nem vagy animágus? – indítottam el a témát.
– Nem, én nem – felelt lelombozva.
– És James? Őt se láttam még állatként.
– De igen, ő az; szarvassá tud átváltozni.
– Nahát, szarvassá? – csodálkoztam – Tök jó.
– Az – mondta.
Egymást bámultuk. Ki tudja, meddig folytattuk volna a szemezést, de nagy hangzavarra lettünk figyelmesek.
– Tapmancs, vigyázz! – hallottuk James hangját.
– Ááááúúúú – ordította Sirius, miután telibe találta egy gurkó, amit Ella küldött neki szándékosan. – Ezt miért kaptam? – kérdezte dühösen.
– Találd ki! – kiabálta Ella, és mérgesen elvonult.
– Nekem most mennem kell – fordultam Remushoz.
– Megértem. Azért beszélünk még? – kérdezte zavartan.
– Persze – válaszoltam nyugodtan, de belül dübörgött a szívem.

Ella egész este Siriust szidta, és úgy elbújt előle, hogy csak másnap délben találkoztak.
– Ella! Ella! Várj, kérlek – állította meg a zsúfolt folyosó közepén.
– Mi van? – tette keresztbe a karját Ella.
Sirius erre letérdelt. A körülöttük lévő embertömeg megtorpant. Mindenki azt hitte, hogy itt lánykérés lesz.
– Elladora Watson, megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem a bálba?
Az említett színpadiasan elgondolkodott.
– Igen, Sirius Black – felelte mosolyogva.
Sirius felállt, ölbe kapta Ellát, és megpörgette. Nevetésüktől volt hangos a folyosó. Végül e nagyszerű eseményt egy hatalmas csókkal ünnepelték meg.
Ez már olyan giccses, hogy én is mindjárt hányok, gondoltam, ahogy végignéztem néhány emberen.
– Marynek mégse lett igaza – hallottam egy hollóhátast.
– Ja – helyeselt egy másik. – Tuti, hogy csak bekamuzta, hogy lefeküdt Siriusszal.
Ugye rosszul hallottam?
– Mindegy – legyintett az előbbi, és továbbálltak.
Hogy ez a Malacka mekkora egy disznó…

A nap folyamán figyelmesebben róttam a folyosókat, és tényleg mindenki arról pletykált, hogy az álompár összezördülésének oka az a bizonyos incidens volt. Nevetséges! Minél hamarabb el akartam kapni Ellát, hogy felkészítsem a szóbeszédre, hiszen aznap volt a bál.
Mikor rátaláltam, épp a falnak támaszkodva kötötte be cipőfűzőjét. Oh, igen. Elfelejtettem megemlíteni, hogy mióta összejött Siriusszal, nem hordott magas sarkút. Vajon miért?
Odarohantam hozzá, megharaptam a cipőfűzőjét, és húzni kezdtem.
– Mi történt? – ráncolta a szemöldökét.
Egy falkárpit mögé surranva gyorsan visszaváltoztam, és előadtam neki a sztorit. Szegénynek le kellett ülnie a döbbenettől.
– Jól vagy? – kérdeztem, és megsimogattam a hátát.
– Nem tudom – válaszolta, majd a fejét a vállamra hajtotta. - Egyik délelőtt tényleg nem találtam semerre Siriust.
Még szerencse, hogy gyorsan beugrott, melyik délelőttről volt szó.
– Akkor velük voltam.
– Mi? – nézett rám értetlenül.
– A bagolyházban dekkoltak – füllentettem.
– Biztos?
– Igen – bólogattam. – Megyek, mielőtt jön valaki – mondtam ki hangosan, amit éreztem, és átváltoztam.
S láss csodát, Sirius lépett be a kárpit mögé.
– Kicsim… én nem, soha… tudod jól, hogy nem lennék képes… - kezdte a magyarázkodást, de Ella felpattant, és a nyakába vetette magát.
– Tudom – súgta.
Magukra hagytam őket. Az udvaron szerettem volna sétálni egyet, s nagyot néztem, mikor a kastély falai közül kilépve körülbelül Alaszkában találtam magam.
– Szia – köszönt egy hang.
Mit ne mondjak, a frászt hozta rám az a valaki. Megfordultam, és Remusszal találtam szembe magam.
Mi van, most ő követ engem?, futott át az agyamon.
Érdeklődve néztem rá, közben kicsit remegtem a hidegtől. Erre ő se szó, se beszéd lehajolt, és a karjaiba vett.
– Mit csinálsz? – akartam kérdezni, de csak egy nyávogásra futotta.
– Mutatok neked valamit – válaszolta, mintha értette volna kérdésem.
Hosszú perceken keresztül ballagtunk. Illetve ő ballagott, engem meg néha-néha megsimogatott közben. Azt hittem, mindjárt szívrohamot kapok!
Nem, Sandra, nem szerethetsz bele!, mondtam magamnak.
Féltem, hogy megint valami rossz fog történni. Egyszer is épp elég volt…
De Remus nem olyan, győzködtem magam.
– Itt volnánk – jelentette be hirtelen, s megtorpant.
Lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé. Egy magas szikla tetején álltunk, amelyről jól be lehetett látni a kastélyt, a parkot, a tavat, sőt még a rengeteget is. Óvatosan letett a földre, én pedig visszaváltoztam, és tettem néhány lépést a szakadék felé.
– Ez gyönyörű – ámuldoztam.
– Örülök, hogy tetszik – mondta, s hallottam, hogy mellém sétált.
– Lélegzetelállító – suttogtam, majd tüsszentettem egy nagyot.
Mondhatom, nagyon romantikus volt.
– Tessék – bújt ki gyorsan a kabátjából, majd a vállamra terítette azt. Na, ez már romantikus volt.
– Köszönöm – mondtam a szemébe nézve. Nem tudta állni a pillantásom, elkapta a tekintetét. – Neked nem kéne a bálra készülődnöd? – kérdeztem félénken.
– A bálra? – kapta fel a fejét. – De, de kéne, csak hát…
– Csak mi?
– Nem lényeges – legyintett.
– Dehogynem! Mondd… Tényleg, kivel mész?
– Én… eljönnél velem a bálba? – kérdezte lesütött szemekkel.
Azt hittem, rosszul hallok. Alig kaptam levegőt.
– El… elmennék, de nem szabad – préseltem ki magamból a keserű igazságot. – Így is túl sokat kockáztatok. – Szomorúan, mégis kérlelőn nézett rám. – Hát, talán ott leszek, és majd megoldom valahogy – adtam be a derekam. – De akkor most mennem kell.
– Rendben, menjünk – bólintott boldogan.
– Ezt visszaadom – nyújtottam felé a kabátját, s már át is változtam.

