Tomito kútja – Az első és utolsó

Már egy hét telt el a szerencsétlen kimenetelű temetői látogatás óta, de sajnos semmi sem fordult jóra azóta. A hazaérkezésem nem sikerült teljesen zökkenőmentesre, ugyanis pont összefutottunk anyával, aki az egész utca előtt elkezdett kiabálni velem. Az már mellékes, hogy akkora pofonnal díjazta a szökésemet, hogy másfél métert repültem, hiszen az arcomon érzett fájdalom viszonylag hamar elmúlt. Egy hét szobafogságra ítélt, és rám parancsolt, hogy addig tanuljam meg normálisan a klón jutsut, ugyanis Hana beszámolt neki gyatra próbálkozásomról, melyet sikeresen észrevett.

A sok rossz mellett persze pozitívum az, hogy Shila azóta a közelembe sem jön. Azt nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert haragszik rám, vagy mert a szülei eltiltották tőlem. Ha mindent figyelembe veszek, akkor egész jól sült el a dolog. Azt leszámítva, hogy hála anyám éjszakai előadásának, lemondhatok arról, hogy a közelünkben lakók valaha is szóba álljanak velem. Na, jó, ez azért túlzás, de az utcánkban mindenki olyan szemekkel néz rám, mintha azt remélné, hogy a pillantásából gyilkos fegyverre tesz szert, amivel szíven szúrhat.

Shino szerint ennél nagyobb hülyeséget még nem csináltam. Nem szeretem Shinót, amikor ilyen őszinte az én rovásomra. Az egyetlen, akinek semmi baja nem származott a kiruccanásból, az nem más, mint Naruto. Teljesen felvillanyozta őt a dolog, és azóta folyamatosan a nyakamra jár, hogy mikor van szükségem a szolgálataira, vagy nincs-e kedvem befesteni a Negyedik Hokage haját rózsaszínre. Megmondtam neki, hogy nincs kedvem, ami persze korántsem igaz, mivel remek ötletnek tartom a dolgot, viszont nem szeretnék ismét büntetést kapni, hiszen éppen most töltöttem le…

- Mondd csak, Kiba… Miért is van ez a púp a hátunkon?

- Már többször is mondtam, Shino! A temetős eset után képtelen vagyok megszabadulni tőle!

- Szerintetek nem kellene egy kicsit belegázolnunk Sasuke egójába? Azért nem kaphatnál büntetést!

- De igen, Naruto! Kellene. Viszont… megmondanád, hogy mégis hogyan?! Ha nem vetted volna észre, olyan vastag pajzsa van lányokból, hogy egy évig tartana, mire odafurakodnánk hozzá! Távolból viszont igencsak nehézkes volna belekötni, nem gondolod?

- Jé, erre nem is gondoltam! – vakarta meg a fejét Naruto. Közelebbről még kiborítóbb, mint amikor másnak pattog. Még egy ilyen idiótát!

Viszont abban igaza van, hogy valahogyan meg kellene leckéztetni Világfájdalom uraságot. De nem egészen olyan módszerekhez kellene folyamodnunk, amilyenekre ő gondol. Már számtalanszor próbálkozott olyan dolgokkal, mint az orvtámadás, vagy a dolgozathamisítás. Ezekkel azonban nem megy semmire. Valami nyilvános megszégyenítésre lenne szüksége, ha valamit is kezdeni akarna…

- Te, Kiba! Mi lenne, ha…

- Nem, Naruto, ez hülyeség!

- …fogadnál vele?

- Mondtam, hogy hülye… Te, ez nem is rossz ötlet! – Nahát, néha még neki is lehetnek jó ötletei. Várjunk csak! Én? Hogy én fogadjak vele? Nem, inkább fogadjon ő! Remélem, hogy nem gondolta komolyan…

De… Hol van Naruto? Hirtelen felszívódott.

- Nem tudod, hogy hová tűnt Naruto?

- Oda – nyújtotta ki a kezét Shino, és mikor arrafelé fordítottam a fejem, megállt bennem az ütő. Az a pukkancs Sasuke padján áll, és harsog valamit bugyikról, Sasukéról, kútról, fogadásról és rólam. Amibe engem belekever, az már jó nem lehet, akkor meg pláne nem, ha női alsóneműkről is szó esik.

