|
Második fejezet ¤ Újra a Roxfortban!
Natalye 2008.06.09. 18:02
Amint a cím is mutatja, Sissy visszaérkezik a Roxfortba, egypár régi ismerős felbukkan, James tovább próbálkozik Lilynél, Peter kítűnő megfigyelési képességekkel rendelkezik, Sirius bölcselkedik... ^^
Ó, és lenne egy kérésem: alul van egy kis téglalapocska... ^^ Ui.: Nem vagyok jó meterológiából, ezért elnézést, ha az időjárás nem megfelelő... ^^"
Újra a Roxfortban
Naná, hogy nem értünk vissza időben! Sajnos, az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó. Én meg nem abba a fajtába tartozom, aki lépten-nyomon megszegi. Akkor Alexával miért ne tehetnék kivételt? Egyszer élünk… De van egy kis bökkenő, és erkölcsnek hívják. Ráadásul Alexa nem is buta. Sőt! Átváltoztatástan a kedvenc tárgya, és jó belőle. Szegényt hamarosan úgyis kirúgják a Sirius Black nevet viselő illető magánszférájából… Oké, kisördög, sipirc a helyedre!
- Szervusz, Alexa!
- Szia, Phala! Nos? Sirius szabad?
- Nem, nem, nem! – suttogta a fülembe az érintett.
- Mit mondasz, szívem? Ráérsz?
- Valószínűleg rosszul hallottad, Alexa. Sirius ki se nyitotta a száját.
- Mi a lényeg? – beszélgetőpartnerem kezdett ideges lenni. Egy húron pendültünk.
- Ale, ebben a minutában fontos elintéznivalóm akadt. Ha itt és most nem, a Roxfortban biztos több időnk lesz egymásra. – Sirius csókot dobott a lánynak, és a viszonzás nem sokban különbözött. Alexa meglibbentette barna haját, és eltipegett.
Komolyan, az efféle társalgások kimerítik az „agyatlan” fogalmat. Mélyet sóhajtottam.
- Lógsz nekem – fordultam Siriushoz.
- Ó, ez volt szívem minden vágya! A bölcs Phalának tartozni… - színpadiasan meghajolt.
- Tudod, hogy utálom, ha Phalának hívnak. Olyan… Olyan…
- Nem te.
- Pontosan. De ez is milyen értelmetlen. Mint a Phala.
- Ha továbbra is megtiszteljük jelenlétünkkel ezt a pár négyzetcentimétert, lemaradunk a „Nagy Szerelem Kezdetéről” vagy „Ágas Mégegyszeri Pofáraeséséről”. Kíváncsi vagyok, mi a végkifejlet.
- Kárörvendő nap köszöntött ránk, de leginkább Sirius Blackre.
- Szellemes.
Elindultunk – megszakítás nélkül. Jó messze elkeveredtünk… Kibámultam az ablakon a tovasuhanó tájra, és elmélkedtem.
Phalaenopsis Vita a nevem. Aranyvérű családból származom, mégis tökéletesen beilleszkedünk a muglik társadalmába. Nyár közepén, mikor a nagynénémtől kezdve a nővéremen át az apukámig mindenki a szabadságának örvend, ugyanúgy viselkedünk, mint a varázstalan emberek. Anya meg szokta szervezni a „Ki süti meg a sütit előbb?” című játékot a háziasszonyok között. A verseny végére általában úgy nézek ki, mint akinek a fejét először egy kedves kis madárka fészeknek használta, majd kiköltött rajta, végül odaajándékozott a hónak. Nem öt percig zuhanyozom utána…
Majd’ elfelejtettem, hogy Lore, Lily, Eileen, Fee a szerelmével, Alexszel, Alice a barátjával, Frankkel, Sirius, James, Remus, Peter, meg hogy én se maradjak ki, „összefutunk” valamelyikünk házában. Jobbanszólva Siriusnál nem, mert az anyja kitagadta. Azután Jameshez költözött. Amint meghallottam a hírt, első utam a Potter-kúriához vezetett. Sirius nem bánkódott, sőt ugrált a boldogságtól. Mi meg Jamesszel lelkiismeretes barátokként igyekeztünk segíteni neki a „Szakadjon be a szalon plafonja!” ügyben. Öhm… sikerült a tervünk. Fel sem fogtam, hogy „Úristen, zuhanunk!”, már földet is értünk James szülei előtt. Úgy néztek ránk, hogy ott helyben ásni szerettem volna a sírgödrömet. Aztán el kezdtek nevetni. Nem vicc. Nevetni. James és Sirius meg rajtam röhögött, vagyis inkább az arckifejezésemen. Tényleg azt gondoltam, bolondok házába kerültem… Nem maradtam sokáig merev múmia. Miután egy órán keresztül élvezhettük a hülyeség „káros” hatásait – „hasfogás”, „ padlóköszöntés”, „egéráztatás”, - kiderült: valójában Mr Potter rombolta le a mennyezetet. Hogy miért? Egy kacsintással válaszolt. Igaz, semmi probléma nem akadt, hisz Mrs Potter seperc alatt összeforrasztotta a maradványokat. Mivel a vakolat fehér, – általában – otthon huzamosabb ideig áztattam magam. Szóval a fél nyaramat a tus alatt töltöm.
