XIX. fejezet ~ Émelygés és rosszullét...

Követtem az irányt, és egy női alakot véltem felfedezni. Nem voltam biztos abban, hogy Lily az, de rohanni kezdtem. Muszáj volt, minél előbb megtudnom, hogy ő e az! És ha ő, akkor, muszáj karjaimba zárnom. Nem bírom tovább nélküle.

Lélekszakadva csak futottam. Mintha örökkévalóságnak tűnt volna az, mire odaértem. És megpillantottam a vörös hajzuhatagot… Igen! Ő az! Meg sem álltam most már addig, míg közelébe nem értem.

Biztosan a cipőm adta dobogások miatt, de felkapta a fejét, és rám nézett. Itt fogok meghalni. Lábaim elgyengültek, de akkor is érezni akartam, és már nem kell sok addig.

Felállt, én pedig felkaptam, és megforgattam. Kész! Nem fogok meghalni! Nem akarok! Míg ő itt van nekem, addig nem! Ölelni kezdtem.
- Hé! Megfojtasz! – szólt nevetve. – Hogy kerülsz ide?
- Nem – apró puszit adtam arcára – tudom. – Újabb puszi. – George bácsi – Még egy. – elintézte. – Én már nem tudom türtőztetni magam.
Kezeimet átfontam derekánál, és folytattam:
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek! – hadartam, ő meg olyan édesen mosolygott, és úgy elpirult, mint még soha.
Oldalra sandítottam egy pillanatra, ahol George bácsi és Dumbledore beszélgetett.

- Annyira hiányoztál – súgtam fülébe, és ajkaimat lassan övéhez értettem. És itt elszakadt a cérna… Éreztem liliom illatú parfümét, puha ajkát, és annak cseresznye ízét, valamint lágy, mégis forró és szenvedélyes csókját. Egyszerűen, muszáj volt már kiengednem a bennem lakozó vágyat… Ha nem lennének „nézőink”, még az enyhén havas fűbe is lefektetném… De sajna, ez nem így van!

Nem tudom, hogy meddig állhattunk így, de már levegőért kapkodva szétváltunk.
- Egy lány sem volt a közeledbe? – kérdezte gyanakodva, de mosolygott.
- Másra nem tudok úgy tekinteni, mint lányra, csak rád. Tehát nem volt. Szeretlek. Nagyooon!

Mosolyogva hozzám bújt, én pedig csak átkaroltam. Szemeimbe nézett, és úgy éreztem, elveszem zöld szemeibe.
Mintha egy másik világban lettünk volna. Egyedül Lily és én. Senki más. Senki nem zavarhat meg minket…

Tévedtem…

- James! Tudom, hogy nem szabadna közbe lépnem, de jött egy levél Mrs. Pottertől! – Na, ez meg mi a fenét akarhat?! Nem tud békén hagyni?!
- Mit akar? – kérdeztem, és Lilyt el nem engedtem. Bár nem is tudtam volna, egy percre sem.
- Azt írta, hogy menjünk haza, mert valaki betört hozzátok… Jobban mondva, a te szobádba.
- Nem érdekel – mondtam közönyösen.
- Tényleg haza kell mennie, Mr. Potter – kapcsolódott a beszélgetésbe Dumbledore, aki most bicegett oda hozzánk. – És Miss. Evansnek is lassan ágyban a helye. – Miss. Evans nem gyerek… Úgy örülök, hogy le tudom zárni a gondolataimat, mert ha a drága Dumbledore belelátna a fejembe… úúú… belegondolni is rossz lenne!

Az igazgató halványan Lilyre mosolygott, aki sóhajtott egyet, és rám nézett. Dumbledore és George bácsi kicsit arrébb húzódott. Szemünkkel követtük őket, majd Lily újra felnézett, én meg rá. Smaragdzöld szemei úgy csillogtak, mint még soha, és azt hittem, hogy helyben elolvadok… Madam Pomfrey örülne nekem újév napján.
- Figyelj James… Én is azt mondom, hogy haza kell menned. Három nap, és úgyis találkozunk. – De az olyan hosszú idő! – Legyél jó, és vigyázz magadra! – Könnyek lepték el szemét, és magához ölelt.
- Ne sírj! Pár nap, és veled leszek! Az után viszont senki nem választhat el tőled! – Elmosolyodott, és a könnyek végigcsordultak arcán… - Szeretlek – Letöröltem őket, ő pedig még mindig mosolygott. Én nem fogom bírni e mosoly nélkül!

Lily a kastély felé indult, és közben nem eresztette el a kezemet. Nem akarom elengedni! Ne! NE!

George bácsi fejcsóválva nézte végig az elválásunkat, majd miután Lily belépett az iskolába, nagybácsim és én elhagytuk a birtokot. Mielőtt hoppanáltunk volna, mintha egy szőke hajat láttam volna meglibbeni a fák között… De biztosan csak képzelődtem!