- …tehát meg kell szerezned egy bugyit valamelyik lánytól. Ha Kiba előbb szerzi meg, akkor bele kell ugranod a Tomito kútba! El kell fogadnod! Ez egy kihívás! Én, mint a fogadás bírója, ezennel rajtot nyitok!

- Hé, hé, hé, állj! Én ebbe nem megyek bele! – Azonban hiába kiabáltam, velem senki sem foglalkozott. Hirtelen óriási nagy felfordulás kerekedett, és valaki fejbecsapott, úgy, hogy lefejeltem a padot. A hangokból ítélve Shinót és Narutót is. Mikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Sasuke padján egy óriási halom azonosítatlan ruhakupac hever, melynek darabjai rózsaszínűek vagy fehér csipkések voltak.

Kétségtelen, ezt a fogadást elveszítettem, ráadásul úgy, hogy még csak bele se mentem. Gyorsan elfordítottam a fejemet a bugyikról, mert éreztem, hogy az arcom kezdi elveszíteni normál színét. Azt már nem tudtam eldönteni, hogy zöldülni vagy vörösödni látszottam, de valahogy nem is akartam megtudni. Hogy lehet valaki ilyen hülye?! Miért nem ő fogadott? Hiszen az egész az ő ötlete volt. Már kezdem érteni, hogy anya szerint miért kellene kerülnöm őt. Naruto komplett idióta, és csak azért azt hiszi, hogy barátok vagyunk, mert egyszer belerángattam egy balhéba.

- Na, mi lesz, Kiba? Mikor ugrasz bele a kútba? – kérdezte Sasuke. Mindenki rám nézett, én pedig nem tudtam megszólani. Nagyon dühös voltam, amiért így pórul jártam, de akkor sem léphettem vissza. Egyrészt azért, mert büszkeségem azért nekem is van, másrészt azért, mert nem is engednének visszalépni. Az már más tészta, hogy nem is léptem bele ebbe az egészbe.

- Ez lesz az utolsó óránk, utána! – jelentette ki Naruto fogcsikorgatva. Én ezt a majmot egyszer kibelezem, az fix! Most már mindegy… Csak azt szeretném, ha ennek a napnak vége lenne. Olyan nagy kérés ez?

<center>*</center>

- Ez igazságtalanság! Már azt sem tudom, hogy mióta ülök ennek a gödörnek az alján. Valaki hozzon már egy kötelet! Nem halljátok? Senki? Mindenki itt hagyott? Hé! Arról nem volt szó, hogy itt kell maradnom!

Az utolsó óránk elmaradt, így az egész osztály kijött ide, a Tomito kúthoz, hogy senki se maradjon le az előadásról, amiért én voltam a felelős. Bele kellett ugranom a hat méter mély lyukba, aminek az alján ráadásul bokáig érő víz áll. Ez persze még nem minden, ugyanis kikötötték, hogy le kell vennem a ruháimat, mert eláznának. Most egy szál nyirkos alsónadrágban vacogok a föld alatt, teljesen egyedül, miközben a nap már lemenőben van. Hideg van, fázom. És mérges vagyok Narutóra, amiért belerángatott ebbe a veszett ügybe.

Mi lesz, ha soha senki nem fogja észrevenni, hogy eltűntem? Aztán egy napom majd lesz még egy szerencsétlen gyerek, aki elveszít egy fogadást, és mikor beleugrik a kútba, majd visítozni fog, mert ráesik a csontjaimra. Brr… Kiráz a hideg! Nem tudom, hogy a hátborzongató agyrém vagy a hiányos öltözet miatt-e, de nem is érdekel. Nem akarok semmi mást, csak kiszabadulni innét, és hátsón billenteni Narutót.

Elég a siránkozásból! Valahogyan csak ki tudok mászni innen… Elvégre ninja vagyok, legalábbis annak tanulok. Mit csinálna ilyenkor apa? Egyszerűen felsétálna…? Igen, azt hiszem, hogy ezt kellene megpróbálni. Rengetegszer hallottam már, hogy a ninják könnyedén tudnak sétálni a plafonon, a falon és ilyen helyeken. Talán először fel kellene ugranom, amilyen magasra csak bírok, utána pedig felsétálni…

A francba! Ez nem jött össze… Akkor marad a nehezebbik verzió, tehát fel kell kapaszkodnom. Segítségre hiába is várnék, ha valaki keresett volna, akkor már régen megtalált volna. Anya így is nagyon dühös lesz rám, nem várhatok tovább. Csak ne lenne ilyen nehéz… Folyton visszacsúszok a kút fenekére, és kezdhetem elölről az egészet.