- Sissy!
Nem is emlékszem, hogy változott át a Phalaenopsis Sissyre. Mikor megkérdeztem anyát, elnevette magát. „Cecilie örömére szolgált ötéves korában, ha lerövidíthette családtagjai nevét. Szerinted, miért lett Silvana Silva? Vagy Valentin Valie? A sajátját, Cecilie, és az enyémet, Aurelie egyszerűen Lie-re alakította át. Még szerencse, hogy engem anyának hívtok.”
- Sissy! Sissy!
Így becéz most már mindenki, aki ismer és szeret. Sissy. Aki meg nem, az Phalának…
- Sissy! Sissy! Sissy!
Megmondtam. Mindenki.
- SISSY!!!
- Mi van?! – Ahogy visszatértem a valóságba, egy értetetlen, bamba és nem kevésbé dühös Siriusszal találtam szembe magam.
- Á, semmi, csak fél órája szólongatunk, de Álomkisasszony fittyet hány ránk. Mellesleg mindjárt megérkezünk.
Az egész társaság engem bámult.
- Oké, gyerekek, nem vagyok doxi, szóval hess a dolgotokra!
Érdekes módon, szedelőzködni kezdtek, majd a fiúk elhagyták a kupét. Említettem már, hogy néha elég félelmetes tudok lenni?
Siriuskámat ki kell engesztelnem, egyúttal megköszönni, hogy épségben visszanavigált. Amikor kómás valómat próbálom ráhangolni a helyes „testhasználatra” – ami gyakran megesik, hisz mégsem Allelujával üdvözlöm a reggelt – a „kiszámíthatatlan” jelző lenne a legkifejezőbb. Olyankor se látok, se hallok. Lily egypárszor megemlítette, hogy ez „kóros”. Nem vagyok tökéletes, elismerem, de ő se az. Minek utasítja el Jamest? Ha nem tettem fel neki ezt a kérdést hatvanmilliószor, akkor egyszer sem. S a felelet? Fél órán keresztül megtisztel azzal, hogy James egy – ismétlem, egy – tulajdonságáról – ami természetesen rossz, hiszen nem lehet kitüntetni akárcsak a „jó” dicsérettel, esetleg az „elmegy” hangzású társával – csak nekem, csak akkor, csak azért… kiselőadást tart. James nem egy szentéletű gyerek – enyhe kifejezés - de igazán kedves is tud lenni, ha akar. Nem árt megjegyezni: egója van bőven. Ez Lily „kedvenc” témája: „James Potter egy felfuvalkodott hólyag, aki seprű nélkül is repülhetne!” Nem tehetek róla, de ilyenkor elfog a röhögőgörcs. Egy felfuvalkodott James, amint seprű nélkül repül…
- Sissykém, mi lenne, ha összepakolnál? - kérdezte Lore.
- Világvége – vigyorogtam.
- Talán elkerülne minket – csatlakozott Fee, és körbelendítette hosszú sötét barna haját. Következmény:
- Légy szíves, söpörd ki a sörényedet a számból! – kiáltott fel Lore. – Annyira nincs csodás íze, akármilyen samponnal is mosod.
- Oó, akkor mit fog szólni Alex?
- Fee, Alex totál belé van zúgva, te is belé, szóval kétlem, hogy a hajad íze eldöntené a mérleget a szakítás irányába…
- Miért íze? Miért nem illata?
- Azért, Lily, mert Alex Fee bozontját szokta rágcsálni. Nem tudtad?
- Valóban? Na és hogy tetszik a neki a „bozontod”, Fee?
- Nem találja sósnak? Lehet, hogy hoztam magammal paprikát is… - ajánlotta Eileen.
- Hülyék… - nevetett „bozontoska”.
- De te így szeretsz minket – mondtuk mosolyogva.
Fee kacagva bólogatott.
Hirtelen kopogásra lettünk figyelmesek. Mind a hatan az ajtó felé fordultunk. Két helyes pasi integetett nekünk, de az egyikük csak Feet, a másikuk Alice-t nézte. A következő szempillantásban, azt hittem, megsüketülök.
- Alex!
- Fee!
- Alice!
- Frank!