Amint beléptünk a Roxfort ajtaján, óvatosan elengedett, én pedig felsiettem a klubhelyiségbe. Mindenkinek akadt valami sürgős dolga. Készültek a hajak, sminkek, a ruhák után pedig helyükre kerültek a kiegészítők is.
Te jó ég! Mit fogok én felvenni?, kérdeztem magamtól.
– Ella, azonnal adj nekem egy báli ruhát – rontottam rá a fürdőszobában. Szegénykémet biztos megijesztettem, mert köpni-nyelni nem tudott. – Légysziii, én is ott akarok lenni! – meresztettem rá kiscicaszemeimet.
Egy percre elgondolkozott, majd azt kérdezte:
– A pirosat vagy a zöldet vegyem fel?
– A piros elég merész – állapítottam meg.
– Gondolod? Hm, akkor a pirosat veszem fel. Tessék, a zöld a tiéd lehet – nyújtotta felém.
Egy villámgyors zuhanyzást követően belebújtam a ruhába. Egy méregzöld, nyakba akasztós koktélruha volt, amihez Ella fekete, masnis magas sarkút ajánlott. Ezután a sminkem következett. Ella néhány mozdulattal füstös szemeket és fekete körmöket varázsolt nekem. A hajam göndör fürtjeit lófarokba fogta össze. Végül kaptam egy fekete retikült is.
Ezután segítettem Ellának belebújni a piros nagyestélyibe, ami nehéz feladatnak bizonyult. Miután a spagettipántokat kibogoztam, szorosabbra kellett vennem a fűzőt, és az ujján lévő gyűrűre kellett rávarázsolni a földig érő szoknya egy csücskét a baloldalon, hogy ha felemeli a kezét, szemmel látható legyen a lába. Nem is ő lenne… Ella is fekete kiegészítőkkel ruházta fel magát, majd vettünk egy mély levegőt, és kiléptünk a fürdőszobából. Ella emberként, én természetesen macska alakomban. Lily indulásra készen, egy fekete tortaruhában várt ránk. Malacka rózsaszín tütüt, Sue pedig egy babakék ruhát viselt.
A klubhelyiségben gyakorlatilag csak lányok tolongtak, leszámítva Petert, mert neki még nem volt párja. A fiúk ugyanis a nagyterem előtt várakoztak. A griffendélesek kisebb csoportokban vándoroltak le. Ella és Lily természetesen utoljára maradtak.
Az előcsarnokban már mindenki arra várt, hogy beléphessen a táncparkettre. Ezt a pillanatot választotta a két lány is a megjelenésre. Karöltve jöttek le a márványlépcsőn, szépen mosolyogva párjaikra. Minden tekintet rájuk szegeződött.
Mikor a résztvevők elfoglalták helyeiket, és a döbbent sutyorgás is alábbhagyott a Lily-James páros láttán, megszólalt a zene, s ezzel kezdetét vette a bál.

