|
XXI. fejezet ~ Ketten a gyengélkedőn
Betty 2008.07.10. 22:02
Először is boldog nőnapot minden kedves olvasómnak (aki nő/lány :D), meg persze sok udvarlót, és sok szerencsét az életben!
Nincs semmiféle figyelmeztetés, csak olvasd, és írj kritikát/véleményt!!!!
XXI. fejezet ~ Ketten a gyengélkedőn
Egy liliommal a kezemben tértem vissza a gyengélkedőre.
- Szia egyetlenem! – köszöntöm életem értelmének, aki látszólag már nem volt annyira sápadt. Jelentem, nem értek a női praktikákhoz…
- Szia – mosolyogva fogadott, és nem tudtam eldönteni, hogy ez igazi mosoly-e. – Azt meg kinek viszed?
- Virágot a virágnak elv még mindig érvényes – mondtam vigyorogva, és átadtam a liliomot. Majd adtam egy puszit arcára. – Hogy vagy?
- Egész jól. Vagyis jobban.
- Örülök neki! És miért hívattál? – szegeztem neki a kérdést.
- Úgy gondolom, hogy szeretnéd tudni, mi lett Lindával. Dumbledore-ral beszéltem tegnap, és elmondtam neki azt, amit te feltételeztél. Persze, mondtam, hogy ez nem holtbiztos, de kivizsgálták az ügyet. Az aurorok elmentek Lindáékhoz, és most is folynak a tárgyalások.
- Mivel Linda már nagykorú, ezért apuci nem tehet semmit… - szóltam közbe.
- ÉS Dumbledore elintézte, hogy ne menjek el a Minisztériumba, de kihallgattak.
- Értem. Kösz, hogy elmesélted.
- Te viszont nem szeretnél beavatni engem abba, hogy konkrétan miért is támadott meg Linda?
- Nem tudom… Anya tartott egy partit, és ő is ott volt. De próbáltam lerázni, és úgy volt, hogy George bácsinál leszek. Linda rám szállt, és világosan megmondtam neki, hogy nem érdekel senki, és hogy nem lesz sem a feleségem, se semmi. És biztos megsértődött. Aztán George bácsival elmentünk a Foltozott Üstbe, és felvetette az ötletet, hogy elintézheti azt, hogy találkozzunk. A többit meg tudod… Mondjuk érdekes az, hogy mielőtt még elhoppanáltunk volna, mintha szőkeséget véltem volna a fák közt. De azt hittem, képzelődök. Ami pedig aztán történt az még érdekesebb volt!
- Miért mi volt? – kérdezte. Az őzes jelenetet nem mondhattam el, mivel akkor fel kellene fednem a Tekergők titkát… és akkor én halál fia lennék!
Így beavattam a történtekbe… az álmom, a napló eltűnése, a rosszullét és a hasfájás… kivéve a festményt hallgattam el.
- Na mit szólsz? – kérdeztem, mikor a monológom végére értem.
- Hát… érdekes… Lehet, hogy hülyeség ami nekem ebből lejött, de talán ez a legésszerűbb magyarázat. Szóval… lehet, hogy van köztünk egy ilyen mágikus kapocs. Ez nem biztos, de mintha olvastam volna erről valahol. Furcsa, hogy átélted a fájdalmam, és emlékszem, hogy azon az estén ébren voltam, és halálomat éreztem. Madam Pomfrey is egész éjjel velem szenvedett…
Lehet, hogy el kellene inkább mesélnem az egész őzeset? És ha ő tudna segíteni?
Nem James! A barátaid!
De a suli legokosabb lánya!
Ott a könyvtár is!
Na álljon meg a menet! Nem vagyok skizofrén! STOP, STOP, STOP! Információ kiürítése, és tiszta fejjel gondolkodni a legjobb…
- James, jól vagy? – szakította félbe Lily a vitámat önmagammal. Pedig érdekes volt!
- Persze, csak elgondolkodtam. Mondjuk, lehet, hogy igazad van a mágikus kapoccsal kapcsolatban. Esetleg a könyvtárban utánanézek! – ajánlottam fel.