Kár, hogy nem állt rendelkezésükre egy mező vagy rét, mert akkor eljátszhatták volna a romantikus filmek végét: a szerelmesek meglátják egymást. Lélekszakadva el kezdenek rohanni (nem az ellenkező irányba). Mikor odaérnek… kidobják a reggelit. Ja, nem. Az a paródia. Szóval, forró ölelésben részesítik párjukat, és a csók sem marad el.
A kétszáz méterből elvesszük a nullákat, a müzlis szelet a helyén marad, és a jelenben termünk.
A lelkes üdvözlés lezajlása végett, Fee és Alice rejtélyes módon eltűntek, így négyen vártunk tovább a Roxfort felbukkanására… Ami vagy tíz öltözködéssel egybekötött összerámolással teli perc után be is következett.
Úgy szeretem a szeptember elsejét! Félreértés ne essék, nem a tanév kezdete, esetleg az óvodás szintet el nem érő mardekárosok viszontlátása miatt. Nem, nem. Azért tartozik ez a dátum a kedvenceim közé, mert ilyenkor az időjárás borús. Legalábbis északon. Na jó, ez így nem helytálló. Csak a Roxfort területén. Ebben az időben megbűvölik az ódon kastélyt, hogy köd telepedjen a környékére. Lélegzetelállító látvány, ahogy a száztornyú épület kibontakozik a titokzatos fellegekből… Mindig lenyűgöz.
Plusz az is rátesz egy lapáttal, hogy köd nélkül nem bírnék létezni. A köd kavargó, nyugodt, ősöreg, fiatal, szende, dühös, álmosító, élénkítő… s mindez egyszerre. A köd… az igazi otthonom. Azóta… Nem! Nem akarok Rá gondolni! Nem engedem!
Ő is szerette a ködöt… Ez lett a veszte…
- Sissy… - szólt hozzám halkan Lore. – Mennünk kell.
Letöröltem egy kósza könnycseppet, és bólintottam. Lore biztos észrevette a hangulatváltozásomat. A barátaim közül ő az egyetlen, aki tudja, mi történt… Mikor a Múlt megkísért, megért, és nem zavar ostoba „Jól vagy?” kérdésekkel…
Ahogy leszálltunk a vonatról, rögtön egy öntelt, nyekergő hang ütötte meg a fülem, akinek a gazdája, nem lehetett más, mint…
- Malfoy.
- Nyugi, Lore. Képzeld azt, hogy ő nincs itt – próbáltuk csitítani barátnőnket.
- Kikaparom a szemét… Kivágom a… - gyorsan elmotyogtam egy silenciót. Persze ez Lore-nak nem tűnt fel, és zavartalanul sorolta tovább a mardekáros különböző… öhm… temetőbe küldési taktikáit.
Soha nem szívlelte Luciust, de akkor gyűlölte meg igazán, mikor a fiú tavaly megátkozott hátulról egy elsős lányt. Lore úgy feldühödött, hogy Malfoy egy darabig a gyengélkedőn töltötte az idejét – ő meg büntetőmunkán.
- Vigyük el Malfoy közeléből – tátogtam Lilynek.
- Oké – suttogott vissza halmódra.
Lore-ba karoltunk, és miután megszüntettem a bűbájt, elkezdtük neki ecsetelni, hogy milyen szép a kastély, mennyi elsős van, hogy Hagrid, a vadőr nem változott, hány toronnyal büszkélkedhet pontosan a Roxfort…
Szerencsére nem kellett sokáig a zagyvaságainkat hallgatnia. Egy kislány bukkant fel a tömegben, és futva közeledett felénk. Ahogy Lore észrevette a csöppséget, mosolyogva leguggolt, és kitárt karokkal várta, hogy a húga a karjaiba szaladjon.
- Lorie! Lorie! Olyan izgatott vagyok!
- De Leny! Mit is ígértél nekem? Azt, hogy…
- Nem izgulooook! De én akkor is izgulok!
- Egy ilyen bátor… - kezdte Eileen.
- … okos… - folytatta Lily.
- … tündéri kislány, mint te, Leny… - vettem át a szót.
- … biztosan a Griffendélbe fog kerülni! – fejezte be Lore.
- Remélem, igazatok lesz… - mosolygott Leny. – Mert ha nem…
- Ötven csokibéka az én ravasz húgocskámnak!
Leny felkacagott, és integetve visszarohant Hagridhoz, aki kukafedél méretű kezével hívta az elsősöket.
- A húgod a te szakasztott másod – jegyeztem meg Lore-nak.
- Az biztos – értett egyet Lily.
- Belsőben és külsőben is – mondta Eileen.
- Még a nevetek is hasonló – bővítettem tovább felismeréseink listáját. – Annelore és Annalena.
- Viszont – hangsúlyozta Lily – egyikőtök sem szereti az Anne, illetve Anna nevet.