Klasszikus zenével nyitottunk. Erre alig néhány pár sétált ki a parkettre, a többség inkább a csillogóan feldíszített asztaloknál beszélgetett. A Tekergők, Ella és Lily az egyik sarokban foglaltak helyet.
Vidáman beszélgettek, viccelődtek, de ez engem nem túlzottan érdekelt. Csak Remust bámultam, ahogy ő is engem. Hosszú percekig szemeztünk még, majd gondoltam egyet, és elindultam kifelé. Hátrafordulva láttam, hogy Remus felállt az asztaltól, és a nyomomba eredt. A konyha felé vettem az irányt. Mikor úgy gondoltam, biztonságban vagyunk, visszaváltoztam. Remus szájtátva nézett végig rajtam, majd észbe kapott, megrázta a fejét, és így szólt:
– Nagyon csinos vagy – simított végig a bal karomon.
Teljesen beleremegtem az érintésébe, behunytam a szemem, és csak mosolyogtam.
– Felkérhetlek egy táncra? – kérdezte.
Nagyon megijedtem. Mi van, ha Ella meglát? De végül is, kit érdekel Ella, ha Remusszal lehetek?
– Boldogan – feleltem.
A nagyterem ezer éves falait rockzene rázta fel. Szinte mindenki ropta, így viszonylag nyugodtan vetettem bele magam a tömegbe, oldalamon Remusszal. Fogalmam sincs, mennyit táncoltunk, de fergetegesen éreztük magunkat. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a hangulat alábbhagyott, és nagy vita támadt az italos asztal mellett. Ha jól láttam, Malacka leöntötte Ella ruháját, erre ő pálcájával szétszaggatta a kis disznó tütüjét. Az egész terem rajta röhögött. A hangulat megint a tetőfokára hágott, de a rendbontás miatt a tanárok feloszlatták az estét. Már így is közel jártunk az éjfélhez.
– Nagyon jól éreztem magam veled – fordultam Remushoz kifelé menet.
– Én is – mosolygott rám.
Istenem, de édes volt…
– Hát akkor… - kezdtem zavartan.
– Jó éjszakát – köszönt el Remus, és egy puszit nyomott az arcomra.
Szégyenlősen viszonoztam a gesztust, majd gyorsan átváltoztam, mert feltűnt a színen az Ella-Sirius páros. Őket követve igyekeztem fel a klubhelyiségbe, de Sirius az ellenkező irányba vezette a kissé becsípett Ellát. Ő maga se volt józan, vad csókolózásba kezdtek, majd Sirius a falhoz nyomta Ellát. Egészen elmerültek egymásban. A fiú már a nyakát kóstolgatta, s egyik keze Ella fenekébe markolt, hogy közelebb húzza magához. Elkezdte feltornázni Ella szoknyáját is, de ekkor a lány észbe kapott.
– Sirius, ne… még ne – nézett rá komolyan.
A fiú megrázta a fejét, majd sóhajtott egyet.
– Ne haragudj – búgta a fülébe, melyre egy puszit is nyomott.
– Semmi baj. Menjünk aludni – mondta Ella, és kézen fogva sétáltak a Kövér Dámáig.

A klubhelyiségben egy hosszú, forró csók kíséretében elváltak egymástól, majd ki-ki ment a saját helyére. A még ott lézengő alsóbb évesek irigykedve nézték őket, s bevallom, én is.
A hálóba Ella csigalassúsággal vonszolta fel magát, majd miután bezárta maga mögött az ajtót, behunyt szemmel, mosolyogva dőlt neki.
– Te meg hol voltál? – kérdezte Lily.
– Siriusszal voltam – válaszolt.
– Mi?
– Nem, semmi nem volt, csak sétáltunk egyet – magyarázkodott.
– Oh, nem kell a mellébeszélés – nevetett Lily barátnőjén.
– Mellébeszélés? Akkor mesélj csak nekem arról a csókról, amit Jamesnek adtál azalatt a lassú szám alatt! Láttam ám mindent! – nevetett Ella.
– Hát, az úgy volt…