Újra! Megint! Nem szabad feladnom! Ha feladom, akkor nem lesz erőm újra felállni. Már majdnem… Már csak fél méter! Kitartás! Már majdnem a tetején vagyok. Ó, ne! Megcsúsztam, le fogok esni! Mi történt? Micsoda? Egy kéz. Valaki az utolsó pillanatban megfogta a kezem és elkezdett felfelé húzni, úgyhogy mégsem zuhantam vissza a sötétbe. Csak egy utolsó nekirugaszkodás, és kint vagyok. Csak még egy kicsit! Igen!

Az ugrás még túl nagyra is sikeredett, így magam alá utasítottam azt, aki megmentett. Rólam csöpögött a víz, egyenesen az ő arcára. Óriási erőfeszítésembe került, hogy meg tudjam tartani magam felette, és ne essek rá kimerülten. Belenéztem a szemébe, és azonnal rájöttem, hogy ki az. Kissé reszketett, sűrűn pislogott, ugyanis a hajamból és az arcomról időről-időre csorogtak rá a vízcseppek. Összeszedtem magam, és arrébb gördültem. A hátamra feküdtem, miközben ő lassan felült.

- Itt vannak a ruháid – mondta, és odatette mellém a szépen összehajtogatott kupacot, mire én észrevettem, hogy még mindig nincsen rajtam más, csak egy alsónemű.

- Köszönöm. – Nekiálltam felöltözni, és mikor már nem vacogtam, én is ülve maradtam, vele szemben. – Shila, miért vagy itt?

- Nem jöttél ki az iskolából, és otthon sem voltál, úgyhogy elmentem Shinóhoz, hogy megkérdezzem, hol vagy…

- Nem úgy értem – sütöttem le a szemem. – Azt hittem, hogy soha többé nem állsz szóba velem amiatt a…

- Kiba, azt hittem, tudod, hogy én soha nem tudnék haragudni rád! Akkor este nagyon féltem, és igen, segítséget kértem tőled, de tudtam, hogy te magad is félsz. És tisztában vagyok azzal is, hogy csak azért vittél el oda, hogy megszabadulhass tőlem. Most már értem, hogy te mindig komolyan mondtad, amikor visszautasítottál.

- Akkor miért…?

- Miért kerestelek mégis? Azért, mert én tényleg szeretlek, és van valami, amit feltétlenül el akartam mondanom neked – nézett a szemembe.

- Mi az? – kérdeztem, de valamiért borzasztó rossz előérzetem támadt.

- Várj, előtte szeretnék még valamit…

Nem értettem, hogy mire gondol, de szinte azonnal rájöttem. Minden egyetlen másodperc alatt történt. Hirtelen hozzám hajolt és megcsókolt, én pedig meglepetésemben és fáradtságomban nem még csak nem is próbáltam ellökni magamtól. Ám, nem is lett volna szükség ellenállásra, ugyanis a következő pillanatban már vissza is ült oda, ahonnét az előbb felemelkedett.

- Ne haragudj – mondta –, de szerettem volna most először és utoljára igazán érezni azt, hogy miért téged szeretlek annyira. Szóval… Azért jöttem, mert el akartam búcsúzni.

- Tessék?! – Nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni. Hiszen nem pont most mondta, hogy nem haragszik rám? Akkor meg miért akar elköszönni? Eddig nagyon kitartó volt, aztán most csak úgy feladja? Ő nem ilyen…

- Holnap reggel elmegyünk a családommal – jelentette ki.

- És mikor jöttök vissza? – kérdeztem.

- So…soha… - nyögte ki, miközben a szemét törölgette. – Apa szerint nincs értelme ninják közt élnünk, ha egyszerű emberek vagyunk. Ezért eldöntötte, hogy visszamegyünk Tokióba. Én pedig… Hiányozni fogsz!

Hirtelen a nyakamba borult és sírni kezdett. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, így csak óvatosan megpaskoltam a hátát, ahogyan azt szokás. Eszembe sem jutott, hogy el akarnak költözni. Most örülnöm kellene, amiért végre szabad leszek, és nem lesz senki, aki belemásszon az életembe. Ez jó, nem? Akkor az én szememet miért szúrja valami?