- Utáljuk – bólogatott Lore. – Nem is értem anyáékat. Mit esznek rajta?
- Elnézést, hogy megzavarjuk a hölgyeket a bizonyára egetrengetően fontos beszélgetésükben, de ha még itt óhajtanak ácsorogni egy darabig, lemaradunk a beosztásról. Meg a lakomáról.
- Potter, nem kell mindig a hasad korgását követni.
- Ezt most hagyjátok abba – szólt közbe Sirius, mielőtt a vita elfajult volna.
- Kéne egy fiáker… - állapította meg Peter.
- Bravó, Féregfark – gratulált Sirius. – Mert erre magamtól nem jöttem volna rá…
- Lehet, picim – megrezgettem a szempilláimat felé.
Sirius nevetve átkarolta a vállamat.
- Akkor igazán segíthetne nekem a kisasszony.
- Hmm… még meggondolom.
- Turbékolás vége – furakodott be közénk Lore. – Még el kell érnünk az utolsó kocsit.
Eileen, Remus, Peter csatlakozott hozzánk, így hatosfogatunk dülöngélve elindult.
Hamarosan Lily loholt el mellettünk sebesen… utána meg James. A szóváltásuk nem volt éppen halknak nevezhető…
- Szerintetek most min vesztek össze?
- Nem tudom, Holdsáp barátom. A szerelem kiszámíthatatlan… - bölcselkedett Sirius.
- Összejöttek? – kérdeztem reménykedve.
- Ők? – hitetlenkedett Eileen. – Előbb fog piros hó esni.
- Megszólalt a mi kis pesszimistánk – Remus észrevétlenül megpuszilta Eileen arcát, aki erre elpirult.
Olyan édesek! Azt gondolják, nem látjuk, hogy járnak. Próbálják titkolni…
Összenéztünk négyen, és elnevettük magunkat. Persze, ők nem értették jókedvünket. Nem baj. Nem „leplezzük” le szerelmüket.
A ló nélküli fiáker egyedül csak ránk várt. Lore már kezdett idegeskedni.
- Ha lemaradok a beosztásról, Leny soha nem bocsátja meg nekem… Remélem, a Griffendélbe kerül… Malfoytól megvédem…
Egész úton sopánkodott, mi vigasztaltuk. Úgy tűnt, imáink meghallgattatásra találtak. Ahogy beértünk a nagyterembe, be is vonultak a kicsik. Lelkesen integettünk Lenynek, aki – érdekes módon – mintha megnyugodott volna.
- Nézd, – suttogtam Lore-nak – a kis Leny máris megbabonázott mindenkit. Mint a nővére.
Lore elmosolyodott. Hamarosan…
- Sally, Annalena!
Leny úgy lépkedett a Teszlek Süveghez, akár egy királynő. A hasonlóság elképesztő volt közte és a nővére között. Hosszú, derékig érő szőke hajzuhatag, tengerkék szemek, huncut, mosolygós tekintet… Azt hiszem, nem csak én vettem észre… Lenynek ugyanannyi „kérője” lesz, mint Lore-nak…
- Griffendél! – hangzott a Teszlek Süveg döntése.
Lore úgy ugrált, mint egy ötéves gyerkőc, aki visszakapta a játékát, Leny nemkülönben.
Dumbledore szólásra emelkedett, de várnia kellet egy pár percet, míg a Sally-testvérek hajlandóak voltak ráfigyelni.
- Most, hogy kiörömködtük magunkat, szeretnék pár dolgot mondani…
- Az iskola melletti Tiltott Rengeteget nem ajánlott felfedezni egyetlen diáknak sem – darálta unottan a Sirius-James páros. – Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, hogy tájékoztassam a tanulókat: a takarodó ideje még MINDIG kilenc óra.
- Köszönöm az uraknak, hogy megtartották helyettem a beszédemet – mosolygott az igazgató. – Nincs más hátra… Irány az ágy!
- Végre! – James Lilyhez fordult. – Evans, mi a jelszó?
- Bunkóbban nem tudnád kérdezni? Amortentia.
James egy csöppet meglepődött, de azért jó éjszakát kívánt szíve hölgyének, aki nem reagált.
Mikor a fiúk hallótávolságon kívülre értek, és mi is elindultunk, letámadtam Lilyt:
- Miért nem adsz neki egy esélyt?
- Én?! Potternek?! – A tekintete azt a bizonyos „Hülye vagy?” kérdést tükrözte. „Okoskodásomat” figyelmen kívül hagyva eltűnt az elsősök közé.
- Te vagy hülye… - motyogtam.
- Talán nem marad mindig az – mondta Lore. – Na, gyere, Sissykém, ahogy a mi párjanincs igazgatónk kiadta parancsba: „Irány az ágy!”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