- Rendben – elmosolyodott. Gondolom azért, mert egy James Potter ritkán jár a könyvtárba… Azonban ha elolvadok, akkor csak egy fiolába lehetek, a könyvtár és Lily ki lesz zárva!
Meg akarom csókolni! Meg akarom csókolni! Közeledni kezdtem felé… Lily is vette az adást és szemembe kutatva ős is hajolt felém. Ajkunk már csak milliméterekre volt a másikétól… Lily átfonta kezét nyakam körül, mikor kicsattant az ajtó, majd Kate és Sirius robogott be… A fene vigye el őket most már! Mindig akkor kell minket megzavarni, mikor nem kellene?! Nem tudtak volna, mondjuk ÖT perc múlva?! Grrrrr…
Lily és én úgy szétrebbentünk, mint mikor Galagonya szétcsap az elsőévesek között… Jó kis hasonlat!
- Sziasztok! – köszöntek kórusba. Megfojtom őket, megfojtom őket, megfojtom őket!
- Hello – erőltettem ki magamból, és Sirius vigyorogva nézett rám. Tehát már tudta, hogy mi bajom van, de hallgatott… Csak szólaljon meg! – Na, nekem úgyis mennem kell!
Lily döbbenten nézett rám, én pedig indulni kezdtem.
- Szükséged van valamire? Könyv vagy egyéb?
Szemeiből kiolvastam a „Rajtad kívül nincs semmire” mondatot, és mosolyogva elhagytam a gyengélkedőt…
Persze, Sirius és Kate hitetlenkedve néztek ránk, de belenyugodtak… Mást úgy sem tehettek volna!
*
A folyosókat róttam egyedül este hét felé… Még nem jutottam el a könyvtárba, de volt olyan érzésem, hogy csak a zárolt részben találnék választ. Így hát elhalasztottam estére, és elhatároztam, hogy körbe járom a rég nem látott folyosókat.
A festményeket néztem, mikor egy gúnyos hang félbeszakított:
- Lám-lám! A kicsi Potti egyedül lófrál a folyosókon? Most nem fél, hogy Miss. Sárvérű leszidja, és büntetőmunkára küldi? – Bella volt az. A sötétből pedig kilépett Malfoy és Pipogyi.
- Nézd a…! – elharaptam a mondatot, mert egy átok közeledett felém.
- Nem párbajozunk a folyosón! És ilyen későn TILOS mászkálni! – szólt egy idős úr egy portréból.
- A mardekárosok félnek egyedül támadni, vagy mindig csak engem szúrtok ki?
- Ki beszél! – vetette oda Pipogyi.
- Jaj, Pipo, te meg ne szólalj, mert már a zsír a szádba folyik – Bella és Malfoy előrébb lépett, én viszont csak vigyorogtam, hisz a siker biztos volt.
- Kuss! Most TE vagy egyedül, és TE fogsz szenvedni! – Nem is figyeltem, mire célzott evvel. Nonverbálisan küldhetett egy átkot…
Legszívesebben felordítottam volna, de nem tettem. Félelmetes fájdalom nyílalt a testembe minden felé. Csak nem Cruciót használt?! Ááá… iszonyatos!
Letérdeltem, és levegőért kezdtem kapkodni. A fájdalom és a fulladás nem kellemes együtt… Milyen átok ez? Crucio nem lehet! Áááá…
Nem… NEM! Nem adom fel! Felpillantottam: Bella vihogott eszeveszetten, Malfoy pedig elégedetten állt, és nézte barátja teljesítményét.
Nem fogom feladni… Nem! Összerogytam, mikor éreztem, hogy valaki felvesz… Nem bírtam kinyitni a szemem. Már az is megerőltető, hogy a gondolataim furikáznak minden felé.
*
Mintha valaki borogatná a fejem. Pislantottam párat, de az előttem lévő kép még mindig homályos volt. Az biztos, hogy egy nő ül előttem… Megdörzsöltem szemem, és jéé! Ez Lilyke!
- Jaj, James! Jól vagy? Minek kellett megint belekeveredned valamibe? Úgy aggódtam! Már lassan egy napja alszol! – hadarta. Érdekes, hogy nem mondott semmiféle ’szeretlek’-et… de az ’aggódtam’ is megteszi.
- Jól – válaszoltam.
- Ennyi?! Mégis, hogy kerültél arra az eldugott folyosóra?!
- Jártam egyet – megvontam a vállam, és beletúrtam hajamba.
- De Miss. Evans! Hagyja a beteget aludni! És még magának is pihennie kell! Különben is azt mondta, hogy segíteni akar! – ordította be Madam Pomfrey.
Most vettem észre, hogy Lilyn csak egy köntös van. Elsétált két ággyal arrébb, és csupasz lába kilátszott a ’köpenyből’ majd az egészen combjáig szabaddá vált a bőre. Hújaj!
- Ejha! – szóltam, mikor Pomfrey néni elhagyta a kórtermet.
Lily nem válaszolt. Én oldalra feküdtem, és érdeklődve vizsgáltam, amint pirulva próbál bemászni az ágyba, és közben szorosan magához szorítja a fedést biztosító ruhát.
- Muszáj engem nézned? – förmedt rám, miközben négykézláb végig sietett az ágyán. De édes!
- Uh! Muszáj! – válaszoltam, mire rám nézett. Szerintem simán megölt volna… De nem! Á, NEM! A drága Lily Evanst nem olyan fából faragták, hogy CSAK megöl. Előhúzta párnája alól a pálcáját, és suhintott egyet, mire egy vödör víz bújt ki a levegőből, én pedig csurom víz lettem. (Mintha a családom is többször használná ezt a varázslatot…)
- Kösz – mondtam, és felborzoltam vizes hajam. És magamra pillantottam. Így megláttam, hogy nincs is rajtam sem póló, sem semmiféle ruhanemű nem védi felsőtestem. A vízcseppek viszont simán végigfolytak rajtam. – Lilykém, nem lennél olyan kedves, és letörölnéd ezeket itt? – mutattam magamra, mire elpirult, de arckifejezése nem éppen azt sugallta, hogy „hát persze, szerelmem”.
- Ott egy rongy, és menj el érte. Vagy pedig invitózd oda magadnak!
- Akkor inkább Téged invitózlak! – válaszoltam, mire hátat fordított nekem. – Most miért haragszol? Mit tettem?
Erre mérgesen felült, és szembe fordult velem.
- 1. Este nem mászkálunk a folyosón! 2. Párbajoztál! 3. Aggódtam érted, és mi lett volna, ha valami bajod esik?! 4. Most pedig az egoizmusodat nem lehet leállítani!
Csak ennyi?! Na jó… igaza van… Talán kicsit túlzásba vittem.
Felkeltem, és lassan odasétáltam hozzá. Kicsit még éreztem néhány szúrást az oldalamba, de nem érdekelt.
- Ne haragudj, virágszálam! – mondtam. – Szeretlek. – Leültem mellé, és átkaroltam.
- De akkor sem hiszem el, hogy nem tudsz rám hallgatni!
- Én pedig azt nem, hogy a szabályzat fontosabb neked! - Most meg mi ütött belém?!
- Nem fontosabb! De ez a sötét varázslat még meg is ölhetett volna!
- De ÉLEK!
- És ha nem éltél volna?!
- Egy hülyével kevesebb… - megrántottam a vállam, és felkeltem, mire visszarántott.
- És akkor velem mi lenne?!
Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemem… Mi lenne?! Nem szurkálnák össze-vissza az irigyei, és nem kellene velem lennie! Bár most sem kell, de…
- Én is szeretlek – mondta, és megcsókolt. Hosszan, szenvedélyesen, romantikusan, de mégis játékosan, és szerelmesen.
Átöleltem, és ledőltünk az ágyra… Meztelen felső testemet simogatta, én pedig combját kényeztettem. Már-már rajta feküdtem, és őrülten kapkodtunk egymásért. Nem tudtunk betelni a másikkal…
Elkezdtem vetni Lilyről a köntöst, mikor az ajtó már megint csak kicsapódott…
- De kérem! Ez egy GYENGÉLKEDŐ!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
